Én tényleg a nyakamat, meg az ősrégi, sokat megélt mp4-emet mertem volna feltenni arra, hogy 4 hét lesz. 4 hét, és az utolsó nap kapok majd választ, mikorra már az összes körmömet megsemmisítettem. Mert ez az én formám. Általában névsorokban is én szoktam lenni az utolsó, kivéve most, mert van egy évfolyamtársam, akinek a vezetékneve Z-vel kezdődik. Szóval olyan, mintha meg lenne írva a csillagokba, hogy én utolsó vagyok és mindig nekem kell a legtöbbet izgulnom. Butaság, de középiskolában is, mikor tesin, vagy valahol névsorolvasás volt, vagy csak a jegyeket kellett bediktálni, mire elértek az én nevemhez, ami az utolsó volt, már tiszta idegbeteg lettem. Nem tudom, miért, szerencsére a középiskolával ezt is magam mögött hagytam. Tényleg szerencse, mert most az összes szemináriumon van katalógus, vagyis névsorolvasás.

Szóval, mikor tegnap este Agnes telefonált és figyelmeztetett, hogy ma reggel kapni fogok egy telefont Oroszországból, nem akartam elhinni. A jelentkezésem elsőbbségi levéllel robogott Moszkváig, így már oda is ért. Először tök boldog voltam, meg alig vártam a reggelt, aztán viszont beparáztam és olyanokon agyaltam, hogy mi van, ha az elutasítást akarják közölni, vagy nem értem majd, amit mondanak és tiszta hülyének tűnik, lejáratom magam. Tettem ezt mindezt úgy, hogy vagy balettoztam, vagy a fejem a párnámba temetve feküdtem az ágyamon. Ezt így felváltva. A párnás variációnál a macskám meg az én hátamon feküdt.
Egész éjjel ébren voltam, de nem is éreztem fáradtságot. Közben letöltöttem a Vámpírnaplók harmadik évadának második epizódját, de még nem néztem meg, képtelen lettem volna rá koncentrálni. Inkább táncoltam, meg fetrengtem. Magyar idő szerint hajnali 6 óra 37 perckor szólalt meg a mobilom, egy külföldi számmal a kijelzőn. Moszkvában 2 órával később van, mint itt, ezért is figyelmeztetett Agnes, nehogy váratlanul érjen. Izgultam, és ilyenkor az én hangom szörnyen vékonnyá válik, olyan lesz, mint egy kisegéré. Egy borzasztóan kedves női hang szólt a vonal túlsó végéről, aki, mint kiderült, az igazgatói iroda titkárnője volt. Lassan beszélt, teljesen érthetően és nem hivatalosan tájékoztatott, hogy ösztöndíjat nyertem hozzájuk. De nem másfél évre, hanem egyre, ők annyit gondolnak nekem. Ezt vehetem dicséretnek, hogy egy év után már oklevelet adnának nekem. A hivatalos értesítést majd levélben küldik egy csomó papírral, amit orvossal kell kitöltetnem, házirenddel, a vízumhoz szükséges iratokkal, tájékoztatóval és kollégiumi szabályzattal. Meg a repülőjegyemmel, ami február második hetében valamikorra fog szólni. Ez viszont nem elsőbbségivel fog ideutazni, úgyhogy pár hét biztosan lesz. Nem hiszem el. Furcsa, mert az ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy az a reakció jön, hogy visítva felugrok és körbetáncolom a szobám. Lehet is, hogy másoknál ez így van, de nálam nem ez történt. Hanem egy nagyon szégyenletes dolog, mégpedig az, hogy azt éreztem, berezeltem. Az, ha valakinek teljesül egy nagy vágya, ugyanolyan félelmetes, mint mikor füstbe megy. Mert most már ez nem csak álom, hanem a valóság és ha elrontom, akkor a valóságban rontom el, mert már élesben megy. Őszintén szólva, most rettegek. Akarom, de rettegek, a kettő nem függ össze, szóval nyugodtan mehet párhuzamosan. Ritkán félek, de most nagyon (:

Bálint szeretne velem tartani, ő is halasztana. Együtt nekivágnánk a világnak, én táncolnék, ő meg dolgozna közben. Mikor gyerekek voltunk, terveztük, hogy majd egyszer csak ketten elmegyünk nyaralni, szülők nélkül. Azon a nyáron volt, mikor 7 évesek voltunk és a két család Horvátországban nyaralt, mi meg késő estig játszottunk a műanyag állatfarmmal az apartman teraszán, és fel voltunk háborodva, mikor aludni küldtek. Végül is, most teljesülne, csak kicsit hosszabb lenne ez, mint egy nyaralás. De az biztos, hogy nagy kaland lenne, főleg egy olyan országban, ahol, ha bemegyünk egy szupermarketbe, el sem tudjuk olvasni a termékeken álló feliratot. Sőt, én még metrón sem utaztam soha, ott meg nyilván ezt a közlekedési formát fogom igénybe venni.
Igazából, nagyon szeretném, ha velem jönne, sokkal jobban biztonságban érezném magam. Anyumék is nyugodtabbak lennének, mert hiába nem vagyok már gyerek, ők ugyanúgy féltenek, mint, mikor 2 éves voltam. Úgyhogy most nagyon reménykedek, hogy Bálint szülei is belegyeznek és minden jó lesz. Nem akarom elkiabálni, de szerintem jó esélyünk van, egyrészt, mert születésemtől fogva ismernek engem, másrészt, mert szeretnek, harmadrészt, mert jó nyelvtanulási lehetőség, negyedrészt, mert hatalmas élettapasztalat. Ötödrészt, mert jó fejek. Hatodrészt, mert anyum is fel fogja hívni őket. Ő pedig pont úgy ért a meggyőzéshez, mint Tom Denem, kivéve, ha rólam van szó, mert én az ő makacsságát örököltem.

Még mindig nem nagyon fogtam fel, mi történik körülöttem, de már nem bánom, mert van még bőven rá időm (: Lassan majd csak eljut az agyamig, vagy lehet, hogy jobb is, ha nem. Lehet, hogy csak akkor fogok megdöbbenni, mikor már ott leszek. Biztos azért van ez, mert velem nem szoktak jó dolgok történni, legalábbis eddig nem nagyon történtek. Oviban, gyereknapkor örökké második voltam a szörpivó versenyben, általános és középsuliban én voltam a furi balett táncos lány, aki biztos nagyra van magával, ezért ki kell közösíteni. Még a véradás sem sikerült a héten! A szerelemről meg már ne is beszéljünk. Kapcsolataim mélységét talán érzékelteti az, hogy még soha nem kaptam egy szál virágot sem olyan férfitól, aki nem rokon. De nem számít, abba már beletörődtem, hogy egyedüllétre születtem. Jó is nekem így, ha belegondolok, karrierért cserébe bevállalom, és különben is tiszta stresszes a szerelem. Mindig azon aggódni, hogy jól csinálod-e a dolgokat és nem akar-e elhagyni, zsonglőrködni kell az idővel, aztán úgyis elhagy és mivel te vele ellentétben szeretted őt, te sérülsz, ő meg éli kis világát. Úgy, hogy soha többé nem köszön neked. És igaz, hogy te már túl vagy rajta és le se szarod, mit csinál, de ez azért gáz. Nem az, hogy ott van, hanem az, hogy nem hajlandó köszönni sem. Ez teszi kellemetlenné a helyzetet. Az meg már csak mellékes, hogy neked az egyik legjobb haverja jön be, aki a szobatársa is, és annak ellenére, hogy a legkedvesebb ember a világon, eszméletlen figura, és jóban vagytok, esélyed sincs nála. Na, ez a ciki. Mondom én, hogy semmiben sincs szerencsém, az univerzum biztosan most kárpótol. Hagyom, csinálja csak, én már inkább teljesen rábízom magam (:

14:21.
Már tegnap óta nagyon rosszul volt, de reménykedtem, mert evett rendesen. Egészen ma délelőttig. Teljesen kihűlt és már meg sem tudott mozdulni, néha nyöszörgött egyet, aztán az is abbamaradt. Idővel észrevettem, hogy már a pupillája sem reagál a fényre. Yuri csöndben ment el, miközben az ölemben simogattam. Nem volt egyedül, végig vele voltam és azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz. Csak tudnám miért mondtam, mikor semmi sincs rendben és egyértelmű volt, hogy nem is lesz. Még sosem volt ilyen élményem, ezért ez nagyon megrázott. Mintha Ketchup is tudta volna, mert eddig mindig játszottak, meg piszkálódtak, de most békén hagyta és nem is közelített felé. A kezemben halt meg, végig sírtam fölötte. Nem értem, hogy miért kellett ennek történnie, mikor olyan kicsi volt és annyit szenvedett életében, most meg végre lett családja, szerettük és a gondját viseltük. Én szerettem őt és vigyázni akartam rá, de kudarcot vallottam és nem tudtam megóvni.  Isten nem létezik. Én megmondtam.

Én tényleg a nyakamat, meg az ősrégi, sokat megélt mp4-emet mertem volna feltenni arra, hogy 4 hét lesz. 4 hét, és az utolsó nap kapok majd választ, mikorra már az összes körmömet megsemmisítettem. Mert ez az én formám. Általában névsorokban is én szoktam lenni az utolsó, kivéve most, mert van egy évfolyamtársam, akinek a vezetékneve Z-vel kezdődik. Szóval olyan, mintha meg lenne írva a csillagokba, hogy én utolsó vagyok és mindig nekem kell a legtöbbet izgulnom. Butaság, de középiskolában is, mikor tesin, vagy valahol névsorolvasás volt, vagy csak a jegyeket kellett bediktálni, mire elértek az én nevemhez, ami az utolsó volt, már tiszta idegbeteg lettem. Nem tudom, miért, szerencsére a középiskolával ezt is magam mögött hagytam. Tényleg szerencse, mert most az összes szemináriumon van katalógus, vagyis névsorolvasás.

Szóval, mikor tegnap este Agnes telefonált és figyelmeztetett, hogy ma reggel kapni fogok egy telefont Oroszországból, nem akartam elhinni. A jelentkezésem elsőbbségi levéllel robogott Moszkváig, így már oda is ért. Először tök boldog voltam, meg alig vártam a reggelt, aztán viszont beparáztam és olyanokon agyaltam, hogy mi van, ha az elutasítást akarják közölni, vagy nem értem majd, amit mondanak és tiszta hülyének tűnik, lejáratom magam. Tettem ezt mindezt úgy, hogy vagy balettoztam, vagy a fejem a párnámba temetve feküdtem az ágyamon. Ezt így felváltva. A párnás variációnál a macskám meg az én hátamon feküdt.
Egész éjjel ébren voltam, de nem is éreztem fáradtságot. Közben letöltöttem a Vámpírnaplók harmadik évadának második epizódját, de még nem néztem meg, képtelen lettem volna rá koncentrálni. Inkább táncoltam, meg fetrengtem. Magyar idő szerint hajnali 6 óra 37 perckor szólalt meg a mobilom, egy külföldi számmal a kijelzőn. Moszkvában 2 órával később van, mint itt, ezért is figyelmeztetett Agnes, nehogy váratlanul érjen. Izgultam, és ilyenkor az én hangom szörnyen vékonnyá válik, olyan lesz, mint egy kisegéré. Egy borzasztóan kedves női hang szólt a vonal túlsó végéről, aki, mint kiderült, az igazgatói iroda titkárnője volt. Lassan beszélt, teljesen érthetően és nem hivatalosan tájékoztatott, hogy ösztöndíjat nyertem hozzájuk. De nem másfél évre, hanem egyre, ők annyit gondolnak nekem. Ezt vehetem dicséretnek, hogy egy év után már oklevelet adnának nekem. A hivatalos értesítést majd levélben küldik egy csomó papírral, amit orvossal kell kitöltetnem, házirenddel, a vízumhoz szükséges iratokkal, tájékoztatóval és kollégiumi szabályzattal. Meg a repülőjegyemmel, ami február második hetében valamikorra fog szólni. Ez viszont nem elsőbbségivel fog ideutazni, úgyhogy pár hét biztosan lesz. Nem hiszem el. Furcsa, mert az ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy az a reakció jön, hogy visítva felugrok és körbetáncolom a szobám. Lehet is, hogy másoknál ez így van, de nálam nem ez történt. Hanem egy nagyon szégyenletes dolog, mégpedig az, hogy azt éreztem, berezeltem. Az, ha valakinek teljesül egy nagy vágya, ugyanolyan félelmetes, mint mikor füstbe megy. Mert most már ez nem csak álom, hanem a valóság és ha elrontom, akkor a valóságban rontom el, mert már élesben megy. Őszintén szólva, most rettegek. Akarom, de rettegek, a kettő nem függ össze, szóval nyugodtan mehet párhuzamosan. Ritkán félek, de most nagyon (:

Bálint szeretne velem tartani, ő is halasztana. Együtt nekivágnánk a világnak, én táncolnék, ő meg dolgozna közben. Mikor gyerekek voltunk, terveztük, hogy majd egyszer csak ketten elmegyünk nyaralni, szülők nélkül. Azon a nyáron volt, mikor 7 évesek voltunk és a két család Horvátországban nyaralt, mi meg késő estig játszottunk a műanyag állatfarmmal az apartman teraszán, és fel voltunk háborodva, mikor aludni küldtek. Végül is, most teljesülne, csak kicsit hosszabb lenne ez, mint egy nyaralás. De az biztos, hogy nagy kaland lenne, főleg egy olyan országban, ahol, ha bemegyünk egy szupermarketbe, el sem tudjuk olvasni a termékeken álló feliratot. Sőt, én még metrón sem utaztam soha, ott meg nyilván ezt a közlekedési formát fogom igénybe venni.
Igazából, nagyon szeretném, ha velem jönne, sokkal jobban biztonságban érezném magam. Anyumék is nyugodtabbak lennének, mert hiába nem vagyok már gyerek, ők ugyanúgy féltenek, mint, mikor 2 éves voltam. Úgyhogy most nagyon reménykedek, hogy Bálint szülei is belegyeznek és minden jó lesz. Nem akarom elkiabálni, de szerintem jó esélyünk van, egyrészt, mert születésemtől fogva ismernek engem, másrészt, mert szeretnek, harmadrészt, mert jó nyelvtanulási lehetőség, negyedrészt, mert hatalmas élettapasztalat. Ötödrészt, mert jó fejek. Hatodrészt, mert anyum is fel fogja hívni őket. Ő pedig pont úgy ért a meggyőzéshez, mint Tom Denem, kivéve, ha rólam van szó, mert én az ő makacsságát örököltem.

Még mindig nem nagyon fogtam fel, mi történik körülöttem, de már nem bánom, mert van még bőven rá időm (: Lassan majd csak eljut az agyamig, vagy lehet, hogy jobb is, ha nem. Lehet, hogy csak akkor fogok megdöbbenni, mikor már ott leszek. Biztos azért van ez, mert velem nem szoktak jó dolgok történni, legalábbis eddig nem nagyon történtek. Oviban, gyereknapkor örökké második voltam a szörpivó versenyben, általános és középsuliban én voltam a furi balett táncos lány, aki biztos nagyra van magával, ezért ki kell közösíteni. Még a véradás sem sikerült a héten! A szerelemről meg már ne is beszéljünk. Kapcsolataim mélységét talán érzékelteti az, hogy még soha nem kaptam egy szál virágot sem olyan férfitól, aki nem rokon. De nem számít, abba már beletörődtem, hogy egyedüllétre születtem. Jó is nekem így, ha belegondolok, karrierért cserébe bevállalom, és különben is tiszta stresszes a szerelem. Mindig azon aggódni, hogy jól csinálod-e a dolgokat és nem akar-e elhagyni, zsonglőrködni kell az idővel, aztán úgyis elhagy és mivel te vele ellentétben szeretted őt, te sérülsz, ő meg éli kis világát. Úgy, hogy soha többé nem köszön neked. És igaz, hogy te már túl vagy rajta és le se szarod, mit csinál, de ez azért gáz. Nem az, hogy ott van, hanem az, hogy nem hajlandó köszönni sem. Ez teszi kellemetlenné a helyzetet. Az meg már csak mellékes, hogy neked az egyik legjobb haverja jön be, aki a szobatársa is, és annak ellenére, hogy a legkedvesebb ember a világon, eszméletlen figura, és jóban vagytok, esélyed sincs nála. Na, ez a ciki. Mondom én, hogy semmiben sincs szerencsém, az univerzum biztosan most kárpótol. Hagyom, csinálja csak, én már inkább teljesen rábízom magam (:

14:21.
Már tegnap óta nagyon rosszul volt, de reménykedtem, mert evett rendesen. Egészen ma délelőttig. Teljesen kihűlt és már meg sem tudott mozdulni, néha nyöszörgött egyet, aztán az is abbamaradt. Idővel észrevettem, hogy már a pupillája sem reagál a fényre. Yuri csöndben ment el, miközben az ölemben simogattam. Nem volt egyedül, végig vele voltam és azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz. Csak tudnám miért mondtam, mikor semmi sincs rendben és egyértelmű volt, hogy nem is lesz. Még sosem volt ilyen élményem, ezért ez nagyon megrázott. Mintha Ketchup is tudta volna, mert eddig mindig játszottak, meg piszkálódtak, de most békén hagyta és nem is közelített felé. A kezemben halt meg, végig sírtam fölötte. Nem értem, hogy miért kellett ennek történnie, mikor olyan kicsi volt és annyit szenvedett életében, most meg végre lett családja, szerettük és a gondját viseltük. Én szerettem őt és vigyázni akartam rá, de kudarcot vallottam és nem tudtam megóvni.  Isten nem létezik. Én megmondtam.