|
❝Az álmok mindig valóra válnak. Lehet, hogy nem éled meg, de attól még megtörténnek.❞
2011. szeptember 15., csütörtök @ 18:25 | 2 comment(s) / add a comment.
|
|
Végeztem Balázzsal. Örökre, teljesen, visszavonhatatlanul elszakadtam tőle. Nem is hittem, hogy létezik ilyesmi, hogy egyetlen pillanat alatt kiábrándulsz valakiből. Nem akarom ragozni a dolgot, mert meg sem érdemli ez az ügy, de olyan tömény rosszindulatot kaptam tőle egy hazugsággal megfűszerezve, ezüsttálcán kínálva, hogy egy pillanatig levegőt sem kaptam. Aztán elborzadtam. De nem rajta, hanem magamon. Nem értem, hogy lehettem ennyire vak és naiv kislány. Most képzeld el, hogy egy nagy festmény előtt állsz, amit egy fehér lepel takar. A fejedben kirajzolódik egy gyönyörű tájkép, azúr színű tengerrel, homokos tengerparttal, vidám napsütéssel, cifra homokvárral. Aztán jön egy kéz, fellebbenti a fátylat és ott állsz elhűlve, mert ami látsz, ami tényleg szerepel a festményen, az… egyáltalán nem az, mint amit te elképzeltél. Tengerpart helyett sziklás völgyet, nefelejcskék ég helyet zord viharfelhőket látsz. De az is lehet, hogy nem is tájkép az a festmény, hanem egy csendélet almákkal és szőlőfürttel. De a lényeg az, hogy semmiképpen sem olyan, mint amibe te beleélted magad és amilyennek te a festményedet szeretted volna. Hát így éreztem én Balázzsal kapcsolatban. Végre tisztán láttam és nagyon nem tetszett, ami fogadott. Abban a pillanatban megszakadt minden érzelmem iránta és olyan volt, mintha három kilóval könnyebb lenne a lelkem.
Mi a szabadság? Érdekes kérdés, mert annyi jelentése lehet ennek az egyszerű szónak. De amit akkor éreztem, az az volt. Szabadság. Végre fellélegeztem, régen volt már ilyen kellemes hetem. Egy percet sem szomorkodtam, felszabadultan tudtam nevetni, nem érdekelt, hogy Balázs ott van-e a közelemben, vagy nincs, újra megpillantottam a fényt az alagút végén. Szabad vagyok. Végre.
Amúgy meg úgy szeretem a vonaton ülve blogot írni (: Tavaly ilyenkor mindig filmet néztem, Simseztem, vagy volt olyan is, hogy esszét írtam. De most olyan jó, hogy itt ülök hátradőlve a szürkéskék ülésen, a másik oldalról lustán süt be a nap én meg összegzem a hét történéseit, érzéseit. És azt is észreveszem, hogy ideje lenne már megtisztítani szegény laptopomat, mert tiszta por és maszat. Ha hazaérek, nekimegyek egy üveg ablaktisztítóval.
Közvetlenül velem szemben ül egy idős, olyan 70 év körüli házaspár. A néni előbb lépett ide és mosolyogva kérdezte, hogy szabad-e a hely. Hát persze, hogy szabad volt (: A bácsinak láthatóan nem a legkiválóbb az egészsége. Most újságot olvas. De ami megragadta a figyelmem az az, hogy ők ketten milyen kedvesen, érezhető szeretettel beszélnek egymással. Fogalmam sincs, hány évet húzhattak már le együtt, de még mindig szeretik egymás társaságát és látszik, hogy el sem tudnák képzelni az életüket a másik nélkül. Én is szeretnék majd egy napon, nyugdíjas balerinaként így érezni valaki iránt. Csak az a baj, hogy nem tudom van-e valaki a Földön, akinek az van megírva a sorsában, hogy ő is így érezzen majd irántam 60 év múlva.
Ez a hét is roppant mozgalmas volt. A szobatársaimat egyre jobban imádom, nem hiszem el, hogy másodszorra is mázlim volt ebben a témában. Egyszerűen szeretek a nap végén hazatérni a szobánkba, mert tudom, hogy egész este röhögni fogunk. Úgy érzem, nagyon össze fogunk mi nőni a 10 hónap alatt.
Ma szemináriumon Balu mellett ültem. Nem, ő nem a köcsög Balázs, ő egy másik Balázs, akit határozottan nagyon is kedvelek. Szeretem a szemináriumokat, mert kicsi a csoportlétszám és olyan családias a hangulat. Vagy ezt csak Balu miatt éreztem így. Balu… tudjátok, ha én szeretek valakit olyan romantikus módon, akkor olyan, mintha lecsukódna egy sorompó az agyamban és nem lenne hajlandó más impulzusokat átengedni a többi hím felől. Az elmúlt pár hónapban Balu a sorompón kívülre került. De már szabad vagyok. Tavaly szeptemberben Balu volt az első olyan szaktárs, akivel találkoztam és nem volt gólyatáborban. Még tavaly a koliba költözés estéjén együtt buliztunk. Első látásra világos volt, hogy ez a srác az esetem, mert pont úgy néz ki, ahogy álmaim hercegét mindig is elképzeltem. Magas, nyúlánk alak, fekete haj, kedves, fekete szemek, kreol bőr és még jóképű is… Ami a személyiséget illeti, hát ő aztán nem normális. Ilyen emberrel biztos, hogy nem találkoztatok, mert belőle tuti, hogy csak egy van. Nem sokan képesek értékelni ezt, én azon kevesek közé tartozom, aki tud vele nevetni és a humoros oldalát meglátni a dolgoknak. A többieket idegesítik a furcsaságai és tény, hogy kell hozzá egy humorérzék, meg türelem is, de én imádom ezt. Viszont végtelenségig megbízható, jóindulatú emellé pedig egy értelmes, jóeszű, humoros srác, aki még jól is néz ki. Legalábbis szerintem, mert a többiek ebben sem nagyon értenek egyet velem. De szerintem csak azért, mert ők a havert látják benne a furcsa dolgai miatt és nincs elég türelmük, meg toleranciájuk elviselni. Az az igazság, hogy az életemet vakon rá merném bízni Balura, mert tudom, hogy soha nem vágna át. Én imádom a humorérzékét, azt hogy nem érdekli, hogy a többiek mit mondanak, vagy pletykálnak, a kedves szemeit és, ahogy az arca felragyog, mikor találkozunk, mert ebből látom, hogy örül nekem. Balázs haverjaival mindig is jóban voltam, ők is a csoporttársaim és baráti viszonyt ápoltunk. De amióta volt ez az ügyünk, azóta a legtöbben úgy néznek rám, mintha kísértet látnának és meg vagyok tisztelve, hogy ha köszönni méltóztatnak. Még Zsolti az egyik legjobb fej, mert bár ő magától nem keresi a társaságom, de ha összefutunk, akkor normálisan, kedvesen elbeszélgetünk, és előre köszön. Balu is Balázs haverja. És ő az egyetlen, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi történt, ugyanolyan kedves és nyitott velem.
Szóval óra előtt beszélgettünk, aztán egymás mellé ültünk le a teremben. Nem számoltam hányszor kellett a tanárnak felénk néznie azért, mert épp röhögtünk valamin. Rég kaptam már másfél órán belül ennyi röhögőgörcsöt. Vele mindig nagyon jól érzem magam és már csak a jelenlététől is jó kedvre derülök, az egész napomat feldobja. Most, hogy végre felszabadultam egyszerre újra éreztem azt Baluval kapcsolatban, amit Balázs előtt is. Azt, amit már az első találkozásunkkor, hogy nagyon vonzódom hozzá és a kémia részemről határozottan működik, akkor is, ha csak ülünk egymás mellett és akkor is, amikor… nos… Mikor körbeadták a jelenléti ívet és odaadtam neki a papírt, összeért a kezünk és már én szégyelltem magam, mikor automatikusan elkezdtem arról fantáziálni, hogy milyen lehet, mikor szándékosan megfogja a kezem, vagy hozzáér az arcomhoz. Az a baj, hogy nem tudom, hogy ő is érzi-e ezt a furi izgalomszerűséget, vagy csak én. Óra után még beszélgettünk, szóba jött, hogy vezetni tanulok és mondta, hogy ne aggódjak, menni fog az a kresz. Felajánlotta, hogy ad nekem tesztes programot. Én meg mondtam, hogy á, nem kell, mert kaptam. Tényleg kaptam. Most viszont azon agyalok, hogy bevetek egy női cselt és írok neki egy levelet, hogy tévedtem, mert amit kaptam, az nem tesztes program volt, hanem valami sima ismeretterjesztő cucc és áll-e még a felajánlás. Valószínűleg semmit nem érek el vele, soha nem lesz köztünk a barátságon kívül semmi, de kíváncsi vagyok, hogy mit mond erre és addig is legalább kommunikálunk és foglalkozik velem egy picikét. Engem már ez boldoggá tesz. Az élet már csak ilyen, azzal kell boldognak lenni, amink van. Be kell érnem azzal, hogy kéthetente (sajnos csak kéthetente van ez a szeminárium) elszórakozunk együtt másfél-két órát és addig élvezhetem a közelségét. Valami javaslat ezzel a dologgal kapcsolatban? Az új kinézet megengedi már a kommentálást is, ott van a cím mellett, sötétrózsaszínnel (: Csak szólok :D
Most tényleg úgy gondolom, hogy létezik olyan, hogy sors. Nem bántam meg, hogy múlt héten küldtem azt az SMS-t Balázsnak, mert ha nem küldtem volna, valószínűleg metaforikusan értve még mindig a sötétben kuksolnék és szoronganék. Most pedig már végre, sok hónap után jól vagyok (: Ez nem is jöhetett volna jobbkor, ugyanis szombaton lesz a nagy, vagy majd meglátjuk, hogy mennyire nagy nap. Nagy lépést tehetek afelé, hogy hivatásos balerina legyek és megvalósítsam az álmomat. Egyelőre még nem merek tervezgetni, vagy gondolni semmire, mert nem akarom beleélni magam, viszont negatívoskodni sem szeretnék, mert az meg rombol. Ez köztudott. Ez az aranyközépút, hogy nem gondolok semmire, csak koncentrálok a feladatra és gyakorlok. Tegnap éjszaka már nem balettoztam, hanem aludtam. Nappal gyakorlok még 4 órákat és éjjel már alszom szombatig, mert tényleg kipihentnek kell lennem. Holnap péntek, az egész nap csak az enyém, egyedül, otthon, ezért beáztatom a lábaim, felteszek egy arcpakolást, természetesen gyakorlok még egy kicsit és kényeztetem magam. Aztán majd elválik a sorsom (: De az biztos, hogy ha nem sikerül, akkor sem fogom feladni, míg élek nem adom fel. Nincsen az a kincs, amiért lemondanék az álmomról.
Azok számára, akik mazochista hajlamokkal rendelkeznek és szeretnének valami kézzelfoghatóbbat is megtudni rólam, alkottam az alábbi biográfiát. Kezdjük azzal, hogy az anyakönyvezett nevem
Szonja és 1991. augusztus 20.-án születtem Budapesten. Jelenleg másodikos egyetemista vagyok.
Sokan emlegetik, hogy milyen nehézséget okoz beszélni önmagukról, de nekem ez nem probléma (: Szeretek beszélni, legyen szó bármiről is, magamat meg nagyjából már sikerült kiismernem
két évtized alatt annyira, hogy ne legyen gond a bemutatkozás. Azért nem szeretnék átesni majd a ló túlsó oldalára sem és hosszú ömlengést kerekíteni.
