Szabolcs: A középső pedál a legfontosabb. Na, tudod, mi az?

Én: Őőőő, a fék?

Szabolcs: Igen. De Szonja, ne rakd a lábad egyszerre a fékre, meg a gázra is, mert így csak a rally versenyzők csinálják.
Én: Ja, jó! Csak azt hittem, így kényelmesebb lesz.
Szabolcs: Látod, ha 4 évesen elkezdtél volna gokartozni, akkor most híres autóversenyző lennél, és nem szerencsebalettcipőd lenne, hanem szerencsebukósisakod.

*

Tegnap este végre megtörtént az, amire oly régóta vártam. Nem, nem kértek fel a párizsi Operaház egyik balettelőadásának főszerepére, de attól még akkor is fontos volt a tegnap (: Életemben először kormány mögé ültem és autót vezettem. Ha nem számítjuk, hogy a mostohaapám ott ült mellettem és adta az utasításokat, hogy adhatsz még gázt, most válts, maradj a sávban, engedd a kuplungot, akkor mondhatni teljesen egyedül vezettem. Akárhogy nézzük, ez akkor is egy mérföldkő az ember életében. Alig várom már, hogy apumnak is megmutassam, mit tudok! Hú, mikor megérkeztünk a félreeső, elhagyatott, régi utcába, helyet cseréltünk és beállítottam a vezetői ülést az én méreteimnek megfelelően... akkor nagyon izgultam. Szabolcs szépen utasított, hogy nyomjam a kuplungot, indítsam be a kocsit, megmutatta, hogy kell váltani és szépen megállni.
Én a sebességváltótól féltem a legjobban, de már tudom kezelni, csak el kellett mondani, hogy melyik fokozatnál merre kell tolni. Szabolcs szerint nagyon rallisan váltok, de ez nem hátrány, mert nem sokan tudják ezt így megcsinálni. Hogy ez mit jelent, azt én már nem tudom, de azt igen, hogy körülbelül egy háromnegyed órát vezettünk és a végére már gyönyörűen ment, elégedett volt Szabolcs is, meg én is. Nagyon élveztem. Vicces volt, mert megjelent anyum egyik kolléganője a férjével, meg a kutyájukkal, mert arra szoktak kocogni esténként. Mikor meglátták, hogy én vezetek, elkezdtek tapsolni, meg integetni. Sajnos nem tudtam visszaintegetni, mert nagyon el voltam foglalva a fordulással, meg hogy gondolatban könyörögjek a spánieljüknek, hogy esze ágában se legyen elém ugrani.

Vicces, hogy tegnap este óta mennyire más szemmel tekintek a autóforgalomra, meg az utakra. Egyenlőre kicsit pánikba vagyok esve, ha arra gondolok, hogy egyszer kimegyek majd a forgalomba és más autók fognak mellettem mozogni, meg járókelők császkálnak mindenfelé. Ez meg nem a GTA, ahol szabadon elüthetek bárkit. Ha meg elütöm és nem hal meg, akkor kiszállok az autóból és le is lövöm.
Amitől már jó előre félek, az két embertípus. Az egyik a suhancok, akik lusták 5 métert megtenni a zebráig, ezért csak úgy random módon keresztülszaladnak a három sávos úton. A másik az öreg nénik, akik se hall, se lát módon vágnak át az úttesten, olyan módon, hogy szinte nekimennek az autónak. Persze van kis kocsijuk, amit húznak maguk után, de nincs szemüvegük, amivel észrevehetnék, hogy nem a zebrát használják. És még nekik áll feljebb. Szerintem az lenne a legjobb, ha a társadalom érdekében építenénk olyan járdákat, mint a magasvasutak Chicagóban. Csak azon lehetne közlekedni, hogy a lehetőség se legyen meg elütni senkit. Mennyi esély van rá, hogy mikor forgalomban vizsgázok, kijárási tilalom lesz érvényben?
Félni, nem féltem, teljesen nyugodtan ültem a kormány mögött. Szabolcs nagyon türelmes ember, mindig megdicsért, mikor valamit szépen csináltam és megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, mikor váltásnál elfelejtettem kinyomni a kuplungot. Elmondom, hogy mellettünk végig volt árok, és a közelében sem voltam annak, hogy belemenjek :D Nem volt gond hozzászokni az autó méreteihez és érezni azt.

Aú, el sem hiszem, hogy ma este már megyek vissza az egyetemre. A körmeimet már kifestettem, a ruháimat kivasaltam, már csak hajat kellene mosni, de az hiphop megvan. Olyan gyorsan elrepül egy hét, hogy csak kapkodom a fejem. Nagyon sok minden zajlik körülöttem. Jó így, mert le vagyok foglalva, nincs időm marcangolni magam a nap legnagyobb részében. Ezért is járok be idén órákra. Mert ott azért szenvedek, mert valaki megállította az időt és látványosan unatkozom, nem pedig életem más részei miatt. Lefoglal, hogy ébren tudjak maradni, vagy szórakoztassam magam és a körülöttem ülő csoporttársaim.
Számomra az elmúlt fél év nagyon pocsék volt, szörnyen éreztem magam. Csak abban reménykedek, hogy most megint kezd felragyogni a szerencse csillagom. Már, ha létezik ilyesmi. Azért szeretnék hinni benne, hogy Fortuna végre észrevette, hogy csúnyán hanyagolt engem az elmúlt hónapokban.
Most úgy örülök, hogy pénteken nincs órám, mert rá tudok itthon pihenni a szombatra. Már el is terveztem, hogy szépen beáztatom a lábam, felrakok egy nyugtató arcpakolást, egész nap fürdőköpenyben leszek és szombat hajnalban, mikor kelek, friss leszek és üde. Ez nagyon fontos. Fáradtan nem lehet megváltani a világot, csak kipihenten. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok teljes erőbedobással gyakorolni.

(Azóta sem mertem megnézni se a mobilomat, se a többi kommunikációs csatornát. Mégsem vagyok bátor.)

Szabolcs: A középső pedál a legfontosabb. Na, tudod, mi az?

Én: Őőőő, a fék?

Szabolcs: Igen. De Szonja, ne rakd a lábad egyszerre a fékre, meg a gázra is, mert így csak a rally versenyzők csinálják.
Én: Ja, jó! Csak azt hittem, így kényelmesebb lesz.
Szabolcs: Látod, ha 4 évesen elkezdtél volna gokartozni, akkor most híres autóversenyző lennél, és nem szerencsebalettcipőd lenne, hanem szerencsebukósisakod.

*

Tegnap este végre megtörtént az, amire oly régóta vártam. Nem, nem kértek fel a párizsi Operaház egyik balettelőadásának főszerepére, de attól még akkor is fontos volt a tegnap (: Életemben először kormány mögé ültem és autót vezettem. Ha nem számítjuk, hogy a mostohaapám ott ült mellettem és adta az utasításokat, hogy adhatsz még gázt, most válts, maradj a sávban, engedd a kuplungot, akkor mondhatni teljesen egyedül vezettem. Akárhogy nézzük, ez akkor is egy mérföldkő az ember életében. Alig várom már, hogy apumnak is megmutassam, mit tudok! Hú, mikor megérkeztünk a félreeső, elhagyatott, régi utcába, helyet cseréltünk és beállítottam a vezetői ülést az én méreteimnek megfelelően... akkor nagyon izgultam. Szabolcs szépen utasított, hogy nyomjam a kuplungot, indítsam be a kocsit, megmutatta, hogy kell váltani és szépen megállni.
Én a sebességváltótól féltem a legjobban, de már tudom kezelni, csak el kellett mondani, hogy melyik fokozatnál merre kell tolni. Szabolcs szerint nagyon rallisan váltok, de ez nem hátrány, mert nem sokan tudják ezt így megcsinálni. Hogy ez mit jelent, azt én már nem tudom, de azt igen, hogy körülbelül egy háromnegyed órát vezettünk és a végére már gyönyörűen ment, elégedett volt Szabolcs is, meg én is. Nagyon élveztem. Vicces volt, mert megjelent anyum egyik kolléganője a férjével, meg a kutyájukkal, mert arra szoktak kocogni esténként. Mikor meglátták, hogy én vezetek, elkezdtek tapsolni, meg integetni. Sajnos nem tudtam visszaintegetni, mert nagyon el voltam foglalva a fordulással, meg hogy gondolatban könyörögjek a spánieljüknek, hogy esze ágában se legyen elém ugrani.

Vicces, hogy tegnap este óta mennyire más szemmel tekintek a autóforgalomra, meg az utakra. Egyenlőre kicsit pánikba vagyok esve, ha arra gondolok, hogy egyszer kimegyek majd a forgalomba és más autók fognak mellettem mozogni, meg járókelők császkálnak mindenfelé. Ez meg nem a GTA, ahol szabadon elüthetek bárkit. Ha meg elütöm és nem hal meg, akkor kiszállok az autóból és le is lövöm.
Amitől már jó előre félek, az két embertípus. Az egyik a suhancok, akik lusták 5 métert megtenni a zebráig, ezért csak úgy random módon keresztülszaladnak a három sávos úton. A másik az öreg nénik, akik se hall, se lát módon vágnak át az úttesten, olyan módon, hogy szinte nekimennek az autónak. Persze van kis kocsijuk, amit húznak maguk után, de nincs szemüvegük, amivel észrevehetnék, hogy nem a zebrát használják. És még nekik áll feljebb. Szerintem az lenne a legjobb, ha a társadalom érdekében építenénk olyan járdákat, mint a magasvasutak Chicagóban. Csak azon lehetne közlekedni, hogy a lehetőség se legyen meg elütni senkit. Mennyi esély van rá, hogy mikor forgalomban vizsgázok, kijárási tilalom lesz érvényben?
Félni, nem féltem, teljesen nyugodtan ültem a kormány mögött. Szabolcs nagyon türelmes ember, mindig megdicsért, mikor valamit szépen csináltam és megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, mikor váltásnál elfelejtettem kinyomni a kuplungot. Elmondom, hogy mellettünk végig volt árok, és a közelében sem voltam annak, hogy belemenjek :D Nem volt gond hozzászokni az autó méreteihez és érezni azt.

Aú, el sem hiszem, hogy ma este már megyek vissza az egyetemre. A körmeimet már kifestettem, a ruháimat kivasaltam, már csak hajat kellene mosni, de az hiphop megvan. Olyan gyorsan elrepül egy hét, hogy csak kapkodom a fejem. Nagyon sok minden zajlik körülöttem. Jó így, mert le vagyok foglalva, nincs időm marcangolni magam a nap legnagyobb részében. Ezért is járok be idén órákra. Mert ott azért szenvedek, mert valaki megállította az időt és látványosan unatkozom, nem pedig életem más részei miatt. Lefoglal, hogy ébren tudjak maradni, vagy szórakoztassam magam és a körülöttem ülő csoporttársaim.
Számomra az elmúlt fél év nagyon pocsék volt, szörnyen éreztem magam. Csak abban reménykedek, hogy most megint kezd felragyogni a szerencse csillagom. Már, ha létezik ilyesmi. Azért szeretnék hinni benne, hogy Fortuna végre észrevette, hogy csúnyán hanyagolt engem az elmúlt hónapokban.
Most úgy örülök, hogy pénteken nincs órám, mert rá tudok itthon pihenni a szombatra. Már el is terveztem, hogy szépen beáztatom a lábam, felrakok egy nyugtató arcpakolást, egész nap fürdőköpenyben leszek és szombat hajnalban, mikor kelek, friss leszek és üde. Ez nagyon fontos. Fáradtan nem lehet megváltani a világot, csak kipihenten. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok teljes erőbedobással gyakorolni.

(Azóta sem mertem megnézni se a mobilomat, se a többi kommunikációs csatornát. Mégsem vagyok bátor.)