Bevallom, néha megesik, hogy nem viselkedek túl példaértékűen. Azt is vállalom, hogy talán egy kicsit neveletlen vagyok. Vagyis inkább nem is a neveletlen szót használnám, mert elméletben nagyon is tudom, mi az illem, és mikor kell, alkalmazom. Anyumék jó munkát végeztek rajtam ebben a tekintetben (: Neveletlenségem sokkal inkább a személyiségemmel függ össze. Vegyük csak ezt a hetet, mikor három előadás is azzal telt, hogy Áronnal és Diával beültünk az előadóterem leghátsó sorába, és egyikünk sem tudja felidézni, hogy mi volt az óra témája, mert 90 percig ökörködtünk, árasztottuk magunkból a hülyeséget és röhögtünk egymáson. Vagy Áron énekelt, vagy együtt verset írtunk, vagy papírhajót hajtogattunk, amibe belerajzoltuk pálcikaember énünket, de a csúcs az volt, mikor egymás igazolványképeit elemeztük ki. Rengetegszer fordult elő, hogy valamin hangosabban felnevettünk, erre az előttünk lévő 4-5 sor felháborodva hátrafordult és ránk tekintett.
Tiszta szívemből örülök, hogy én nem vagyok egy közülük. Nem tudom, de ha én hallom, hogy valaki nevet mögöttem, mindig hátrafordulok és vigyorgok egyet rajta. Örülök, hogy a másik jól érzi magát. Viszont vannak olyan savanyú csoporttársaim, akiket a több, mint egy év alatt még mosolyogni sem láttam. Egyszer sem, soha. Utálok velük lenni, nem is keresem a társaságukat, mert ha mellettük állok, olyan feszélyezve érzem magam. Mert én szeretek nevetni, elég beteg humorérzékem van és úgy érzem, hogy ők korlátozzák a személyiségem, mert lenéznek azért, ha mondok egy viccet. Nem az érdekel, hogy lenéznek, mert engem sem érdekelnek ők. Egyszerűen csak nem lehetek önmagam mellettük. Ironikus, mert a középsuliban pont engem néztek ilyen savanyújóskának a balett miatt. Azt gondolták, hogy egy balerina csak sznob lehet. Egyetemen más taktikát választottam, itt hagytam, hogy kapjanak először a személyiségemből és csak utána mondtam el, hogy balettozom. Ez bevált (:
Sok csoporttársam nem tudja értékelni a viccet, nincs humorérzékük, ezért 10 percnél tovább nem is bírom ki velük. Istenem, úgy viselkednek, mintha 3 gyerekes, középkorú, sokat látott családapák lennének, akik belekeseredtek az életbe. Én mindig úgy éltem, hogy a feladataimat és céljaimat komolyan vettem, de az életet annyira nem, hogy legyen olyan helyzet, ahol ne tudnék felnevetni. Legalábbis igyekszem így felfogni, és így jól érzem magam, mert a humán Tunyacsáp ismerőseimmel ellentétben, nekem vidám, nevetéssel teli napjaim vannak. Személyiségem ezen része a szüleim tökéletes keveréke. Anyum olyan, hogy rengeteget beszél, soha nem tud csöndben maradni, apum meg kicsit szótlanabb, de mikor valamit mond, az nagyon üt. Én kettő az egyben,  univerzális vagyok. Rengeteget beszélek és beteg humorérzékem van hozzá. De én ezt sosem bántam, mert szeretek ilyen lenni és mindig a hozzám hasonló őrültek társaságát kerestem. Kár, hogy nincs sok belőlünk.

Bár lehet, hogy ezt az egyetemi kávézó pincérnője nem sajnálja. Múlt héten, kedd este beültünk oda koktélozni páran és mikor már 3. órája szórakoztunk ott, a pincérnő már tisztes távolságból kémlelt minket, hogy nehogy valami súlyos kárt tegyünk. Azért kérem, attól még, hogy nem vagyunk normálisak, még tudjuk az általános illemszabályokat (: Vicces volt, mikor már kezdett hűvösödni és Áron csak azért is rendelt még magának 6 gombóc fagyit kehelyben. Majd meg fagyott, már remegett a keze, de azért vigyorogva kanalazta be. Egy kindercsokis, egy vanília, egy dinnyés, egy túrós, egy sima csokis és egy puncsos volt a repertoárban. Mind nagyon jól éreztük magunkat aznap (:

Félek az idei téltől. Nagy butaság, de azért félek, mert tavaly télen boldog voltam. November 27.-én esett le az első hó és azzal együtt megérkezett hozzám a boldogság is. Életem legszebb karácsonyát és szilveszterét éltem át, mindenem megvolt, de a tél lassan elmúlt és az álomnak vége lett. Mindent elvesztettem. Félek, hogy ahogy szépen bekúszik az életünkbe az új évszak, megint felszakadnak a sebek és ezerszeres erővel tör majd rám az érzés, hogy én soha többé nem leszek olyan boldog, mint akkor. De ez rendben van. Tudom majd kezelni. A karácsonytól is tartok, mert akkor már küszöbön lesz az utazásom és emlékszem, milyen volt a nővérem utolsó Szentestéje itthon. Hát nem boldog és biztos vagyok benne, hogy az enyém is valahogy hasonlóképp fog alakulni.

Nincs jó kedvem, egyrészt emiatt, másrészt, mert még dél sincs, de a már ötször ordítottak velem itthon. Na, ezért jó a koliban, ott senkit nem érdekel, hogy mit csinálok, vagy mit nem. Akkor mosogatok, amikor akarok, olyan kupi lehet az asztalomon, ami nekem tetszik, és senki nem köt bele, ha nem ágyazom meg. Itthon meg minden baj, amit csinálok. Jobb is nekem itt bezárkózva a tetőtéri szobámban, egész nap balettozva (:

Bevallom, néha megesik, hogy nem viselkedek túl példaértékűen. Azt is vállalom, hogy talán egy kicsit neveletlen vagyok. Vagyis inkább nem is a neveletlen szót használnám, mert elméletben nagyon is tudom, mi az illem, és mikor kell, alkalmazom. Anyumék jó munkát végeztek rajtam ebben a tekintetben (: Neveletlenségem sokkal inkább a személyiségemmel függ össze. Vegyük csak ezt a hetet, mikor három előadás is azzal telt, hogy Áronnal és Diával beültünk az előadóterem leghátsó sorába, és egyikünk sem tudja felidézni, hogy mi volt az óra témája, mert 90 percig ökörködtünk, árasztottuk magunkból a hülyeséget és röhögtünk egymáson. Vagy Áron énekelt, vagy együtt verset írtunk, vagy papírhajót hajtogattunk, amibe belerajzoltuk pálcikaember énünket, de a csúcs az volt, mikor egymás igazolványképeit elemeztük ki. Rengetegszer fordult elő, hogy valamin hangosabban felnevettünk, erre az előttünk lévő 4-5 sor felháborodva hátrafordult és ránk tekintett.
Tiszta szívemből örülök, hogy én nem vagyok egy közülük. Nem tudom, de ha én hallom, hogy valaki nevet mögöttem, mindig hátrafordulok és vigyorgok egyet rajta. Örülök, hogy a másik jól érzi magát. Viszont vannak olyan savanyú csoporttársaim, akiket a több, mint egy év alatt még mosolyogni sem láttam. Egyszer sem, soha. Utálok velük lenni, nem is keresem a társaságukat, mert ha mellettük állok, olyan feszélyezve érzem magam. Mert én szeretek nevetni, elég beteg humorérzékem van és úgy érzem, hogy ők korlátozzák a személyiségem, mert lenéznek azért, ha mondok egy viccet. Nem az érdekel, hogy lenéznek, mert engem sem érdekelnek ők. Egyszerűen csak nem lehetek önmagam mellettük. Ironikus, mert a középsuliban pont engem néztek ilyen savanyújóskának a balett miatt. Azt gondolták, hogy egy balerina csak sznob lehet. Egyetemen más taktikát választottam, itt hagytam, hogy kapjanak először a személyiségemből és csak utána mondtam el, hogy balettozom. Ez bevált (:
Sok csoporttársam nem tudja értékelni a viccet, nincs humorérzékük, ezért 10 percnél tovább nem is bírom ki velük. Istenem, úgy viselkednek, mintha 3 gyerekes, középkorú, sokat látott családapák lennének, akik belekeseredtek az életbe. Én mindig úgy éltem, hogy a feladataimat és céljaimat komolyan vettem, de az életet annyira nem, hogy legyen olyan helyzet, ahol ne tudnék felnevetni. Legalábbis igyekszem így felfogni, és így jól érzem magam, mert a humán Tunyacsáp ismerőseimmel ellentétben, nekem vidám, nevetéssel teli napjaim vannak. Személyiségem ezen része a szüleim tökéletes keveréke. Anyum olyan, hogy rengeteget beszél, soha nem tud csöndben maradni, apum meg kicsit szótlanabb, de mikor valamit mond, az nagyon üt. Én kettő az egyben,  univerzális vagyok. Rengeteget beszélek és beteg humorérzékem van hozzá. De én ezt sosem bántam, mert szeretek ilyen lenni és mindig a hozzám hasonló őrültek társaságát kerestem. Kár, hogy nincs sok belőlünk.

Bár lehet, hogy ezt az egyetemi kávézó pincérnője nem sajnálja. Múlt héten, kedd este beültünk oda koktélozni páran és mikor már 3. órája szórakoztunk ott, a pincérnő már tisztes távolságból kémlelt minket, hogy nehogy valami súlyos kárt tegyünk. Azért kérem, attól még, hogy nem vagyunk normálisak, még tudjuk az általános illemszabályokat (: Vicces volt, mikor már kezdett hűvösödni és Áron csak azért is rendelt még magának 6 gombóc fagyit kehelyben. Majd meg fagyott, már remegett a keze, de azért vigyorogva kanalazta be. Egy kindercsokis, egy vanília, egy dinnyés, egy túrós, egy sima csokis és egy puncsos volt a repertoárban. Mind nagyon jól éreztük magunkat aznap (:

Félek az idei téltől. Nagy butaság, de azért félek, mert tavaly télen boldog voltam. November 27.-én esett le az első hó és azzal együtt megérkezett hozzám a boldogság is. Életem legszebb karácsonyát és szilveszterét éltem át, mindenem megvolt, de a tél lassan elmúlt és az álomnak vége lett. Mindent elvesztettem. Félek, hogy ahogy szépen bekúszik az életünkbe az új évszak, megint felszakadnak a sebek és ezerszeres erővel tör majd rám az érzés, hogy én soha többé nem leszek olyan boldog, mint akkor. De ez rendben van. Tudom majd kezelni. A karácsonytól is tartok, mert akkor már küszöbön lesz az utazásom és emlékszem, milyen volt a nővérem utolsó Szentestéje itthon. Hát nem boldog és biztos vagyok benne, hogy az enyém is valahogy hasonlóképp fog alakulni.

Nincs jó kedvem, egyrészt emiatt, másrészt, mert még dél sincs, de a már ötször ordítottak velem itthon. Na, ezért jó a koliban, ott senkit nem érdekel, hogy mit csinálok, vagy mit nem. Akkor mosogatok, amikor akarok, olyan kupi lehet az asztalomon, ami nekem tetszik, és senki nem köt bele, ha nem ágyazom meg. Itthon meg minden baj, amit csinálok. Jobb is nekem itt bezárkózva a tetőtéri szobámban, egész nap balettozva (: