Néha előfordul, hogy megijedek, mert rájövök, hogy milyen bolond elképzeléseim vannak. Gyakorta igazi socially awkward egyén tudok lenni. Tegnap éjszaka is hajnali fél háromig balettoztam, aztán  kicsit sem voltam álmos, ezért úgy, ahogyan voltam, tütüben feküdtem az ágyamon. Ahelyett, hogy valami értelmeset csináltam volna. Még a balettcipőmet sem vettem le, a háttérben a Csajkovszkij szólt halkan, mellettem meg Ketchup dorombolt. És tudjátok mivel foglalatoskodtam ilyen késői órán? Nagyon fontos dologgal. Éppen kívántam. És akartam.

Van, aki hisz abban, hogy ha a szíved minden dobbanásával, úgy igazán, hófehér tiszta szándékkal akarsz valamit, akkor azt az univerzum megadja neked? Én kicsit igen. Ezért tegnap éjjel behunyt szemmel koncentrálva, nem gondoltam semmire, csak kívántam, de olyan erősen, teljes lényemmel, hogy még a szívem is beleszorult. Legalábbis teljesen olyan érzésem volt a mellkasomban, pedig a macska sem a szívemnél feküdt. Ma reggel pedig, mikor ez eszembe jutott a fehér orchideám locsolása közben, elgondolkodtam azon, hogy vajon kihez is fohászkodtam én olyan erőteljesen.
Én Istenben nem hiszek, teljesen kizárom a létezését. A Bibliát csak egy jó sztorinak találom és egyszer nagyon kíváncsi lennék arra az emberre, aki kitalálta, mert nagyon nagy arc lehetett. Ha lenne Isten, nem születnének beteg kisbabák, nem éheznének gyerekek, nem halnának ártatlanok, nem lenne állatkínzás. Isten nem lenne olyan kegyetlen és szörnyű alak, hogy mindezt tétlenül hagyja. Szóval teljességgel tagadom az ő jelenlétét. A sors és a karma az már érdekesebb kérés. Biztos van valami egyensúly az univerzumban. és ha valami jót cselekszel, akkor egyszer azt vissza is kapod. Vagy nem is, mert ebben nem lenne semmi poén. Jót úgy kell cselekedni, hogy közben nem vársz érte semmi ellenszolgáltatást, sem a karmától, se senkitől. Különben nem is számít jótettnek, mert már hátsó szándékkal történt. Ebbe is bele lehet bonyolódni.
Ott van az az elmélet is, hogy halott felmenőink vigyáznak ránk. Ez nagyon érdekes elmélet és anyum például hisz is benne 19 éve, rendíthetetlenül. 1992-ben történt a dolog, ami meghatározta ezt az elképzelését. Egy éves voltam és egyik dédimamám akkor halt meg. Anyum otthon volt velem gyesen, én meg éppen elkezdtem járni és olyan kerekes járműben garázdálkodtam a házunk folyosóján. Nem tudom megmondani, mi a hivatalos elnevezése, olyan szerkezet, mint a Frédi és Béniből az autók, lábbal kell hajtani és a kerekek továbbvisznek. Direkt járni tanuló kisbabáknak (: Szóval anyum éppen a dédimamám temetésével kapcsolatban rendezgetett valami papírokat, mikor hatalmas robajjal lezúgtam a lépcsőn. Volt kapunk a lépcsőház tetején, de én kiügyeskedtem a zárat, 20 lépcsőfokot zuhantam, de iszonyatos sebességgel, félúton átfordultam és fejre érkeztem. El lehet képzelni, anyum hogy halálra volt rémülve, azonnal rohant velem a kórházba, ott rögtön megvizsgálták a koponyámat, meg az agyamat. A család szokott poénkodni minden karácsonyi összejövetelen, hogy ezért vagyok olyan, amilyen (: De igazság szerint, nem volt semmi bajom, se egy karcolás, se egy enyhe agyrázkódás, semmi. Meg is lepődött az orvos és anyum úgy emlékszik, mondta neki, hogy a pici lányra valaki nagyon vigyázott föntről az esés közben.
Előfordul, hogy ha valamit nagyon szeretnék, vagy csak nagyon egyedül érzem magam és olyan gondolataim támadnak, hogy engem senki sem szeret és semmi sem fog sikerülni, akkor gondolatban szólok a halott felmenőimhez. Kérem őket, hogy segítsenek és ettől kicsit megnyugszom. Mintha hallanának. Vagy, mintha legalábbis én lennék Mulan.: Én nem tudom, miben hihetünk. Szeretnék tényleg hinni ilyesmikben, de van, mikor azt gondolom, hogy az ember csak azért találta ki ezeket, mert egyszerűen túl félelmetes a gondolat, hogy teljesen egyedül vagyunk az álmainkkal ebben a világban és nincs aki segítene. Nincs kihez kívánni.

Ma hajnalban azzal a gondolattal keltem fel, hogy megmondom Bazsinak, hogy szeretem. Még mindig. Már az sem érdekel, hogy ő nem szeret, csak akarom, hogy tudja, hogy én így érzek iránta, ez semmit nem változott. Mert nincs miért szégyenkeznem emiatt. Annyian vágták már a fejemhez életemben, hogy őrült vagyok, pont az ilyen tetteim miatt. Mások meg azt mondták, hogy hihetetlenül bátor. Én is bátornak tartom magam, mert simán meglépek ilyen dolgokat, de ez nem azt jelenti, hogy én nem szoktam félni. Mindig félek, de legyűröm és a saját érdekemben cselekszem. Mert ha csak ülök és várom a sült galambot, akkor semmi sem fog történni, maximum csak megöregedek. Így meg bolondnak tartanak, nagy kaland! Inkább legyek bolond és meggondolatlan, minthogy a félelem miatt kimaradjak valamiből, korlátozva legyek és később megbánjam, hogy nem tettem meg, nem mondtam ki. Valószínűleg nem fogok semmit sem elérni az akciómmal, sőt, 99,99%-ig biztos is vagyok benne, hogy nem történik majd semmi változás. De nem bánom, mert csak azt szeretném, hogy tudja. Hogy van valaki, aki így szereti, annyi idő és azok után is, ami történt.
Higgyétek el, én már megjártam a poklot. A második félévben hanyagoltam a sulit, napi 16 órákban táncoltam, mert az volt az egyetlen gyógyírem. Nem sokon múlt, hogy államin maradtam, a vizsgaidőszak utolsó felében kaptam a fejemhez. A bulímiám minden eddiginél jobban kiteljesedett, minden étkezés után hánytattam magam, pedig alig ettem valamit, volt, hogy egy hétig egy csomag Abonetten éltem. Senki nem segíthetett volna rajtam, csak én, saját magam. Akkor egyedül ki is másztam a gödörből és már nem fogok visszakerülni, ezt ünnepélyesen megígérem előttetek. Megerősödtem, sokkal erősebb, határozottabb nő lett belőlem. Ráadásul én mindig az őszinteség és az egyenes beszéd híve voltam, az életem irányítását is szeretem teljesen a kezemben tartani. Megmondom neki. Eldöntöttem hajnali balett kötben (:

Olyan furi volt ma reggel úgy, hogy anyum, meg Szabolcs készülődnek munkába, a TV-ben ment a Reggeli, ami csalhatatlan jele annak, hogy hétköznap van, de én meg csak ültem smink nélkül, trikóban, egy régi maillotban és lestem anyum, ahogy az öltözékéhez illő cipő után kutat. 12 évet lehúztam heti 5 napos műszakban, még mindig szokatlan ez az egyetemista életmód egy kicsit, pedig már a második évet taposom (: Utálok egyedül lenni itthon, de azért most jól esik ez a nyugis péntek délelőtt. Jó lazítani, elmélkedni és kicsit kipihenni a hét fáradalmait. Szükségem is van rá, mert rögtön itt a következő hét és kezdődik újra a hajtás a mókuskerékben (:

Néha előfordul, hogy megijedek, mert rájövök, hogy milyen bolond elképzeléseim vannak. Gyakorta igazi socially awkward egyén tudok lenni. Tegnap éjszaka is hajnali fél háromig balettoztam, aztán  kicsit sem voltam álmos, ezért úgy, ahogyan voltam, tütüben feküdtem az ágyamon. Ahelyett, hogy valami értelmeset csináltam volna. Még a balettcipőmet sem vettem le, a háttérben a Csajkovszkij szólt halkan, mellettem meg Ketchup dorombolt. És tudjátok mivel foglalatoskodtam ilyen késői órán? Nagyon fontos dologgal. Éppen kívántam. És akartam.

Van, aki hisz abban, hogy ha a szíved minden dobbanásával, úgy igazán, hófehér tiszta szándékkal akarsz valamit, akkor azt az univerzum megadja neked? Én kicsit igen. Ezért tegnap éjjel behunyt szemmel koncentrálva, nem gondoltam semmire, csak kívántam, de olyan erősen, teljes lényemmel, hogy még a szívem is beleszorult. Legalábbis teljesen olyan érzésem volt a mellkasomban, pedig a macska sem a szívemnél feküdt. Ma reggel pedig, mikor ez eszembe jutott a fehér orchideám locsolása közben, elgondolkodtam azon, hogy vajon kihez is fohászkodtam én olyan erőteljesen.
Én Istenben nem hiszek, teljesen kizárom a létezését. A Bibliát csak egy jó sztorinak találom és egyszer nagyon kíváncsi lennék arra az emberre, aki kitalálta, mert nagyon nagy arc lehetett. Ha lenne Isten, nem születnének beteg kisbabák, nem éheznének gyerekek, nem halnának ártatlanok, nem lenne állatkínzás. Isten nem lenne olyan kegyetlen és szörnyű alak, hogy mindezt tétlenül hagyja. Szóval teljességgel tagadom az ő jelenlétét. A sors és a karma az már érdekesebb kérés. Biztos van valami egyensúly az univerzumban. és ha valami jót cselekszel, akkor egyszer azt vissza is kapod. Vagy nem is, mert ebben nem lenne semmi poén. Jót úgy kell cselekedni, hogy közben nem vársz érte semmi ellenszolgáltatást, sem a karmától, se senkitől. Különben nem is számít jótettnek, mert már hátsó szándékkal történt. Ebbe is bele lehet bonyolódni.
Ott van az az elmélet is, hogy halott felmenőink vigyáznak ránk. Ez nagyon érdekes elmélet és anyum például hisz is benne 19 éve, rendíthetetlenül. 1992-ben történt a dolog, ami meghatározta ezt az elképzelését. Egy éves voltam és egyik dédimamám akkor halt meg. Anyum otthon volt velem gyesen, én meg éppen elkezdtem járni és olyan kerekes járműben garázdálkodtam a házunk folyosóján. Nem tudom megmondani, mi a hivatalos elnevezése, olyan szerkezet, mint a Frédi és Béniből az autók, lábbal kell hajtani és a kerekek továbbvisznek. Direkt járni tanuló kisbabáknak (: Szóval anyum éppen a dédimamám temetésével kapcsolatban rendezgetett valami papírokat, mikor hatalmas robajjal lezúgtam a lépcsőn. Volt kapunk a lépcsőház tetején, de én kiügyeskedtem a zárat, 20 lépcsőfokot zuhantam, de iszonyatos sebességgel, félúton átfordultam és fejre érkeztem. El lehet képzelni, anyum hogy halálra volt rémülve, azonnal rohant velem a kórházba, ott rögtön megvizsgálták a koponyámat, meg az agyamat. A család szokott poénkodni minden karácsonyi összejövetelen, hogy ezért vagyok olyan, amilyen (: De igazság szerint, nem volt semmi bajom, se egy karcolás, se egy enyhe agyrázkódás, semmi. Meg is lepődött az orvos és anyum úgy emlékszik, mondta neki, hogy a pici lányra valaki nagyon vigyázott föntről az esés közben.
Előfordul, hogy ha valamit nagyon szeretnék, vagy csak nagyon egyedül érzem magam és olyan gondolataim támadnak, hogy engem senki sem szeret és semmi sem fog sikerülni, akkor gondolatban szólok a halott felmenőimhez. Kérem őket, hogy segítsenek és ettől kicsit megnyugszom. Mintha hallanának. Vagy, mintha legalábbis én lennék Mulan.: Én nem tudom, miben hihetünk. Szeretnék tényleg hinni ilyesmikben, de van, mikor azt gondolom, hogy az ember csak azért találta ki ezeket, mert egyszerűen túl félelmetes a gondolat, hogy teljesen egyedül vagyunk az álmainkkal ebben a világban és nincs aki segítene. Nincs kihez kívánni.

Ma hajnalban azzal a gondolattal keltem fel, hogy megmondom Bazsinak, hogy szeretem. Még mindig. Már az sem érdekel, hogy ő nem szeret, csak akarom, hogy tudja, hogy én így érzek iránta, ez semmit nem változott. Mert nincs miért szégyenkeznem emiatt. Annyian vágták már a fejemhez életemben, hogy őrült vagyok, pont az ilyen tetteim miatt. Mások meg azt mondták, hogy hihetetlenül bátor. Én is bátornak tartom magam, mert simán meglépek ilyen dolgokat, de ez nem azt jelenti, hogy én nem szoktam félni. Mindig félek, de legyűröm és a saját érdekemben cselekszem. Mert ha csak ülök és várom a sült galambot, akkor semmi sem fog történni, maximum csak megöregedek. Így meg bolondnak tartanak, nagy kaland! Inkább legyek bolond és meggondolatlan, minthogy a félelem miatt kimaradjak valamiből, korlátozva legyek és később megbánjam, hogy nem tettem meg, nem mondtam ki. Valószínűleg nem fogok semmit sem elérni az akciómmal, sőt, 99,99%-ig biztos is vagyok benne, hogy nem történik majd semmi változás. De nem bánom, mert csak azt szeretném, hogy tudja. Hogy van valaki, aki így szereti, annyi idő és azok után is, ami történt.
Higgyétek el, én már megjártam a poklot. A második félévben hanyagoltam a sulit, napi 16 órákban táncoltam, mert az volt az egyetlen gyógyírem. Nem sokon múlt, hogy államin maradtam, a vizsgaidőszak utolsó felében kaptam a fejemhez. A bulímiám minden eddiginél jobban kiteljesedett, minden étkezés után hánytattam magam, pedig alig ettem valamit, volt, hogy egy hétig egy csomag Abonetten éltem. Senki nem segíthetett volna rajtam, csak én, saját magam. Akkor egyedül ki is másztam a gödörből és már nem fogok visszakerülni, ezt ünnepélyesen megígérem előttetek. Megerősödtem, sokkal erősebb, határozottabb nő lett belőlem. Ráadásul én mindig az őszinteség és az egyenes beszéd híve voltam, az életem irányítását is szeretem teljesen a kezemben tartani. Megmondom neki. Eldöntöttem hajnali balett kötben (:

Olyan furi volt ma reggel úgy, hogy anyum, meg Szabolcs készülődnek munkába, a TV-ben ment a Reggeli, ami csalhatatlan jele annak, hogy hétköznap van, de én meg csak ültem smink nélkül, trikóban, egy régi maillotban és lestem anyum, ahogy az öltözékéhez illő cipő után kutat. 12 évet lehúztam heti 5 napos műszakban, még mindig szokatlan ez az egyetemista életmód egy kicsit, pedig már a második évet taposom (: Utálok egyedül lenni itthon, de azért most jól esik ez a nyugis péntek délelőtt. Jó lazítani, elmélkedni és kicsit kipihenni a hét fáradalmait. Szükségem is van rá, mert rögtön itt a következő hét és kezdődik újra a hajtás a mókuskerékben (: