Érdekes dolog kora reggel ülni a vonaton. Volt már hozzá párszor szerencsém a vizsgaidőszakban és meg kell, hogy mondjam az este mellett ez a kedvenc napszakom a vonatozásra. Este olyan jó nézni, ahogy megy le a nap, sötétedik be az ég és jó hazaérni. Most, hogy egyre jobban közelítünk a tél felé, én meg általában olyan fél 6 körül érek haza csütörtökönként, hamarosan újra részem lesz a vonatozós naplementékben.

Hajnalban egészen más. Olyan, mintha egy tündérvilágba csöppentem volna, aranyfénnyel dereng a felkelő nap fénye és köd borítja közvetlenül a talaj felszínét. Az előbb láttam őzeket legelészni, de fácánokat is gyakran észre lehet venni. Így nem nehéz hercegnőnek képzelni magunkat és elhinni, hogy történhetnek csodák.
Sokan azt gondolják, hogy a vonat azért sem jó, mert tele van problémás emberekkel. Ez nagy tévhit, mert alig vannak, legalábbis ezen a vonalon, amin én utazok. Itt inkább idős nénikkel lehet találkozni, hozzám hasonló egyetemistákkal, meg egyszer szóba elegyedtem egy huszonéves katona sráccal, aki a laktanyába tartott vissza. Mindig teljesen normális emberekkel vagyok körülvéve és a vonat azért is sokkal jobb, mint a busz, mert itt szabadon fel lehet állni, nincs heringparti, de van WC. A mellékhelyiség nagyon fontos dolog. Főleg olyan emberek számára, akiknek ilyen az anyagcseréje, mint nekem. Ez nem vicces! (:

Mikor kora reggel felkeltem olyan furi érzésem volt. Olyan volt, mint én nem is én lennék, hanem kívülről látnám magamat, mint valami film szereplőjét. Anyum nagy nehezen lenyomott a torkomon (nem ám szó szerint) és fél grapefruitot, úgyhogy a reggelit a kipipáltam, de még így sem múlt az az érzés. Szabolcs próbált velem társalogni, mondta, hogy ha majd este hazaérek, még elmegyünk vezetni, apum is felhívott, vele is dumáltam, sőt még a nővéremmel is és akkor kezdett végre valami kis élet költözni belém. Az is furi volt, hogy legjobban nem magam és a jövőm miatt aggódtam, ahogy ez elvárható lenne egy ilyen napon. Sokkal jobban féltettem Yurit, mert valami bélproblémája lehet, nem eszik és anyumék ma viszik orvoshoz.

Ezt most a vonaton írom. Hú, nagyon... nem is tudom. Nem nevezném félelemnek, sem izgalomnak, amit érzek. Ez ilyen különös keverék, aminek összetevője a várakozás, a remény, egy csipetnyi riadalom és a bizonytalanság. Azért vagyok bizonytalan, mert tényleg fogalmam sincs, mit hoz a mai nap. Általában minden reggel tudni szoktam, hogy most akkor felkelek, bemegyek ennyi előadásra, délután teázgatunk Diával, aztán balettozom, aztán pihenek egy kicsit, este még balettozom és hajnalban aludni térek. Meg mostanában a kresz is itt van. Szóval pontosan tudom, hogy hogy fogok állni a nap végén körülbelül. De most nem tudom és ez rémisztő. Fogalmam sincs, hogy fogok érezni, mit fogok gondolni, hogyan látom a jövőm ma este. Ez a legrosszabb az egészben.

Azt sem tudom, hol kezdjem. Igazából még mindig nem találok szavakat, az előbb beszéltem harmadszorra telefonon anyummal és még akkor is nagyjából úgy zajlott a dolog, hogy ő lelkendezett én meg sírtam. Úgy kell elképzelni és tényleg úgy is érzem magam, mint Nina a Fekete hattyúban, mikor megkapja a Hattyúkirálynő szerepét. Persze közel sem annyira nagy dolog, ami velem történt, nem érhet fel egy főszereppel a New York City Balettban, de az én eddigi élettapasztalatomhoz és mércémhez ez a legóriásibb dolog, amit valaha megéltem.

Én imádom Pestet. Az Andrássy út a kedvencem, főleg télen, mikor a fák körbe vannak tekerve égősorral. Eszméletlen hangulata van karácsony idején, nincs nála gyönyörűbb. Én, mint vendég, már többször is jártam az Operaházban. Ha tehetem, karácsonykor mindig megnézem a Diótörőt és láttam már a Szentivánéji álmot, a Hamupipőkét, a Don Quijotét... mind balett, természetesen. Az főbejárat előtt találkoztam a tánctanárommal, aki legalább annyira izgult, mint én, mert akkor már keményen izgultam, nem úgy, mint a vonaton. Viszont nem féltem, mert tudtam, hogy nincs rá okom. Hé, én egész életemben erre készültem (: A főbejáraton mentünk be és nagyon furcsa volt, hogy koktélruha helyett a púderrózsaszínű dzsekim, fekete legging, ezüstszálakkal átszőtt fekete lábszárvédő és ezüstszínű Nike edzőcipő volt rajtam, tökéletesen belőtt frizura helyett pedig szoros kontyba kötöttem a hajam. Ettől úgy éreztem magam, mintha a társulat balerinája lennék, akinek olyan természetes, hogy így sétál be az Operaházba, már csak egy termosz kellett volna a kezembe zöld teával. Még javában ámuldoztam, hogy milyen jó érzés is ez, mikor előttem termett Agnes Letestu, teljes életnagyságban. Büszke vagyok magamra, hogy nem kezdtem kell ugrálni és visongani, hanem félre tudtam söpörni minden fangirlségem és viszonylag normálisan fogadtam el a felém nyújtott kezét. Szerintem elég idiótán mosolyogtam, féltem is, hogy elkönyvel valami eszelősnek. Eddigi életem egyik legnagyobb pillanata volt, mikor kezet fogtam vele és ezt is majdnem elbaltáztam. Mivel én bal kezes vagyok, ezért automatikusan mindig a bal kezemet akarom nyújtani kézfogásnál, ráadásul mivel nő vagyok, nem fognak elég gyakran kezet velem ahhoz, hogy megszokjak, hogy a jobbal kell. Most is a balt nyújtottam, de félúton észbe kaptam, gyorsan visszarántottam és kicseréltem a jobbra. Elég vastag a bőr képemen ahhoz, hogy poénnak fogjam fel a dolgot, főleg mikor Agnes is jót nevetett rajta. Következőnek akkor akartam elájulni, mikor kiderült, hogy tudja a nevem. Virult a fejem, úgy nézhettem ki, mint egy karácsonyfa (: Az Operaház színpad mögötti része olyan, mint egy labirintus, ráadásul hatalmas területen van. Egyedül biztosan eltévedtem volna. Olyan az egész hely, mintha valami mesebeli helyszín lenne, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bepillantást. Talán így is van. Bementünk a gyakorlóterembe, amit egyáltalán nem olyannak képzeltem, amilyen. Hatalmas és barátságos, de én valamiért mindig is fehérnek képzeltem a falakat. Butaság, de így van (: Tudjátok, mi volt a legfurcsább? Agnes stílusa, ahogy hozzám beszélt. Soha nem képzeltem, hogy ilyen lesz, mert ha logikusan nézzük, akkor ki vagyok én hozzá képest? Egy kis senki. Nagyon barátságos volt, megdicsérte a nevem, mondta, hogy szóljak, ha nem értem, mint mond, mert hajlamos hadarni, beszélgettünk arról, hogy ki mikor kelt aznap reggel... Arra az élményre, hogy a párizsi és a budapesti őszt hasonlítjuk össze egyik példaképemmel... nos, ez egy olyan dolog, amire a halálos ágyamon is emlékezni fogok. Furi volt, hogy tényleg nagyon érdekli őt a személyiségem. Erre később már rá is mertem kérdezni, majd elmondom, hogy mit válaszolt (: Az első, ami balettal kapcsolatos kérdés, vagy inkább kérés volt az az, hogy megkérdezte, megnézheti-e a cipőmet, meg a lábfejemet. Figyeljetek, mert életem legnagyobb bókját kaptam meg. Mikor a lábfejemet nézte, teljesen komolyan mondta, hogy ez egyértelműen a jövő egy nagy prima balerinájának lába. Úristen, tényleg bekönnyezett a szemem és az sem érdekelt, hogy egy kis taknyosnak tűnhetek, mikor elfúló hangon kinyögtem, hogy really? Ez életem legcsodálatosabb napja!

A következő mellbevágás akkor ért, mikor elővett egy kamerát és úgy kért, hogy mutassak valamit. Nem értettem, hogy mit akar, de a tánctanárom igen és Agnes is tudta, hogy mit csinál, én meg megbízom bennük. Képzeljétek el, hogy egy igazi öltözőben öltözhettem át! Azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Nem volt nagy, viszont annál otthonosabb a sok kis csecsebecsével, bögrével, ajándéktárggyal és újsággal. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy betörök valaki szentélyébe, de kíváncsibb és lenyűgözöttebb voltam annál, hogy ezzel foglalkozzak. Egy nap én is szeretnék egy ilyen öltözőt. El is határoztam, hogy egy nap nekem is lesz ilyen kis kuckóm és a tükröm körül fényképek lesznek kiragasztgatva. Visszatértem Agneszékhez, nyújtottam egy kicsit, aztán nekiláttam. Nem mondom, hogy úgy táncoltam, mint még soha és mindent beleadtam. Én mindig beleadom a lelkem, akár mások előtt, akár otthon, egyedül gyakorlok. Nagyon élveztem, mint mindig és ez volt az, ami végül megnyugtatott és tökéletesen higgadttá tett. El is felejtettem, hogy néznek, annyira belemerültem, csak én voltam és a balettcipőm, meg az érzés, mintha enyém lenne a világ. Mindig így van (: Csak pár perc volt és egy részlet a Diótörőből. Mikor végeztem, hallottam, hogy Agnes valamit halkan mond franciául a tanáromnak, amiben meg mertem volna esküdni, hogy ott volt a Bolshoi szó. Azt hittem képzelődöm, de kiderült, hogy nem. Agnes azt mondta, hogy a Bolhoi Balett Akadémiáját ajánlja nekem és szerinte egy másfél év kellene ott. Azért kellett a kamera, mert külföldi diákoknak egy DVD-t kell elküldeni felvételi gyanánt, amit ott kielemeznek és az alapján döntenek. Mivel a külföldi diákoknak szervezett programban vennék részt, ezért, ha bekerülnék, a kollégiumban lennék elszállásolva és havonta kapnék ösztöndíjat is. Agnes azt mondta, a DVD-t elintézi és elküldi, készült jelentkezési lappal is, amit együtt kitöltöttünk. 3-4 héten belül kéne visszajelzést kapnom. Anyum rögtön elkezdett nagyon szervezkedni, ahogy közöltem vele nagy zavarosan és hadarva telefonon, hogy mi történt, de mondtam neki, hogy álljon le. Nem akarom beleélni magam, hogy aztán csalódjak esetleg. Anyum szerint ez már más, itt már igenis bele lehet élnem magam. De én azért várnék még a tervezéssel (:

Még mindig nem tudom felfogni. Mikor még délben beültünk a Művészkávéházba, hallgattam, ahogy Agnes és a tanárom beszélgetnek és próbáltam feldolgozni. Még magamba is csíptem az asztal alatt, hátha csak álmodom. Mostmár azért kezd leesni a dolog és az a furi, hogy egyre nyugodtabb vagyok. Nem tudom, ilyen elégedettség szerűséget érzek. A Bolshoi Balett Akadémiája az egyik világelső, a világ vezető balettáncosait képzik ott ki. Ha ott sikerülne megcsinálnom azt a másfél évet, akkor tárt karokkal várnak bárhol. Táncolhatnék a párizsi Operhazában, a New York City Balettben, a La Scalaban, a londoni Royal Operaházban, a Bolshoi-ban... úristen, nem, még mégsem sikerült teljesen felfognom. Bolshoi Balett Akadémia, Moszkva, Oroszország. Biztos meghaltam, mert nem hiszem el, ilyen velem nem történhet meg. Persze akkor halasztanék az egyetemen. Aztán a másfél év után esetleg egy ideig a bécsi Operaházban táncolhatnék és onnan befejezném levelezőn. Ez így olyan jól hangzik, de olyan nagyon jól. Annyira jól, hogy nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Én nem vagyok szerencsés típus, még a társasjátékokban sem nyerek soha. Mikor apumnak mondtam ezt telefonon, azt mondta, hogy ez most nem szerencse kérdése, hanem egész életemben ezért dolgoztam, imádom csinálni és kőkeményen megküzdöttem a sikerért. Nem álszerénységből mondom, de nekem soha nem sikerült így gondolkodnom magamról. Legalábbis, ami a balettet illeti. Mert nekem ez olyan természetes, minthogy levegőt veszek, egész életemben csináltam. Az életem része. Valaki csípjen meg (:

Ja, igen. Mikor a Művészkávéházban megkérdeztem Agnest, hogy hogy ilyen nagyon készült, azt mondta, hogy azt tudta, hogy a technikám kifogástalan és segíteni szeretne, ugyanis beszélt Eve Mutso-val, akivel két éve találkoztam és informálódott rólam. Azt mondta, hogy mindkettőjük támogatására és ajánlólevelére számíthatok. És azt, hogy találkozni szeretett volna velem, mert kíváncsi volt a személyiségemre. Rám! Úristen, nem hiszem el! Életemben először érzem azt, hogy egy picit különleges vagyok. Tudom, hogy nem vagyok más, csak egy kis csira, de most úgy érzem, hogy bármire képes vagyok, ha dolgozom érte. Mintha most már egyenesben lenne az életem. Pedig nincsen, rengeteget kell még küzdenem és dolgoznom, de legalább lassan sikerül elindulnom a helyes úton, ami az álmaim felé vezet. Ráadásul mindenkin, akinek eddig elújságoltam, hogy mi volt, láttam, hogy tényleg őszintén örül nekem. Ez pedig annyira jó érzés (:

Tényleg ez volt életem egyik legszebb napja.

Érdekes dolog kora reggel ülni a vonaton. Volt már hozzá párszor szerencsém a vizsgaidőszakban és meg kell, hogy mondjam az este mellett ez a kedvenc napszakom a vonatozásra. Este olyan jó nézni, ahogy megy le a nap, sötétedik be az ég és jó hazaérni. Most, hogy egyre jobban közelítünk a tél felé, én meg általában olyan fél 6 körül érek haza csütörtökönként, hamarosan újra részem lesz a vonatozós naplementékben.

Hajnalban egészen más. Olyan, mintha egy tündérvilágba csöppentem volna, aranyfénnyel dereng a felkelő nap fénye és köd borítja közvetlenül a talaj felszínét. Az előbb láttam őzeket legelészni, de fácánokat is gyakran észre lehet venni. Így nem nehéz hercegnőnek képzelni magunkat és elhinni, hogy történhetnek csodák.
Sokan azt gondolják, hogy a vonat azért sem jó, mert tele van problémás emberekkel. Ez nagy tévhit, mert alig vannak, legalábbis ezen a vonalon, amin én utazok. Itt inkább idős nénikkel lehet találkozni, hozzám hasonló egyetemistákkal, meg egyszer szóba elegyedtem egy huszonéves katona sráccal, aki a laktanyába tartott vissza. Mindig teljesen normális emberekkel vagyok körülvéve és a vonat azért is sokkal jobb, mint a busz, mert itt szabadon fel lehet állni, nincs heringparti, de van WC. A mellékhelyiség nagyon fontos dolog. Főleg olyan emberek számára, akiknek ilyen az anyagcseréje, mint nekem. Ez nem vicces! (:

Mikor kora reggel felkeltem olyan furi érzésem volt. Olyan volt, mint én nem is én lennék, hanem kívülről látnám magamat, mint valami film szereplőjét. Anyum nagy nehezen lenyomott a torkomon (nem ám szó szerint) és fél grapefruitot, úgyhogy a reggelit a kipipáltam, de még így sem múlt az az érzés. Szabolcs próbált velem társalogni, mondta, hogy ha majd este hazaérek, még elmegyünk vezetni, apum is felhívott, vele is dumáltam, sőt még a nővéremmel is és akkor kezdett végre valami kis élet költözni belém. Az is furi volt, hogy legjobban nem magam és a jövőm miatt aggódtam, ahogy ez elvárható lenne egy ilyen napon. Sokkal jobban féltettem Yurit, mert valami bélproblémája lehet, nem eszik és anyumék ma viszik orvoshoz.

Ezt most a vonaton írom. Hú, nagyon... nem is tudom. Nem nevezném félelemnek, sem izgalomnak, amit érzek. Ez ilyen különös keverék, aminek összetevője a várakozás, a remény, egy csipetnyi riadalom és a bizonytalanság. Azért vagyok bizonytalan, mert tényleg fogalmam sincs, mit hoz a mai nap. Általában minden reggel tudni szoktam, hogy most akkor felkelek, bemegyek ennyi előadásra, délután teázgatunk Diával, aztán balettozom, aztán pihenek egy kicsit, este még balettozom és hajnalban aludni térek. Meg mostanában a kresz is itt van. Szóval pontosan tudom, hogy hogy fogok állni a nap végén körülbelül. De most nem tudom és ez rémisztő. Fogalmam sincs, hogy fogok érezni, mit fogok gondolni, hogyan látom a jövőm ma este. Ez a legrosszabb az egészben.

Azt sem tudom, hol kezdjem. Igazából még mindig nem találok szavakat, az előbb beszéltem harmadszorra telefonon anyummal és még akkor is nagyjából úgy zajlott a dolog, hogy ő lelkendezett én meg sírtam. Úgy kell elképzelni és tényleg úgy is érzem magam, mint Nina a Fekete hattyúban, mikor megkapja a Hattyúkirálynő szerepét. Persze közel sem annyira nagy dolog, ami velem történt, nem érhet fel egy főszereppel a New York City Balettban, de az én eddigi élettapasztalatomhoz és mércémhez ez a legóriásibb dolog, amit valaha megéltem.

Én imádom Pestet. Az Andrássy út a kedvencem, főleg télen, mikor a fák körbe vannak tekerve égősorral. Eszméletlen hangulata van karácsony idején, nincs nála gyönyörűbb. Én, mint vendég, már többször is jártam az Operaházban. Ha tehetem, karácsonykor mindig megnézem a Diótörőt és láttam már a Szentivánéji álmot, a Hamupipőkét, a Don Quijotét... mind balett, természetesen. Az főbejárat előtt találkoztam a tánctanárommal, aki legalább annyira izgult, mint én, mert akkor már keményen izgultam, nem úgy, mint a vonaton. Viszont nem féltem, mert tudtam, hogy nincs rá okom. Hé, én egész életemben erre készültem (: A főbejáraton mentünk be és nagyon furcsa volt, hogy koktélruha helyett a púderrózsaszínű dzsekim, fekete legging, ezüstszálakkal átszőtt fekete lábszárvédő és ezüstszínű Nike edzőcipő volt rajtam, tökéletesen belőtt frizura helyett pedig szoros kontyba kötöttem a hajam. Ettől úgy éreztem magam, mintha a társulat balerinája lennék, akinek olyan természetes, hogy így sétál be az Operaházba, már csak egy termosz kellett volna a kezembe zöld teával. Még javában ámuldoztam, hogy milyen jó érzés is ez, mikor előttem termett Agnes Letestu, teljes életnagyságban. Büszke vagyok magamra, hogy nem kezdtem kell ugrálni és visongani, hanem félre tudtam söpörni minden fangirlségem és viszonylag normálisan fogadtam el a felém nyújtott kezét. Szerintem elég idiótán mosolyogtam, féltem is, hogy elkönyvel valami eszelősnek. Eddigi életem egyik legnagyobb pillanata volt, mikor kezet fogtam vele és ezt is majdnem elbaltáztam. Mivel én bal kezes vagyok, ezért automatikusan mindig a bal kezemet akarom nyújtani kézfogásnál, ráadásul mivel nő vagyok, nem fognak elég gyakran kezet velem ahhoz, hogy megszokjak, hogy a jobbal kell. Most is a balt nyújtottam, de félúton észbe kaptam, gyorsan visszarántottam és kicseréltem a jobbra. Elég vastag a bőr képemen ahhoz, hogy poénnak fogjam fel a dolgot, főleg mikor Agnes is jót nevetett rajta. Következőnek akkor akartam elájulni, mikor kiderült, hogy tudja a nevem. Virult a fejem, úgy nézhettem ki, mint egy karácsonyfa (: Az Operaház színpad mögötti része olyan, mint egy labirintus, ráadásul hatalmas területen van. Egyedül biztosan eltévedtem volna. Olyan az egész hely, mintha valami mesebeli helyszín lenne, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bepillantást. Talán így is van. Bementünk a gyakorlóterembe, amit egyáltalán nem olyannak képzeltem, amilyen. Hatalmas és barátságos, de én valamiért mindig is fehérnek képzeltem a falakat. Butaság, de így van (: Tudjátok, mi volt a legfurcsább? Agnes stílusa, ahogy hozzám beszélt. Soha nem képzeltem, hogy ilyen lesz, mert ha logikusan nézzük, akkor ki vagyok én hozzá képest? Egy kis senki. Nagyon barátságos volt, megdicsérte a nevem, mondta, hogy szóljak, ha nem értem, mint mond, mert hajlamos hadarni, beszélgettünk arról, hogy ki mikor kelt aznap reggel... Arra az élményre, hogy a párizsi és a budapesti őszt hasonlítjuk össze egyik példaképemmel... nos, ez egy olyan dolog, amire a halálos ágyamon is emlékezni fogok. Furi volt, hogy tényleg nagyon érdekli őt a személyiségem. Erre később már rá is mertem kérdezni, majd elmondom, hogy mit válaszolt (: Az első, ami balettal kapcsolatos kérdés, vagy inkább kérés volt az az, hogy megkérdezte, megnézheti-e a cipőmet, meg a lábfejemet. Figyeljetek, mert életem legnagyobb bókját kaptam meg. Mikor a lábfejemet nézte, teljesen komolyan mondta, hogy ez egyértelműen a jövő egy nagy prima balerinájának lába. Úristen, tényleg bekönnyezett a szemem és az sem érdekelt, hogy egy kis taknyosnak tűnhetek, mikor elfúló hangon kinyögtem, hogy really? Ez életem legcsodálatosabb napja!

A következő mellbevágás akkor ért, mikor elővett egy kamerát és úgy kért, hogy mutassak valamit. Nem értettem, hogy mit akar, de a tánctanárom igen és Agnes is tudta, hogy mit csinál, én meg megbízom bennük. Képzeljétek el, hogy egy igazi öltözőben öltözhettem át! Azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Nem volt nagy, viszont annál otthonosabb a sok kis csecsebecsével, bögrével, ajándéktárggyal és újsággal. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy betörök valaki szentélyébe, de kíváncsibb és lenyűgözöttebb voltam annál, hogy ezzel foglalkozzak. Egy nap én is szeretnék egy ilyen öltözőt. El is határoztam, hogy egy nap nekem is lesz ilyen kis kuckóm és a tükröm körül fényképek lesznek kiragasztgatva. Visszatértem Agneszékhez, nyújtottam egy kicsit, aztán nekiláttam. Nem mondom, hogy úgy táncoltam, mint még soha és mindent beleadtam. Én mindig beleadom a lelkem, akár mások előtt, akár otthon, egyedül gyakorlok. Nagyon élveztem, mint mindig és ez volt az, ami végül megnyugtatott és tökéletesen higgadttá tett. El is felejtettem, hogy néznek, annyira belemerültem, csak én voltam és a balettcipőm, meg az érzés, mintha enyém lenne a világ. Mindig így van (: Csak pár perc volt és egy részlet a Diótörőből. Mikor végeztem, hallottam, hogy Agnes valamit halkan mond franciául a tanáromnak, amiben meg mertem volna esküdni, hogy ott volt a Bolshoi szó. Azt hittem képzelődöm, de kiderült, hogy nem. Agnes azt mondta, hogy a Bolhoi Balett Akadémiáját ajánlja nekem és szerinte egy másfél év kellene ott. Azért kellett a kamera, mert külföldi diákoknak egy DVD-t kell elküldeni felvételi gyanánt, amit ott kielemeznek és az alapján döntenek. Mivel a külföldi diákoknak szervezett programban vennék részt, ezért, ha bekerülnék, a kollégiumban lennék elszállásolva és havonta kapnék ösztöndíjat is. Agnes azt mondta, a DVD-t elintézi és elküldi, készült jelentkezési lappal is, amit együtt kitöltöttünk. 3-4 héten belül kéne visszajelzést kapnom. Anyum rögtön elkezdett nagyon szervezkedni, ahogy közöltem vele nagy zavarosan és hadarva telefonon, hogy mi történt, de mondtam neki, hogy álljon le. Nem akarom beleélni magam, hogy aztán csalódjak esetleg. Anyum szerint ez már más, itt már igenis bele lehet élnem magam. De én azért várnék még a tervezéssel (:

Még mindig nem tudom felfogni. Mikor még délben beültünk a Művészkávéházba, hallgattam, ahogy Agnes és a tanárom beszélgetnek és próbáltam feldolgozni. Még magamba is csíptem az asztal alatt, hátha csak álmodom. Mostmár azért kezd leesni a dolog és az a furi, hogy egyre nyugodtabb vagyok. Nem tudom, ilyen elégedettség szerűséget érzek. A Bolshoi Balett Akadémiája az egyik világelső, a világ vezető balettáncosait képzik ott ki. Ha ott sikerülne megcsinálnom azt a másfél évet, akkor tárt karokkal várnak bárhol. Táncolhatnék a párizsi Operhazában, a New York City Balettben, a La Scalaban, a londoni Royal Operaházban, a Bolshoi-ban... úristen, nem, még mégsem sikerült teljesen felfognom. Bolshoi Balett Akadémia, Moszkva, Oroszország. Biztos meghaltam, mert nem hiszem el, ilyen velem nem történhet meg. Persze akkor halasztanék az egyetemen. Aztán a másfél év után esetleg egy ideig a bécsi Operaházban táncolhatnék és onnan befejezném levelezőn. Ez így olyan jól hangzik, de olyan nagyon jól. Annyira jól, hogy nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Én nem vagyok szerencsés típus, még a társasjátékokban sem nyerek soha. Mikor apumnak mondtam ezt telefonon, azt mondta, hogy ez most nem szerencse kérdése, hanem egész életemben ezért dolgoztam, imádom csinálni és kőkeményen megküzdöttem a sikerért. Nem álszerénységből mondom, de nekem soha nem sikerült így gondolkodnom magamról. Legalábbis, ami a balettet illeti. Mert nekem ez olyan természetes, minthogy levegőt veszek, egész életemben csináltam. Az életem része. Valaki csípjen meg (:

Ja, igen. Mikor a Művészkávéházban megkérdeztem Agnest, hogy hogy ilyen nagyon készült, azt mondta, hogy azt tudta, hogy a technikám kifogástalan és segíteni szeretne, ugyanis beszélt Eve Mutso-val, akivel két éve találkoztam és informálódott rólam. Azt mondta, hogy mindkettőjük támogatására és ajánlólevelére számíthatok. És azt, hogy találkozni szeretett volna velem, mert kíváncsi volt a személyiségemre. Rám! Úristen, nem hiszem el! Életemben először érzem azt, hogy egy picit különleges vagyok. Tudom, hogy nem vagyok más, csak egy kis csira, de most úgy érzem, hogy bármire képes vagyok, ha dolgozom érte. Mintha most már egyenesben lenne az életem. Pedig nincsen, rengeteget kell még küzdenem és dolgoznom, de legalább lassan sikerül elindulnom a helyes úton, ami az álmaim felé vezet. Ráadásul mindenkin, akinek eddig elújságoltam, hogy mi volt, láttam, hogy tényleg őszintén örül nekem. Ez pedig annyira jó érzés (:

Tényleg ez volt életem egyik legszebb napja.