Most megosztok veletek egy jó ötletet. Én már 13 éves korom óta nem eszem kenyeret, hanem helyette időnként ezt az Abonettet szoktam elrágcsálni, csak úgy natúran. A pizzás a kedvencem. A héten adta a szobatársam, Erika a tippet, hogy csinálhatok magamnak belőle Cini Minist, ha ezeket apró darabba felvágom, berakom a szójatejembe és megfahéjazom. Az íze ugyan olyan, tudom, hogy nincsenek benne mesterséges adalékanyagok és sokkal olcsóbb is. Csak arra vigyázzatok, hogy ne sós Abonett legyen az alapanyag. Az előbb szembesültem vele, hogy az már úgy nem olyan jó. Teljesen ízetlent kell hozzá használni és bár az enyém csomagolás szerint natúr volt, de lehet rajta érezni egy pici sót.
Ezért is imádom a szobatársaimat, mert mikor közlöm velük, hogy én ezt meg ezt, meg ezeket nem eszek, akkor nem kezdenek el szörnyülködni, meg lehülyézni, hanem még új ötleteket is adnak és így fogadnak el, ahogyan vagyok. Az elfogadás nagyon fontos. Én csak soha nem értettem, hogy miért akarják az emberek olyan görcsösen megváltoztatni egymást. Lehet, hogy van egy szokásod, vagy egy tulajdonságod, ami mást idegesít. Na, és akkor mi van? Aki szeret, azt nem zavarja, sőt biztosan van olyan, aki pont azt a dolgot szereti benned. Ha szeretsz valakit, azt nem akarod megváltoztatni. Mert ha nem így van, akkor te nem is azt az embert szereted, hanem valaki mást, akit elképzeltél magadnak és nem rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amit ki akarsz irtani.

Én mindig, örökké csak problémákba ütközöm. Tegnap este esett le, hogy nem biztos, hogy olyan jó, hogy Balu Balázs haverja. Engem aztán személy szerint, nem érdekel és, ha elméleti síkra helyezzük a dolgot és esetleg valaha ő is akarna tőlem valamit... szerintem neki sem lenne probléma. Az már neccesebb, hogy szobatársak is, de ez is megoldható lenne. Most viszont mondok egy undorítónak tűnő dolgot. Ha romantikus viszonyba kerülnék Baluval, teljes lenne a gyűjteményem, megvolt Zsolti, Balázs és Balu is. Várjatok, elmagyarázom.
A Zsolti-ügy: köztünk nem volt semmi, mármint részemről. Ő lehet, hogy fantáziált rólam, sőt, ami őt illeti, történetesen elképzelhetőnek találta, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Én nem találtam elképzelhetőnek. Nagyon komoly volt és el kell ismernem, hogy bátor is, mert ilyennel még nem találkoztam, hogy valaki kertelés nélkül, minden bevezetőt mellőzve a szemembe mondja, hogy szerelmes belém.  De nem szeretnék gonosz lenni, ezért inkább nem is taglalom részletesen a véleményem. Zsolti rendes srác, de soha nem lesz az esetem. De ami volt múlt szeptemberben, teljesen elmúlt, ő meg talált más áldozatokat utánam. Azt meg szerintem észre sem vette, hogy a fél évfolyam azon röhögött pár hét erejéig, hogy a Zsolti bepróbálkozott a Szonjánál. Pedig nagy szalagcím volt. A dolog legviccesebb része az, hogy miután megtörtént ez a kínos eset, én azt gondoltam, hogy szegény fiú, biztos kínosan érzi most magát és el sem akartam mesélni a történteket még a barátaimnak se. Így hidegzuhanyként ért, mikor Dia tétován megkérdezte, hogy kérdezhet-e valamit, aztán kitört belőle a röhögés. Kiderült, hogy Zsolti az egész baráti körömet tájékoztatta a terveiről. Ennyi a diszkrécióról. Aztán még három hétig menekültem a srác elől, mert nem adta fel könnyen, annak ellenére, hogy ötször mondtam a szemébe, hogy köztünk nem lesz semmi.
A Balázs-akta: ő már egy szinttel feljebb volt, mint Zsolti. Haverként indultunk, ő komolyabbat akart, én belementem, mert miért is ne, aztán lassan megszerettem. Aztán ő hisztisebb lett, mint egy nő a havija idején, én meg hülye voltam, mert nem akartam észrevenni a személyiségének azon részeit, amit én nem nagyon díjazok egy srácban. Pedig az elég intő jel, mikor valaki gyáva módon csak neten mer szakítani. Talán nem is ő hiányzott sokáig, talán hamarabb túl tudtam volna tenni magam rajta. Talán csak az a 2 hónap boldogság hiányzott, amit megkaptam karácsonykor. Ha másért nem is, ezért hálás vagyok neki, mert tényleg boldog voltam akkoriban.
És a Balu-remények: ő van a legfelső lépcsőfokon, mert hozzá nagyon vonzódom. Balázzal nem volt meg a kémia, se a szikra. Baluval az első találkozástól megvan. Valószínűleg megreked üres vágyakozásnál a dolog és majd csak csöndben csorgathatom a nyálam utána az örökkévalóságig, de valamiért megfordult a fejemben, hogy ha ilyen nagy hatással van rám, akkor... nem lehet, hogy ő is hasonlóan áll velem szemben?  Csak egy picit. Szerintem ez azért jutott eszembe, mert részemről olyan nagyon erős ez az érzés, hogy elképzelhetetlennek találom, hogy neki ne jöjjön át belőle valami. De nincs valami vonzástörvény erre, vagy valami más kutyafüle? Amúgy lehet, hogy azt kéne, hogy a következő csütörtöki szemináriumon leküldök egy feles vodkát, megszabadulok a maradék kis gátlásomtól is, és a nyakába vetem magam. Mindegy.
Szóval érzitek a kapcsolatot a Zsolti, Balázs, Balu sorozat tagjai között? Ha lenne egy kis Disney varázslat a Földön, akkor most az a rész jönne, hogy egymásra találunk és boldogan élünk Baluval, amíg meg nem halunk. Csak az a baj, hogy hiába hív engem Áron Csipkerózsikának, nem vagyok egy hercegnő. Valaki árulja már nekem, hogy én miért vagyok szerelem terén ilyen szerencsétlen! Velem miért nem történhet meg olyan, hogy akibe első látásra beleszeretek az viszontszeret és együtt öregedünk meg? Miért? Talán nem érdemlem meg? Vagy nem vagyok elég jó és szép hozzá? Vagy csak egyedüllétre születtem. Ez olyan igazságtalanság, jól seggberúgnám azt, aki így rendelte el.

Lehet, hogy holnap lesz számomra az a nap, ami Yurinak volt, mikor rátaláltam. Igen, holnap szombat és hajnalban utazom fel Pestre. Az Operaházba megyek, ami már önmagában elég izgi lesz, mert még sosem voltam a backstage-ben. Egyáltalán még semmilyen Operaház backstage-ében sem voltam (: Még csak egy egyszerű színházéban sem. Szóval már magában ez is elég lenne ahhoz, hogy izgatott legyek. Ott fogok majd találkozni a tánctanárommal, meg Agnesszel és aztán lesz, ami lesz. Furi, mert az egyik pillanatban halálosan nyugodt vagyok, a következőben meg ki akarok ugrani az tetőtéri szobám ablakán. Az egyetlen, amit biztosra tudok az az, hogy kora este táján érkezek majd haza. Meg az, hogy szeretnék hinni magamban. És az is, hogy most nem szeretnék gondolni a holnapra, inkább pihennék. Ezért egy bögre teával, három deci frissen facsart, tömény citromlével bevackoltam magam az odúmba a cicáimmal és Vámpírnaplók 3. évadát fogom nézni. Az is világos, hogy annak ellenére, hogy terv szerint ma csak 3-4 órát balettoztam volna, ebből tuti, hogy 6-7 lesz. Nem csak a holnap miatt. Hanem, mert mikor izgulok, akkor táncolok. Ha boldog vagyok táncolok, ha szomorú vagyok táncolok, ha beteg vagyok, akkor is táncolok, bármit érzek, táncolok. Így fejezem ki magam. Megnyugtat, gyógyít és boldoggá tesz. Ballet is my drug (:

Most megosztok veletek egy jó ötletet. Én már 13 éves korom óta nem eszem kenyeret, hanem helyette időnként ezt az Abonettet szoktam elrágcsálni, csak úgy natúran. A pizzás a kedvencem. A héten adta a szobatársam, Erika a tippet, hogy csinálhatok magamnak belőle Cini Minist, ha ezeket apró darabba felvágom, berakom a szójatejembe és megfahéjazom. Az íze ugyan olyan, tudom, hogy nincsenek benne mesterséges adalékanyagok és sokkal olcsóbb is. Csak arra vigyázzatok, hogy ne sós Abonett legyen az alapanyag. Az előbb szembesültem vele, hogy az már úgy nem olyan jó. Teljesen ízetlent kell hozzá használni és bár az enyém csomagolás szerint natúr volt, de lehet rajta érezni egy pici sót.
Ezért is imádom a szobatársaimat, mert mikor közlöm velük, hogy én ezt meg ezt, meg ezeket nem eszek, akkor nem kezdenek el szörnyülködni, meg lehülyézni, hanem még új ötleteket is adnak és így fogadnak el, ahogyan vagyok. Az elfogadás nagyon fontos. Én csak soha nem értettem, hogy miért akarják az emberek olyan görcsösen megváltoztatni egymást. Lehet, hogy van egy szokásod, vagy egy tulajdonságod, ami mást idegesít. Na, és akkor mi van? Aki szeret, azt nem zavarja, sőt biztosan van olyan, aki pont azt a dolgot szereti benned. Ha szeretsz valakit, azt nem akarod megváltoztatni. Mert ha nem így van, akkor te nem is azt az embert szereted, hanem valaki mást, akit elképzeltél magadnak és nem rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amit ki akarsz irtani.

Én mindig, örökké csak problémákba ütközöm. Tegnap este esett le, hogy nem biztos, hogy olyan jó, hogy Balu Balázs haverja. Engem aztán személy szerint, nem érdekel és, ha elméleti síkra helyezzük a dolgot és esetleg valaha ő is akarna tőlem valamit... szerintem neki sem lenne probléma. Az már neccesebb, hogy szobatársak is, de ez is megoldható lenne. Most viszont mondok egy undorítónak tűnő dolgot. Ha romantikus viszonyba kerülnék Baluval, teljes lenne a gyűjteményem, megvolt Zsolti, Balázs és Balu is. Várjatok, elmagyarázom.
A Zsolti-ügy: köztünk nem volt semmi, mármint részemről. Ő lehet, hogy fantáziált rólam, sőt, ami őt illeti, történetesen elképzelhetőnek találta, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Én nem találtam elképzelhetőnek. Nagyon komoly volt és el kell ismernem, hogy bátor is, mert ilyennel még nem találkoztam, hogy valaki kertelés nélkül, minden bevezetőt mellőzve a szemembe mondja, hogy szerelmes belém.  De nem szeretnék gonosz lenni, ezért inkább nem is taglalom részletesen a véleményem. Zsolti rendes srác, de soha nem lesz az esetem. De ami volt múlt szeptemberben, teljesen elmúlt, ő meg talált más áldozatokat utánam. Azt meg szerintem észre sem vette, hogy a fél évfolyam azon röhögött pár hét erejéig, hogy a Zsolti bepróbálkozott a Szonjánál. Pedig nagy szalagcím volt. A dolog legviccesebb része az, hogy miután megtörtént ez a kínos eset, én azt gondoltam, hogy szegény fiú, biztos kínosan érzi most magát és el sem akartam mesélni a történteket még a barátaimnak se. Így hidegzuhanyként ért, mikor Dia tétován megkérdezte, hogy kérdezhet-e valamit, aztán kitört belőle a röhögés. Kiderült, hogy Zsolti az egész baráti körömet tájékoztatta a terveiről. Ennyi a diszkrécióról. Aztán még három hétig menekültem a srác elől, mert nem adta fel könnyen, annak ellenére, hogy ötször mondtam a szemébe, hogy köztünk nem lesz semmi.
A Balázs-akta: ő már egy szinttel feljebb volt, mint Zsolti. Haverként indultunk, ő komolyabbat akart, én belementem, mert miért is ne, aztán lassan megszerettem. Aztán ő hisztisebb lett, mint egy nő a havija idején, én meg hülye voltam, mert nem akartam észrevenni a személyiségének azon részeit, amit én nem nagyon díjazok egy srácban. Pedig az elég intő jel, mikor valaki gyáva módon csak neten mer szakítani. Talán nem is ő hiányzott sokáig, talán hamarabb túl tudtam volna tenni magam rajta. Talán csak az a 2 hónap boldogság hiányzott, amit megkaptam karácsonykor. Ha másért nem is, ezért hálás vagyok neki, mert tényleg boldog voltam akkoriban.
És a Balu-remények: ő van a legfelső lépcsőfokon, mert hozzá nagyon vonzódom. Balázzal nem volt meg a kémia, se a szikra. Baluval az első találkozástól megvan. Valószínűleg megreked üres vágyakozásnál a dolog és majd csak csöndben csorgathatom a nyálam utána az örökkévalóságig, de valamiért megfordult a fejemben, hogy ha ilyen nagy hatással van rám, akkor... nem lehet, hogy ő is hasonlóan áll velem szemben?  Csak egy picit. Szerintem ez azért jutott eszembe, mert részemről olyan nagyon erős ez az érzés, hogy elképzelhetetlennek találom, hogy neki ne jöjjön át belőle valami. De nincs valami vonzástörvény erre, vagy valami más kutyafüle? Amúgy lehet, hogy azt kéne, hogy a következő csütörtöki szemináriumon leküldök egy feles vodkát, megszabadulok a maradék kis gátlásomtól is, és a nyakába vetem magam. Mindegy.
Szóval érzitek a kapcsolatot a Zsolti, Balázs, Balu sorozat tagjai között? Ha lenne egy kis Disney varázslat a Földön, akkor most az a rész jönne, hogy egymásra találunk és boldogan élünk Baluval, amíg meg nem halunk. Csak az a baj, hogy hiába hív engem Áron Csipkerózsikának, nem vagyok egy hercegnő. Valaki árulja már nekem, hogy én miért vagyok szerelem terén ilyen szerencsétlen! Velem miért nem történhet meg olyan, hogy akibe első látásra beleszeretek az viszontszeret és együtt öregedünk meg? Miért? Talán nem érdemlem meg? Vagy nem vagyok elég jó és szép hozzá? Vagy csak egyedüllétre születtem. Ez olyan igazságtalanság, jól seggberúgnám azt, aki így rendelte el.

Lehet, hogy holnap lesz számomra az a nap, ami Yurinak volt, mikor rátaláltam. Igen, holnap szombat és hajnalban utazom fel Pestre. Az Operaházba megyek, ami már önmagában elég izgi lesz, mert még sosem voltam a backstage-ben. Egyáltalán még semmilyen Operaház backstage-ében sem voltam (: Még csak egy egyszerű színházéban sem. Szóval már magában ez is elég lenne ahhoz, hogy izgatott legyek. Ott fogok majd találkozni a tánctanárommal, meg Agnesszel és aztán lesz, ami lesz. Furi, mert az egyik pillanatban halálosan nyugodt vagyok, a következőben meg ki akarok ugrani az tetőtéri szobám ablakán. Az egyetlen, amit biztosra tudok az az, hogy kora este táján érkezek majd haza. Meg az, hogy szeretnék hinni magamban. És az is, hogy most nem szeretnék gondolni a holnapra, inkább pihennék. Ezért egy bögre teával, három deci frissen facsart, tömény citromlével bevackoltam magam az odúmba a cicáimmal és Vámpírnaplók 3. évadát fogom nézni. Az is világos, hogy annak ellenére, hogy terv szerint ma csak 3-4 órát balettoztam volna, ebből tuti, hogy 6-7 lesz. Nem csak a holnap miatt. Hanem, mert mikor izgulok, akkor táncolok. Ha boldog vagyok táncolok, ha szomorú vagyok táncolok, ha beteg vagyok, akkor is táncolok, bármit érzek, táncolok. Így fejezem ki magam. Megnyugtat, gyógyít és boldoggá tesz. Ballet is my drug (: