Szóval van egy ikertesóm. Próbálom elmondani, hogy most mit érzek, habár nem könnyű szavakba önteni. Bálint jobban megfogalmazta kedd éjszaka, mikor a koliszoba fürdőjének hideg csempéjén ültünk. Olyan, mintha szorosan, rengeteg görccsel biztosítva, össze lenne kötözve a lelkünk. Nem tudom jobban megfogalmazni én sem. Nincs ember, aki ilyen közel állna, vagy valaha állhatna hozzám, mint ő. Olyanok vagyunk, mint az egyik pár balettcipőm, legyen mondjuk a fekete. Külön, külön nehéz az élet, de ha együtt vannak, akkor csodálatos dolgokat lehet véghezvinni, mert ők összetartoznak, csak együtt teljesek. Na, így vagyunk mi Bálinttal. Nem tudom, hogy mi így is születtünk-e, vagy ez fokozatosan alakult ki, ahogy rengeteg időt töltöttünk együtt a járókában, vagy a közös gyerekkori nyaralásokon, de tény, hogy boldog vagyok, mert újra a közelemben tudhatom a lelki társam. Ő tényleg megért, olyan, mintha telepátia lenne köztünk, még a távolból is érezzük egymást. Ha fiú lennék, tuti olyan lennék, mint ő, még külsőre is. Ugyanolyan a testbeszédünk, ugyanúgy piszkáljuk a frufrunkat, ugyanazt gondoljuk az életről, ugyanolyan beteg a humorérzékünk és mikor egyik szünetben dumáltunk és Dia kérdésére szóról szóra ugyanazt a választ vágtuk rá, ugyanabban a szent pillanatban, még Dia is megállapította, hogy na, Szonja, ti aztán tényleg a zsák és a foltja vagytok. Vagy a jobb és a bal pár fekete balettcipőm (: Nagyon össze vagyunk nőve.

Most úgy jól érzem magam. Nem tudom, hogy ez Bálintnak köszönhető-e, nagy részben biztosan. De biztos benne van új keletű szabadságom Balázs béklyói közül, hogy vannak tárgyaim, amiket szeretek, hogy egyre közelebb kerülök a prima balerina álmomhoz és, hogy hétről hétre szorosabbá válik a kapcsolatunk a szobatársaimmal.

A héten történt, hogy Erikánál metaforikusan értve becsapott a meteor és feltette nekem a kérdést, hogy nincs-e kedvem mocskosul leinni magam vele. Hát leinni én nem ittam le magam, de bemutattam Erikának azt a képességem, amivel egymás után, lehúzok 10 keveretlen, tömény feles vodkát és semmi bajom nem lesz tőle a jó kedven kívül. Nem akarta elhinni, amit lát, de megértem, mindenki így van ezzel (: Sok férfiút meg tudok, és már meg is szégyenítettem ezzel a boszorkánysággal. Nekem csak bort tilos innom, mert az tesz be nagyon hamar, már egészen kis mennyiség is. Szóval Erikának szerelmi bánata volt, iszogattunk, elmondtunk számtalan tósztot azokra a köcsögökre, jókat hahotáztunk és meséltünk egymásnak. Ő elmesélte szívfájdalma okát, én meg, hogy viszonozzam ezt, előadtam neki a Balázs sztorit, csak úgy nyersen. Jól esett, mert Panni is, meg Erika is kijelentették, hogy örüljek, hogy vége, mert ez az a típusú srác, aki agyilag egy 5 éves érzelmi szintjén áll és ez soha nem is fog megváltozni. Nem valószínű, hogy valaha családot fog alapítani, csak szenvednék mellette hosszútávon. Azért is jelentett ez nekem sokat, mert ők idősebbek nálam, több élettapasztalatuk van, ráadásul kívülállók. Erika esete teljesen más, de mégis magamra emlékeztetett, mert én is így ki voltam borulva annak idején, és először én is ittam. Bort. Nem azt kellett volna. Szóval valahogy íratlan kötelességemnek éreztem, hogy vigyázzak rá és ott legyek, hogy kiöntse a szívét. Szüksége volt erre az élményre, hogy egy kicsit alkoholba fojthassa bánatát, erre mindenkinek szüksége van ilyenkor. Olyan ez, mint a purgatórium. Ezen túl kell esni, aztán ahogy eljön a reggel, közvetlenül két aszpirin után, elkezdődhet a talpra állás folyamata és egy kicsit új életet is kezd az ember. Bonyolult ez a női sors.

Balu ügyben én például teljesen el vagyok veszve, de erre számítottam és beletörődtem. Kedden egyik előadáson leült mellém és másfél óráig megint dőlt belőlünk a marhaság, végigröhögtük az egész órát. Ráadásul nem csak kreszprogramot hozott nekem, hanem egy csomó más segédanyagot is, majd elaléltam, mikor hétfő reggel jött hozzám és odaadta. Meghalok, ő annyira kedves. Viszont semmi remény számomra. Nagyon jól elvagyunk együtt, meg biztosan kedvel, de csak, mint barátot. Ez még nem lenne önmagában olyan rossz, mert innen még tovább lehetne lépni, ha csak egy kicsit is vonzódik hozzám, de az a baj, hogy van ám egy másik címem is a szemében… mégpedig én vagyok az egyik haverjának exbarátnője. Ez pedig már nagy baj. Mármint nekem. Bálint szerint az idő lehet a megoldás a problémára, lehet, hogy csak pár hétre van szükség, meg még egy pár áthülyéskedett órára és akár még bármi lehet. Nem tudom, én nem vagyok ilyen derűlátó. Veszett fejsze nyele, talán nem is vagyok elég szép hozzá.

Viszont a héten megjártam a tanulmányi osztályt és azon kívül, hogy elviseltem az ott dolgozók bunkóságát, amire már immunis vagyok, mert megszoktam, még információkat is szereztem. Tényleg úgy szoktak ott a vénasszonyok rám nézni, mintha minimum az elsőszülött gyereküket gyilkoltam volna meg, de ez nem ellenem szól. Minden hallgatóhoz így állnak hozzá. Utánakérdeztem, hogy mi a teendő, ha majd halasztani akarok következő félévtől a moszkvai balettakadémia miatt. Hála istennek, nem lesz túl bonyolult művelet, ráadásul egy ilyen jó okkal, mint az enyém, biztos, hogy elfogadja a dékán a kérvényemet. Ez piskóta lesz (:

Kedden volt véradás és én menni akartam. Mentem is, de nem jutottam el addig, hogy megcsapoljanak, elrakják a vérem, hogy aztán valami Damon Salvatore-ok elcsórhassák a vérbankból és jóízűen elfogyasszák. Nem azért, mert megfutamodtam, de ennyire már ismerhettek. Féltem, az igaz, de ez nálam soha nem jelentett akadályt semmiben. Kitöltöttem a kérdőívet, aztán odaültem az asztalhoz, ahol tesztelték az emberek vérét. Kinyújtottam a bal kezem, hogy az az ápolónő szerűség megszúrhassa az egyik ujjam. Később jutott eszembe, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, mert bal kezes vagyok, és ha majd órán írok, lehet, hogy csípni fog a seb. Mindegy, nem volt idő visszahúzni. Nem néztem, ahogy megszúrták, és mikor Erika, aki ott állt mellettem, mert ő volt a következő, megkérdezte, hogy fájt-e, nem is tudtam mire vélni a kérdést. Észre sem vettem, hogy már megszúrtak. Vicces, hogy a lábfejem örökké sebes és össze van törve, de az meg se kottyan, egy kis szúrástól meg mennyire féltem. De nem ünnepelhettem magam hősiességem miatt pár pillanatnál tovább, mert a nő már közölte is, hogy sajnos alacsony a hemoglobin szintem, nem adhatok vért. Összehúzott szemmel, kérdőn meredtem rá, de nem adott bővebb magyarázatot, csak ráfirkált a papíromra és továbbküldött az orvoshoz. Az orvos egy bunkó állat volt. Leültem vele szembe, az meg felnézett, végigmért és szó szerint közölte, hogy csontváz vagyok, akkor sem engedett volna vért adni, ha nem lennék vérszegény. Diadalmasan vágtam vissza, hogy balett táncos vagyok, ez azért van. Viszont emiatt, annak ellenére, hogy csonti vagyok és kivan az összes bordám, fizikailag is szívós vagyok, sokkal többet bírok, mint mások. Ez a fájdalomra is igaz. A bunkó állat orvos itt már annyira nem volt bunkó állat, mert kicsit oldódott az arckifejezése és nem firtatta tovább. Az ott lévő többi orvos, ápoló és Vörös keresztes viszont mind, egytől egyig nagyon barátságosak voltak. Sajnos elég kevesen vállalják be a véradást, ezért látszott is rajtuk, hogy mindenkinek örülnek, még azoknak is, akik végül valami miatt nem adhattak. A szándék megvolt és az a lényeg. Arra pedig én külön büszke vagyok, hogy a véradók 99,99%-a egyetemista volt, nem csalódtam hát a generációmban. És még mernek panaszkodni a vén, rosszindulatú felnőttek, hogy az egyetemisták milyen nemtörődömök, meg felelőtlenek. Inkább fogják be és nézzenek csak meg egy véradást. Vagy adjanak vért ők is (:

