|
❝Ami igazán a belsődből jön, az mindig helyes.❞
2011. szeptember 25., vasárnap @ 9:20 | 0 comment(s) / add a comment.
|
|
Végül is, ha logikusan belegondolunk, nem csoda, hogy kicsit kibuktam. Mentségemre legyen szólva. Bálint szerint, elég arra gondolnom, hogy versenyfutásnál is a rajt és a végső hajrá a legnehezebb, én pedig most voltam a végső hajrában. Annyi minden történt velem az elmúlt időszakban, anyum félt is tőle, hogy nem tudom feldolgozni és túl sok lesz ez nekem egyszerre. Pedig neki még a katasztrófa szerelmi életemről tudomása sincsen.
Először is ott van a Bolshoi Ballet Academy. Igen, ez egy jó dolog, annyira, hogy még mindig attól félek, hogy csak álmodok, és majd egyszer valaki erősen megcsíp és feleszmélek az álomból. Már egyre kevésbé tartok ettől, kezdem felfogni, hogy igen, ez a valóság, de attól még picit bennem van. Azt próbálom érzékeltetni, de elég bénán, hogy attól még, hogy egy ilyen nagy álom valóra vált, nem lesz minden bárányfelhős boldogság. Sőt, csak nő a feszültség és a stressz. Persze ezzel egy időben boldog is vagyok tőle és soha semmit nem akartam ennyire, mint Moszkvába utazni a Bolshoi sulijában balettozni. Néha már alig várom, mert tudom, hogy mikor már ott leszek és leszállok a repülőgépről, akkor már nem fogok félni. Csak izgulni. Vizsga előtt is mindig így vagyok. Előtte kicsit félek, de mikor már ott vagyok élesben, elszáll minden aggodalmam, vagy elfeledkezek róla és a legjobbat hozom ki magamból. Februártól végre csak azzal foglalkozhatok, amire a szívem igazán vágyik és amihez tényleg értek. Attól nem nagyon félek, hogy szülők nélkül leszek egy távoli országban. Megeshet, hogy majd pár hét múlva fogok, de most nem. Egész életemben egy ilyen lehetőségre vártam és különben sem leszek egyedül. Attól sem félek, hogy a balettakadémia kemény lesz. Tudom, hogy kemény lesz, a világ legjobb tanárai és koreográfusai vesznek majd kezelésbe, de én meg fogom csinálni, ebben az egyben teljesen biztos vagyok. Nem azért, mert én hú, de olyan penge vagyok, hanem mert életem a balett, továbra is küzdeni fogok az álmomért, soha nem adom fel. Akkor sem, ha belehalok, ezt évekkel ezelőtt megfogadtam magamnak. Megcsinálom, és egy napon ott fogok táncolni a világ egyik legjobb társulatának tagjaként, egyik nagy operaházban. Bárcsak pont a Bolshoi lenne majd az!
Azt tudom ajánlani mindenkinek, mindegy, hogy olimpikon, színésznő, zenész, vagy író akar lenni, hogy soha ne adja fel. Az az álom, amit feladnak, soha nem is volt igazi álom, csak egy vágyott kis gondolat.
Ilyenkor vasárnap olyan kedvtelen vagyok egy picit, mert semmi kedvet nem érzek ahhoz, hogy visszamenjek az egyetemre. De ilyenkor is az történik, hogy mikor már ott vagyok, akkor pörögnek az események és jól érzem magam a bőrömben. Ott nem nagyon van időm az érzéseimre, csak éjjel tudok magammal foglalkozni, mikor táncolok. Valószínűleg azért is volt tegnap ez a kiborulás. Higyjétek el, nem vagyok én ez a világfájdalmas típus. Az egyetemen, legtöbben szerintem el sem tudják képzelni, hogy milyen vagyok, mikor sírok. Mikor ott vagyok, én sem nagyon tudom magamat elképzelni, mert ott mindig nevetünk valamin, alkotom a beteg poénokat, mosolygok mások arckifeejzésén előadás közben... Amúgy ez az egyik kedvenc szórakozásom. Az első 45 perc után szokott unalmassá válni az előadás és én olyankor elkezdem stírölni a többieket. A tágas előadóteremben nagyszerű a kilátás, és nagyon vicces nézni mások unott arcmimikáik. Ezen szoktunk jókat röhögni, mikor mutatok érdekesebb embereket a körülöttem lévőknek (:
Olyan is van, hogy Áronnal, vagy Diával éppen kreatív hangulatban vagyunk és mindenről, amit a tanár mond, valami beteg vicc jut az eszünkbe, amit rögtön meg is osztunk egymással. Ilyenkor van, hogy a padra borulva nevetünk. Ezeket a beszélgetéseket és kommentárokat, amit ott teszünk, érdemes lenne diktafonnal felvenni, aztán 20 év múlva visszahallgatni, vagy beküldeni egy kabaréba. Szóval rájöttem, hogy szeretek előadásra járni, mert annak ellenére, hogy a legtöbb rettentő unalmas, jó a társaság, mindig jól szórakozom, és a lelkiismeretem is nyugodt, ha elmondhatom, hogy bent voltam órán. Meg van egy hangulata is annak, hogy ott ülünk egy tágas előadóban, ami szeretek. Persze néha előfordulnak ilyen balesetek, hogy elalszom, ezért lemaradok a 10-kor kezdődő óráról, vagy csak nyűgös vagyok és nincs kedvem bemenni, ezért kihagyom, de ez mindenkivel megesik néha. Belefééér (:
Szóval ne higyjétek azt, hogy ó, szegény Szonja, olyan szörnyű lehet neki az egyetemen az élete. Mert nem az, tényleg jól és eseménydúsan telnek a hétköznapjaim és az sem hátrány, hogy csak 4 napos nekem a munkahét :D Szerintem ez kicsit hiányozni is fog, mikor elmegyek Oroszországba, de áldozatokat mindig hozni kell. Úgy értem, nem a szabad péntek fog hiányozni, hanem a társaság. Februártól napi 9 órákat fogok balettozni, és szombat délelőtt is lesz óra. Kétnaponta, másfél órában fogok oroszt tanulni és egyben franciát. Lesz tánctörténet is, minden héten két órában. Durvának hangzik, de én tudom, hogy borzasztóan fogom élvezni (: Tényleg egész életemben erre vágytam és most végre itt tartok, végre látom a munkám eredményét. Ez nagyon jó érzés és már alig várom, hogy belevághassak (:
Tegnap este anyum bejött a szobámba nagy nevetve egy régi albummal, a 91-92-es évekből. Rájött a fényképnézegető kényszer és talált egy csomó olyan fotót, amin Bálinttal vagyunk rajta pár hónaposan és ilyen járókának nevezett ketrecből lesünk ki. Bálint olyan viccesen néz ki a döbbent, világoskék tekintetével, meg az elálló füleivel, hogy egész este azon röhögtem. Ma viszem magammal ezeket a képeket az egyetemre és holnap megmutatom neki, meglepem őt vele. Haláli. Olyan nehéz elhinni, hogy 20 éve ilyen kicsit voltunk. Hát még anyumnak milyen nehéz elhinni, mindig mondja, hogy olyan, mintha tegnap lett volna. Egy pillanatban még az 50 centis hosszúságot sem elérő, nyöszörgő kis batyu voltam, ma meg már... hát. Szonja vagyok (:
Azok számára, akik mazochista hajlamokkal rendelkeznek és szeretnének valami kézzelfoghatóbbat is megtudni rólam, alkottam az alábbi biográfiát. Kezdjük azzal, hogy az anyakönyvezett nevem
Szonja és 1991. augusztus 20.-án születtem Budapesten. Jelenleg másodikos egyetemista vagyok.
Sokan emlegetik, hogy milyen nehézséget okoz beszélni önmagukról, de nekem ez nem probléma (: Szeretek beszélni, legyen szó bármiről is, magamat meg nagyjából már sikerült kiismernem
két évtized alatt annyira, hogy ne legyen gond a bemutatkozás. Azért nem szeretnék átesni majd a ló túlsó oldalára sem és hosszú ömlengést kerekíteni.