Szóval van egy ikertesóm. Próbálom elmondani, hogy most mit érzek, habár nem könnyű szavakba önteni. Bálint jobban megfogalmazta kedd éjszaka, mikor a koliszoba fürdőjének hideg csempéjén ültünk. Olyan, mintha szorosan, rengeteg görccsel biztosítva, össze lenne kötözve a lelkünk. Nem tudom jobban megfogalmazni én sem. Nincs ember, aki ilyen közel állna, vagy valaha állhatna hozzám, mint ő. Olyanok vagyunk, mint az egyik pár balettcipőm, legyen mondjuk a fekete. Külön, külön nehéz az élet, de ha együtt vannak, akkor csodálatos dolgokat lehet véghezvinni, mert ők összetartoznak, csak együtt teljesek. Na, így vagyunk mi Bálinttal. Nem tudom, hogy mi így is születtünk-e, vagy ez fokozatosan alakult ki, ahogy rengeteg időt töltöttünk együtt a járókában, vagy a közös gyerekkori nyaralásokon, de tény, hogy boldog vagyok, mert újra a közelemben tudhatom a lelki társam. Ő tényleg megért, olyan, mintha telepátia lenne köztünk, még a távolból is érezzük egymást. Ha fiú lennék, tuti olyan lennék, mint ő, még külsőre is. Ugyanolyan a testbeszédünk, ugyanúgy piszkáljuk a frufrunkat, ugyanazt gondoljuk az életről, ugyanolyan beteg a humorérzékünk és mikor egyik szünetben dumáltunk és Dia kérdésére szóról szóra ugyanazt a választ vágtuk rá, ugyanabban a szent pillanatban, még Dia is megállapította, hogy na, Szonja, ti aztán tényleg a zsák és a foltja vagytok. Vagy a jobb és a bal pár fekete balettcipőm (: Nagyon össze vagyunk nőve.

Most úgy jól érzem magam. Nem tudom, hogy ez Bálintnak köszönhető-e, nagy részben biztosan. De biztos benne van új keletű szabadságom Balázs béklyói közül, hogy vannak tárgyaim, amiket szeretek, hogy egyre közelebb kerülök a prima balerina álmomhoz és, hogy hétről hétre szorosabbá válik a kapcsolatunk a szobatársaimmal.

A héten történt, hogy Erikánál metaforikusan értve becsapott a meteor és feltette nekem a kérdést, hogy nincs-e kedvem mocskosul leinni magam vele. Hát leinni én nem ittam le magam, de bemutattam Erikának azt a képességem, amivel egymás után, lehúzok 10 keveretlen, tömény feles vodkát és semmi bajom nem lesz tőle a jó kedven kívül. Nem akarta elhinni, amit lát, de megértem, mindenki így van ezzel (: Sok férfiút meg tudok, és már meg is szégyenítettem ezzel a boszorkánysággal. Nekem csak bort tilos innom, mert az tesz be nagyon hamar, már egészen kis mennyiség is. Szóval Erikának szerelmi bánata volt, iszogattunk, elmondtunk számtalan tósztot azokra a köcsögökre, jókat hahotáztunk és meséltünk egymásnak. Ő elmesélte szívfájdalma okát, én meg, hogy viszonozzam ezt, előadtam neki a Balázs sztorit, csak úgy nyersen. Jól esett, mert Panni is, meg Erika is kijelentették, hogy örüljek, hogy vége, mert ez az a típusú srác, aki agyilag egy 5 éves érzelmi szintjén áll és ez soha nem is fog megváltozni. Nem valószínű, hogy valaha családot fog alapítani, csak szenvednék mellette hosszútávon. Azért is jelentett ez nekem sokat, mert ők idősebbek nálam, több élettapasztalatuk van, ráadásul kívülállók. Erika esete teljesen más, de mégis magamra emlékeztetett, mert én is így ki voltam borulva annak idején, és először én is ittam. Bort. Nem azt kellett volna. Szóval valahogy íratlan kötelességemnek éreztem, hogy vigyázzak rá és ott legyek, hogy kiöntse a szívét. Szüksége volt erre az élményre, hogy egy kicsit alkoholba fojthassa bánatát, erre mindenkinek szüksége van ilyenkor. Olyan ez, mint a purgatórium. Ezen túl kell esni, aztán ahogy eljön a reggel, közvetlenül két aszpirin után, elkezdődhet a talpra állás folyamata és egy kicsit új életet is kezd az ember. Bonyolult ez a női sors.

Balu ügyben én például teljesen el vagyok veszve, de erre számítottam és beletörődtem. Kedden egyik előadáson leült mellém és másfél óráig megint dőlt belőlünk a marhaság, végigröhögtük az egész órát. Ráadásul nem csak kreszprogramot hozott nekem, hanem egy csomó más segédanyagot is, majd elaléltam, mikor hétfő reggel jött hozzám és odaadta. Meghalok, ő annyira kedves. Viszont semmi remény számomra. Nagyon jól elvagyunk együtt, meg biztosan kedvel, de csak, mint barátot. Ez még nem lenne önmagában olyan rossz, mert innen még tovább lehetne lépni, ha csak egy kicsit is vonzódik hozzám, de az a baj, hogy van ám egy másik címem is a szemében… mégpedig én vagyok az egyik haverjának exbarátnője. Ez pedig már nagy baj. Mármint nekem. Bálint szerint az idő lehet a megoldás a problémára, lehet, hogy csak pár hétre van szükség, meg még egy pár áthülyéskedett órára és akár még bármi lehet. Nem tudom, én nem vagyok ilyen derűlátó. Veszett fejsze nyele, talán nem is vagyok elég szép hozzá.

Viszont a héten megjártam a tanulmányi osztályt és azon kívül, hogy elviseltem az ott dolgozók bunkóságát, amire már immunis vagyok, mert megszoktam, még információkat is szereztem. Tényleg úgy szoktak ott a vénasszonyok rám nézni, mintha minimum az elsőszülött gyereküket gyilkoltam volna meg, de ez nem ellenem szól. Minden hallgatóhoz így állnak hozzá. Utánakérdeztem, hogy mi a teendő, ha majd halasztani akarok következő félévtől a moszkvai balettakadémia miatt. Hála istennek, nem lesz túl bonyolult művelet, ráadásul egy ilyen jó okkal, mint az enyém, biztos, hogy elfogadja a dékán a kérvényemet. Ez piskóta lesz (:

Kedden volt véradás és én menni akartam. Mentem is, de nem jutottam el addig, hogy megcsapoljanak, elrakják a vérem, hogy aztán valami Damon Salvatore-ok elcsórhassák a vérbankból és jóízűen elfogyasszák. Nem azért, mert megfutamodtam, de ennyire már ismerhettek. Féltem, az igaz, de ez nálam soha nem jelentett akadályt semmiben. Kitöltöttem a kérdőívet, aztán odaültem az asztalhoz, ahol tesztelték az emberek vérét. Kinyújtottam a bal kezem, hogy az az ápolónő szerűség megszúrhassa az egyik ujjam. Később jutott eszembe, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet, mert bal kezes vagyok, és ha majd órán írok, lehet, hogy csípni fog a seb. Mindegy, nem volt idő visszahúzni. Nem néztem, ahogy megszúrták, és mikor Erika, aki ott állt mellettem, mert ő volt a következő, megkérdezte, hogy fájt-e, nem is tudtam mire vélni a kérdést. Észre sem vettem, hogy már megszúrtak. Vicces, hogy a lábfejem örökké sebes és össze van törve, de az meg se kottyan, egy kis szúrástól meg mennyire féltem. De nem ünnepelhettem magam hősiességem miatt pár pillanatnál tovább, mert a nő már közölte is, hogy sajnos alacsony a hemoglobin szintem, nem adhatok vért. Összehúzott szemmel, kérdőn meredtem rá, de nem adott bővebb magyarázatot, csak ráfirkált a papíromra és továbbküldött az orvoshoz. Az orvos egy bunkó állat volt. Leültem vele szembe, az meg felnézett, végigmért és szó szerint közölte, hogy csontváz vagyok, akkor sem engedett volna vért adni, ha nem lennék vérszegény. Diadalmasan vágtam vissza, hogy balett táncos vagyok, ez azért van. Viszont emiatt, annak ellenére, hogy csonti vagyok és kivan az összes bordám, fizikailag is szívós vagyok, sokkal többet bírok, mint mások. Ez a fájdalomra is igaz. A bunkó állat orvos itt már annyira nem volt bunkó állat, mert kicsit oldódott az arckifejezése és nem firtatta tovább. Az ott lévő többi orvos, ápoló és Vörös keresztes viszont mind, egytől egyig nagyon barátságosak voltak. Sajnos elég kevesen vállalják be a véradást, ezért látszott is rajtuk, hogy mindenkinek örülnek, még azoknak is, akik végül valami miatt nem adhattak. A szándék megvolt és az a lényeg. Arra pedig én külön büszke vagyok, hogy a véradók 99,99%-a egyetemista volt, nem csalódtam hát a generációmban. És még mernek panaszkodni a vén, rosszindulatú felnőttek, hogy az egyetemisták milyen nemtörődömök, meg felelőtlenek. Inkább fogják be és nézzenek csak meg egy véradást. Vagy adjanak vért ők is (: