|
❝Nekünk, embereknek, kiszámíthatatlan a végzetünk.❞
2011. október 13., csütörtök @ 17:15 | 0 comment(s) / add a comment.
|
|
Ez annyira jellemző. Beteg vagyok, taknyom-nyálam egybefolyik, a fejem vörös egész héten és pont ez a hét az… a cuki fiúk hete. Jellemző. Azt kívánom bárcsak ne most lettem volna beteg és elfogadható fejem lett volna, mert így valószínűleg csak a bögre teám hívogat, hogy gyere Szonja, vesd rám magad. Vasárnap este kezdődött, mikor kinéztünk a Tescóba, hogy bevásároljunk a hétre. Köszönettel tartozom a dolgozóknak, ugyanis átrendezték a müzlis polcot és olyan magasságba került az én, madáreleséghez hasonlító kedvencem, hogy nem értem el még lábujjhegyen állva sem. Pedig én aztán teljesen a lábujjam hegyén is tudok állni és mozogni, milyen balerina lennék, ha nem tudnék. Akkor jelent meg az első példány, mellém állt, mosolygott és levette nekem a müzlit. Pont az én esetem volt a fekete hajával, sötét szemeivel és fekete bőrdzsekijében. Még be is mutatkozott, Gergőnek hívják és ő is egyetemista, egy koliban lakunk ráadásul. Elkezdtünk beszélgetni, miközben haladtunk tovább a kosarunkat magunk mögött húzva. Várj, ezt még lehet fokozni. Mikor kiértünk a sorból nem csak a csoporttársaimat pillantottam meg, hanem… azt hittem a lázam miatt duplán látok. A srác teljesen ugyan olyan volt, mint Gergő, ránk vigyorgott és megindult felénk. Mögötte pedig egy másik, másképpen helyes hímegyed lépkedett, ő alacsonyabb volt, bozontos szőke hajú, és szürke szemű. Kis fáziskéséssel leesett, hogy a Gergő klón csakis Gergő egypetéjű ikertesója lehet. Úristen, nem hiszem el, hogy kettő is van ebből a félistenből. És tényleg. Őt meg Tominak hívják, a haverjuk pedig Dávid. Cseréltünk telefonszámot és meghívtak egy italra, de vissza kellett utasítanom őket és ez is a vírusaim miatt van. Még egy ok, hogy utáljam a kis sátánfajzatokat és még ádázabbul harcoljak ellenük legnagyobb fegyveremmel, a citromos teával. Gergő azt mondta, hogy oké, semmi baj, majd most vasárnap felhív, és akkor elmegyünk. Hát nem tudom, hogy mi lesz belőle, félek elhinni, hogy lehet nekem ekkora szerencsém. Úgy gondoltam, hogy másnap már nem is fog emlékezni rám és értetlenkedve nézi, hogy hogy került bele a telefonkönyvébe a Szonja név. Az lenne rám a jellemző (: De nem, mert rögtön hétfőn küldött egy SMS-t és jobbulást kívánt, azóta pedig SMS-ezgetünk, megittunk egy teát a koli büféjében és meglátogatott többször is a szobámban. Egyik látogatásakor egy sálat is hozott nekem, hogy az jó melegen tartja majd a torkom és akkor kevésbé fáj. Na, ez az aranyos. Még Bálintnak is szimpi a srác.
Tegnap délután Panni csoporttársai özönlöttek át, hogy majd együtt beadandót írnak. Mind a négyen fiúk voltak, mind a négyen cukik voltak, mind a négyen jó fejek voltak. Persze a beadandó írásból nem lett semmi, azzal ment el az idő, hogy a srácok Pannit, meg engem szórakoztattak. Megvitattuk például, hogy kinek ki a kedvence a Grace klinikából. Panni meg én Alexre szavaztunk, de a fiúk lefújolták. Várj, még ezt is lehet tovább fokozni.
Ugyanis este is volt egy felvonás. Mikor a szobában szenvedtem, feküdtem az ágyamon a laptoppal az ölemben, sorozatot néztem és próbáltam nem magamra önteni a forró teát. Ekkor kopogtak és Panni egy másik csoporttársa volt, aki nem mellesleg szintén egy mintapéldánya a fajának, vagyis a fiúknak. Serpenyőt szeretett volna kölcsönkérni, mert az övé… hát én még soha nem is láttam ahhoz hasonlót. Megmutatta, és a serpenyője körülbelül akkora volt, mint egy söralátét. Nem is gondoltam, hogy ilyet egyáltalán gyártanak, mert mit lehet abban sütni egyáltalán? Hát csirkemellet, amit a srác akart, azt nem. Adtunk neki serpenyőt, ő meg kicsit leült közénk és olyan sztorikat mesélt a szobatársairól, hogy szakadtunk a röhögéstől.
Látjátok? Az életnek azért van humorérzéke, hogy pont, mikor a legnemesebb arcomat szeretném mutatni, akkor szabadítja rám a kórt. Úgy néztem ki, mint egy betépett Pindúr Pandúr. Remélem hétvégén már tényleg sikerül megszabadulnom a betegségtől, már csak azért is, mert jövő héten egy elég fontos zh-t írok és erre most tanulni is kellene. És újra szeretnék 5-6 órákat balettozni 2-3 helyett, mert gyűlik bennem a stressz és le kell vezetni. Meg szeretnék nem megfulladni hajnalok hajnalán a visszatartott köhögéstől. Az igaz, hogy kicsit jók voltak ezek a pihenős délutánok is. Erika, meg Bálint felváltva gyártották nekem a teát, én meg feküdtem és az új kedvenc sorozatomat, a Pretty Little Liarst néztem. Elég sok jót hallottam már róla, meg azt is, hogy olyasmi, mint a Született feleségek, amit imádok, ezért adtam neki egy esélyt és letöltöttem a pilotot. Nem olyan volt, mint a The Secret Circle, ahol az első részt (és az utána következő kettőt is) végigunatkoztam, mert időbe telt, mire beindul a cselekmény. Itt nagyon erős a kezdés is, és a produkció tényleg olyasmi, mint a Született feleségek. Meg egy kis Gossip Girl életérzés és társul hozzá. Nagyon tetszik, megszerettem (:
Úgy össze vagyok zavarodva lelkileg. Nem tudom, lehet, hogy csak a betegség miatt van, de halálra vagyok rémülve, mivel azt hiszem, még mindig szeretem Balázst. Igen, a köcsög Balázst. Feltűnt, hogy még mindig szeretem hallani a hangját és mikor feltűnik valahol, a szívem olyan, mint mikor azokon a hepehupás utakon autókázunk és hirtelen süllyed egyet a kocsi. Na, ez a szívás. Ezért kell gyorsan meggyógyulnom, hogy visszatérhessek normális balettadagomhoz, kiirtsam magamból ezeket az érzéseket és újra normális legyek. De sürgősen.
|
❝Nincs jobb orvosság a boldogságnál. Maximum a nevetés.❞
2011. október 8., szombat @ 12:05 | 0 comment(s) / add a comment.
|
|
A külvilág nagyon könnyen észre tudja venni rajtam, ha éppen időjárás változás van, mert olyankor mindig ráncolom a homlokom (akkor arra pillanatra kevésbé fáj a fejem), nagy, sötét napszemüvegben járkálok még a lakásban is (dettó, minél kevesebb fény, annál jobb ilyenkor), naponta háromszor biztosan kijön a gyomromból a nagy semmi, és rengeteg kávét iszok. Apum mindig táppénzre megy és alvással vészeli át azt a 2-3 napot, amíg tart. Sajnos nekem erre nincs lehetőségem. Általában jól is viselem, mert már megszoktam, de tegnap este azt hittem, elpusztulok, megsemmisülök, sőt mi több, kihalok, mint a egy dodó. Azt kívántam, bár meghalnék, csak érjen már véget. Két napja lázas vagyok, fáj a torkom, a fülem, folyik az orrom és köhögök, pluszba meg még jött az időjárás nyavalya is. Külön-külön elvagyok mind a kettővel, de együtt... fizikai fájdalom miatt én soha nem panaszkodom (van benne részem bőven, főleg a lábfejemnek) és betegség miatt se gyakran. Ezért anyum elég nagy pánikba esett, mikor tegnap este úgy talált, hogy Bálint dajkált, én meg szipogva próbáltam meggyőzni, hogy vágjon fejbe, mert ájultan tudom csak ezt kibírni. Anyum még a háziorvost is felhívta éjszaka, aki van olyan rendes pasas, hogy nem üvölt le kétségbeesett szülőket, amiért este zavarni merészelik őt. Nem, amúgy tényleg kedves ember (: Nagyon jóban van a szüleimmel, meg a keresztszüleimmel és engem is ismer születésemtől. Úgyhogy még aggódott is, mondta, hogy ha rosszabbul leszek, akkor szóljunk és azonnal kijön. De sajnos nem volt semmiféle boszorkányság és varázsige a kezelési módszerei között, amit javasolni tudott volna. Csak azt tudtam mondani anyumnak, hogy lassan próbáljak meg teát kortyolgatni és a legjobb lenne, ha kialudnám magam, mert attól jobban leszek hányinger téren. Nos, igen. Ez egy patthelyzet volt, ugyanis lázas voltam, nagyon kellett a folyadék, hogy ne száradjak ki, közben meg hányingerem is volt...
Aludni sem tudtam. A lázas részem azonnal álomba tudott volna merülni, de a fejfájós, hányingeres oldalam azt mondta, hogy szó sem lehet róla.
Valószínűleg nem tett jót a szervezetemnek, hogy tegnap reggel 2 órát álltam sorban, hogy megcsináltathassam a személyimet. De legalább életemben először, teljesen egyedül kitöltöttem egy igazi csekket és be is fizettem. Ismétlem, egyedül. Két hét múlva postázzák az új kártyámat (: Rossz volt lázasan sorban állni, de muszáj volt, mert máskor nem lett volna időm elintézni. A hónapban lejár a régi személyim és a következő 5 hétben pénteken is ott leszek az egyetemen, mert gyakorlataim lesznek. Az összes tanárnak sikerült úgy berakni valami programot, hogy egymás után, zsinórban legyen, pedig könnyebb lenne, ha egyik pénteken van gyakorlat, következőn nincs... De kibírjuk, kaland lesz ez is (: Az új személyim már 10 évig érvényes, belegondoltam, hogy milyen furi lesz 30 éves fejjel nézni a 20 éves önmagamat a képen. Valószínűleg örülni fogok, hogy 20 évesen szereplek a fotón, nem úgy, mint nyolcadikban, mikor már szégyelltük az elsős önmagunkat a diákigazolványon. Érdekesek vagyunk, mert például másfél éve érettségiztem, de én már most szégyellem a tablóképem. Nem nézek ki rosszul rajta és, ha a külsőt nézzük, akkor ugyan olyan vagyok, de mégis csak egy másik ember szerepel a fotón. Sokat változtam azóta, érettebb, tapasztaltabb, erősebb és határozottabb lettem. Meg bolondabb is. Őrültebb és vakmerőbb. Feledékenyebb, mert öregszem. Ez is igaz (:
|
❝Az ember gyorsabban gyógyul, hogyha vigyáznak rá, ha a szerettei fogják a kezét.❞
2011. október 6., csütörtök @ 13:48 | 0 comment(s) / add a comment.
|
|
Nem szoktam gyakran beteg lenni, sőt. Minden év novemberének második hetében leszek influenzás, ez ilyen törvényszerű nálam. Már a mobilom naptárában is jegyzem. Lázas beteg meg még ritkábban szoktam lenni, életemben eddig kétszer voltam, ahogy szerelmes is. Kétszer. Mindkettő az elmúlt két évben volt. Olyan furcsa a biológia, mert mindkétszer egybeesett ez a két időpont és pont akkor lettem lázas beteg, mikor szerelmes voltam. Legutóbb múlt karácsonykor, akkor viszont olyan boldog voltam és úgy a felhők fölött lebegtem, hogy nem is nagyon érdekelt, hogy 40°-os lázam van. Túldramatizálják a lázat. Úgy értem, én 18 évesen voltam először és 18 évet életem le abban a tudatban, hogy a láz egy szörnyű, borzasztó dolog, amit egy ördögűzéshez hasonlónak képzeltem el. Aztán mikor nálam is beütött, mégpedig 40-41°-kal... hát nagyot csalódtam. Jó, persze egyáltalán nem kellemes, rossz, de én sokkal keményebbre számítottam. Igazából egészen jól elvoltam, kicsit kótyagos volt a fejem, felváltva sültem meg, vagy rázott a hideg, és szédelegtem, mikor felültem. De mikor feküdtem, akkor nem egészen elviselhető volt és még élveztem is, hogy kényeztetnek az emberek. Anyum szerint ez azért van, mert szívós jellemem van és a balettnek hála (mondom, hogy mindent neki köszönhetek) fizikailag sem vagyok gyenge.
Egy szó, mint száz, ha lázas vagyok, az nagyon rosszat jelent számomra. Kezdhetek aggódni.
Az előbb mértük Bálinttal a lázam, mert nem érzem túl fényesem magam. 40,4 C° a jelenlegi állás. A szó szoros értelmében forrófejű vagyok, kótyagos, gyengének érzem magam, fáj a fejem és szédelgek. Most pihenek, de egy kis betegség engem aztán soha nem állított meg abban, hogy este letáncoljam a szükséges napi gyakorlómennyiséget. Ma is lefogom, legfeljebb lecsökkentem kivételesen 4 órára. Bálint gyártja nekem a teát, akkora mázli, hogy pont itt van (: Ha nem lenne itt, akkor most egyedül lennék itthon, betegen, ami miatt még magányosabb lennék. Igazából nem csodálkozom túlságosan, hogy beteg lettem, mert Panni épp most lábalt ki a takonykórból és Erika is már megjártam szeptember közepén. Szívás, hogy minél később kapod el, annál durvábban belegabalyodsz. Persze, hogy én vagyok az utolsó (:
Nem aludtam túl jól sem az éjjel, akaratomon kívül szórakoztattam Bálintot. Élveztem, hogy velem van, de már akkor sem stimmelt minden az egészségemmel, ezért nem tudtam aludni és végig engem babusgatott. Reggel azzal kezdtünk, hogy megnéztük az Így neveled a sárkányodat, ami szerintem az elmúlt időszak egyik legédesebb és legértékesebb meséje. Nagyon imádtam. Olvastam, hogy egy gyerekkönyv alapján készült. A mese első tanulsága számomra az volt, hogy ismerd meg az ellenséged, a második pedig, hogy nem minden az, aminek látszik.
Nem aludtam túl jól sem az éjjel, akaratomon kívül szórakoztattam Bálintot. Élveztem, hogy velem van, de már akkor sem stimmelt minden az egészségemmel, ezért nem tudtam aludni és végig engem babusgatott. Reggel azzal kezdtünk, hogy megnéztük az Így neveled a sárkányodat, ami szerintem az elmúlt időszak egyik legédesebb és legértékesebb meséje. Nagyon imádtam. Olvastam, hogy egy gyerekkönyv alapján készült. A mese első tanulsága számomra az volt, hogy ismerd meg az ellenséged, a második pedig, hogy nem minden az, aminek látszik.
Bálint az egyetlen olyan pasi, akinek engedélye van, hogy az ágyamban aludjon velem. Ezt nem csak anyum, de én is így gondolom. Szeretek vele aludni, mert akkor mindig olyan biztonságban értem magam. Ilyen érzés lehetett a járókában is, valószínűleg. Furi, hogy az ember már nem emlékszik konkrétan a kisgyerekkori dolgokra, de az érzések olyan mélyen belevésődnek, hogy soha többé nem tud megszabadulni tőlük. Ha van valami megmagyarázhatatlan dolog, amit érzek, vagy csinálok, mindig visszagondolok a gyerekkoromra és ott keresem a választ. Tízből nyolcszor meg is találom. Az is különös, hogy semmire nem emlékszem már 5 éves korom előttről, csak érzésekre, benyomásokra, kis képekre. Az egyik legélénkebb emlékem, mikor kiscsoportban, délután szaladtam apum előtt az ovi folyosóján. Utolsó nap volt a téli szünet előtt és boldog voltam, hogy itt a karácsony. Csak a félhomály van meg a fejemben, ami a folyosót borította, a felszabadultságérzés, meg, hogy melegem van a kabátomban. Csak ennyire emlékszem és ezzel ez a legkorábbi emlékem az életemből. De azért azt megfigyeltem, hogy az összes ilyen típusú emlékemre igaz, hogy egytől egyig boldog. Tényleg. Boldog gyerekkorom volt, én soha nem is akartam felnőni. Megéltem minden pillanatát, úgy, ahogyan azt kell (:
|
❝Csak akkor érthetünk meg igazán valakit, ha az ő helyzetébe képzeljük magunkat.❞
2011. október 5., szerda @ 18:28 | 0 comment(s) / add a comment.
|
|
Már többször gondolkoztam rajta, hogy bennem az öreg nénik valami nagyon megbízható személyt láthatnak. Tízből kilencszer, mikor vonatozom, leül velem szembe egy, pedig a vonat háromnegyed része kong az ürességtől. Én vagyok az ő bizalmi emberük, akiből nem nézik ki, hogy bokán rúgja őket, vagy elszalad a répával teli szatyrukkal. Csak az zavar, hogy van, aki nem kérdezi meg, hogy leülhet-e. És, ha foglalt lenne a hely? A most itt trónoló, lila hajú példány sem szólt egy mukkot sem, csak pókerarccal ledobta magát. Pedig velem aztán lehet beszélgetni. De tényleg, két fajta öreg néni létezik. Van egy társasági fajta, aki almával kínál, fényképeket mutogat az unokáiról és elmeséli az életét, és van az a típusú öregasszony, aki nagy komoran ül, jobb esetben az ablakon les ki, rosszabban meg engem vizslat. Az első fajtát szeretem, mert engem mindig érdekel az emberek élete, meg történetei, ráadásul, ha én mesélek valamit cserébe, ő is végighallgat engem. A második típust, viszont rühellem és félek tőlük. Nem tudom, miért, ez ilyen megmagyarázhatatlan fóbia, hogy félek a zsémbes öregasszonyoktól. Szerintem sokkal félelmetesebbek, mint bármelyik vámpír, vagy vérfarkas, ráadásul fölényben vannak, mert mégsem üthetsz meg egy 80 évest. Nyilvánosan legalábbis… :D
Szerencsére a mögöttem ülő két csaj már leszállt. Azért szerencse, mert már nem nagyon bírtam visszafogni a nevetést, ahogy hallgattam komoly eszmecseréjüket. 22-23 év körüliek lehettek és éppen a kamuszak komolyságát vitatták meg, ahol tanulnak. Nem mondok konkrétumot, mert nem akarok senkit megbántani. Elnézést, de miközben én olyanokkal szenvedek, hogy neuropszichológia, anatómia, meg evolúciós pszichológia, valahogy képtelen vagyok komolyan venni olyan illetőket, akik azokat a tárgyakat tartják a keménynek, amiken ők sápítoztak. És, ha én ezt gondolom, akkor mi járhat mondjuk egy orvostanhallgató, vagy egy BME-s villamosmérnök fejében, ezeket hallgatva? Ők már nem tudják elfojtani a röhögést olyan ügyesen, mint én.
Szerda van, és én mégis írok, ráadásul a vonatról, hazafelé tartva. Miért van ez? Válasz egyszerű és nagyszerű. Holnap az egyik előadásom elmarad, ami szökő évente egyszer esik meg a mi szakunkon. Tényleg soha semmi nem marad el, ha meg beteg a tanár, semmi gond, mert bejön egy másik előadó. De most ez az egy, elmaradt óra bele van kalkulálva a félév tematikájába, mert a tanárunk külföldre utazott és ezzel már előre tervezett. Így holnap csak egyetlen előadásom lenne, amit úgy döntöttem, hogy ezúttal, kivételesen kihagyhatok és már szerda este kezdetét veheti számomra a hétvége. Nem is baj. Szükségem van egy kis pihenésre.
A héten rádöbbentem, hogy nem én vagyok a 117-es szoba lakói közül az egyetlen, akinek nincs minden rendben a lelke táján. Eléggé, számomra legalábbis megdöbbentő és felháborító dolog történt, amiért először le akartam fejezni Erikát és elrettentésül kitűzni élettelen testét a folyosóra. Inkább nem taglalnám részletesen az esetet, mert ez nagyban csak az ő magánügye. De igazából nem súlyos, nem kell valami nagy gonoszságra gondolni, csak először én azért padlót fogtam, attól, hogy ilyesmi megtörtént. Nagy vonalakban annyi történt, hogy egy kis időre, olyan fél órára bezárkózott a szobába és a zárban hagyta a kulcsot. Hiába kopogtam, nem engedett be, pedig hallottam, hogy a konyhában csörömpöl az edényekkel. Panni nem is tud róla, jobb is így. Tőlem nem fogja megtudni és Erikának sem hoztam fel inkább a dolgot, meg is mondom, hogy miért. Mert miután leültem a koli lépcsőjére, kifújtam magam és végiggondoltam, rájöttem, hogy miért csinálta ezt. Meg arra is, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra mi ketten. Tavaly én is pont ezen az érzelmi kavalkádon mentem át, amin ő és pont ugyan ezekkel a fázisokkal. Az első állomás az alkoholizálás volt, a második az elzárkózás. Csak nálam az elzárkózás nem szó szerint a szobába való bezárkózást jelentette, hanem inkább az aerobikterembe, a balettcipőmmel. Én oda bújtam el és balettoztam, több mint fél napokat. Ahhoz képest neki az a fél óra semmiség volt, meg Erika értelmes és törődő lány, mégsem zárhatott minket ki órákra a szobából. Mégiscsak mit is ott lakunk. Aggódom érte, mert tudom, hogy mit érez. Tudom, hogy olyan most neki, mintha összedőlt volna a világ és teljesen egyedül lenne. Pedig nincsen és én gondoskodom róla, ameddig csak kell, hogy ezt ne felejtse el. Én itt vagyok és tökéletesen megértem.
Diával a helyzet egyre rosszabb és ez nem esik túl jól. Tényleg egyre egyértelműbb, hogy csak kihasznált. Úgy értem, tökéletes társaság voltam, mert nekem megvolt mindenem, ami neki épp kellett, vagyis a laptop és a TV. Miután egy év hisztinek köszönhetően kisírta a szüleitől a laptopot és múlt héten megkapta, már nem is keres. Nem is érdekli, hogy mi van velem, tegnap is átmentem hozzá, ő ült az asztalnál a gép előtt, én meg beszéltem a senkinek. Illetve ez nem igaz, a szobatársa aranyos lány és legalább neki feltűnt, hogy ott vagyok. Az is zavar, hogy Dia nem vesz komolyan. Mikor Erikáról is meséltem neki, tudjátok, mit csinált? Nevetett. Csak nevetett. Pedig már elnézést, de az rohadtul nem vicces, mikor valaki ilyen rosszul érzi magát. A saját érzéseimről már meg sem próbálok beszélni vele, mert olyankor meg csak a szemöldökét vonogatja és fintorog. Pedig én azt hittem, hogy a barátság nem csak arról szól, hogy együtt hülyéskedünk, hanem, hogy érdekelnek a másik lelki nyavalyái, segítünk, ha baj van és komoly dolgokról és tudunk beszélgetni. Jóban rosszban együtt, bármi is legyen, legalábbis nálam ez jön természetemből fakadóan. Nem tudom. Mivel gimiben is ugyan ez volt a felállás e téren, ezért elkezdtem azon tanakodni, hogy talán az én fogalmam a barátságról, különbözik a többi ember elképzeléseitől.
De akkor szerencsére Bálinté is. Hála istennek, mert őt bezzeg érdekli, hogy mi zajlik a lelkemben és nem csak meghallgat, komolyan vesz, de még át is érzi a gondjaimat, ahogy én is az övéit. Ha az én barátság-elképzelésemet vesszük alapul, akkor azt kapjuk eredménynek, hogy egyedül Bálint az igazi barátom. Meg a kiskutyám, Lana, hogy viccelődjünk is egy kicsikét (: Nem, amúgy Lana tényleg szeret, szerintem. Meg Bálint is. És ők legalább nem csak elméletben szeretnek, hanem ki is mutatják azt. Nem is tudom, mihez kezdenék Bálint nélkül, bele sem merek gondolni. Amúgy most filmet nézve itt ül mellettem a vonaton, ami jó, mert ha az öregasszony kimutatja vámpírfogait, nem egyedül nézek szembe vele. Meghívtam őt magunkhoz a hétvégére, úgy volt, hogy csak csütörtök-péntek tud maradni majd nálunk, aztán összehoztunk az egész hétvégét, úgyhogy vasárnap együtt megyünk vissza. Anyum már legalább öt éve nem látta, ezért kíváncsi vagyok milyen lesz a találkozásuk (: Két hét múlva meg én megyek hozzájuk és ugyan az a helyzet, én sem találkoztam már a szüleivel évek óta (: Arra emlékszem, hogy az apukája mindig is Szoninak hívott és a Szonja ezen, becézett formáját csak tőle vagyok hajlandó elfogadni. Ha más hív így, azt kibelezem, és közben vigyorogni még is fogok (:
Tegnap, előadás előtt az kávéautomatáknál összefutottam a gimis osztálytársammal, Danival. Nagy műsor volt, mert én épp elvettem a kávémat, ő meg hátulról támadott és ki is használta a helyzetet, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki jól megragadja a derekam. Mikor megfordultam és láttam, hogy Dani az, szokás szerint megdöbbentem, mint mindig, mikor találkozunk. Nem azért, Dani nagyon is kellemes látvány, ráadásul kedves és fergeteges humora van, őt mindenki szereti. Kivéve talán pár másik pasit, akik irigyek rá. Szóval azért lepődtem meg, mert hiába vagyunk már másodikosok, még mindig nem sikerült hozzászoknom, hogy ebben a környezetben találkozom vele, nem pedig a gimi falai szolgálnak háttérül. Pedig minden héten összefutunk, van, hogy mindketten órára sietünk, szembetalálkozunk és csak egymásra vigyorgunk, de olyan is, mikor ráérünk szünetben és kicsit dumálunk. Furi, hogy már nem vagyunk osztálytársak, ő mégis a közelemben van. Nem tudom megmagyarázni, miért, csak nem tudok hozzászokni. A tegnapi találkozáskor ő már végzett aznapra, nekem meg még volt 15 percem, ezért együtt kávézgattunk és beszélgettünk. Dani semmit nem változott érettségi óta, de remélem nem is fog. Ő így van jól, ilyen Danisan (:
Tegnap, meg tegnapelőtt mázlim volt, mert korábban bejutottam esténként az aerobikterembe balettozni, ezért a 4-5 óra gyakorlás megvolt éjjel. Ráadásul nem tudom, hogy a levegő teszi-e, vagy az ősz, de mikor fél 3 tájékán bezuhantam az ágyba, rögtön elaludtam és úgy szundítottam, hogy ágyúval sem lehetett volna felverni. Nem aludtam többet, mint szoktam, viszont jobban, ezért most kipihentebb vagyok. És már nem stresszelek. Mostmár kezdem úgy érezni, hogy jó irányba halad az életem, vagy legalább jó irányba fordultam és februárban majd el is tudok indulni az úton. Nagyon várom már a Bolshoi Balett Akadémiát és Moszkvát, mert nagy kaland lesz, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy az alatt az egy év alatt messze a családtól, talán kicsit közelebb kerülök a felnőttléthez. Amióta egyetemre játok, úgy érzem, érettebb és felelősségteljesebb lettem, ami kell is, mert hétköznapokon magamra vagyok utalva. Ha ez történt egy év alatt, miközben hétvégén hazamehettem, akkor vajon mi lesz majd Moszkvában, ahonnan nem jöhetek haza, és keményen balettozni fogok? Először kicsit biztos nehéz lesz, de tudjátok mit? Nem bánom. Az gondolom, nem árt, ha a professzionális balettkiképzés mellett lelki tréningben is részem lesz. Hasznomra fog válni (:
|
❝Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik.❞
2011. október 1., szombat @ 9:27 | 0 comment(s) / add a comment.
|
|
Miért gondolják azt valakik, hogy ami jó az anyósnak, az jó a fiának is? Micsoda golyófejű, gorillaképű nyámnyilák társasága gyűlt össze abban a műsorban! Még jó, hogy nem minden férfi ilyen mamlasz és anyuci pici fia, legalábbis régen voltak normális példányok. Ma már a pasik hihetetlenül tehetetlenek és bambák. Nekem kifejezetten jó, hogy a régi időkben ez másképp volt (: Főleg azért, mert ha az apukám ilyen lenne, akkor én soha nem születtem volna meg. Az én nagymamám ugyanis ki nem állhatta anyumat, már az első kézfogásuktól fogva, pedig nem volt rá konkrét oka. Csak nem volt neki szimpatikus, ráadásul anyum elég határozott egyéniség, akit nem lehet befolyásolni, vagy irányítani. Ez nem nyerte el a mamám tetszését és ott fúrta a szüleim kapcsolatát, ahol csak tudta, de mind hiába. Semmit nem tudott megzavarni, pedig anyum elmesélte, hogy akkor nagyon közel állt hozzá, hogy behúzzon neki egyet, mikor a mamám a fejébe vette, hogy elkíséri a menyasszonyi ruhapróbára. Ott meg belekötött az élő fába is, a ruha minden részletével kapcsolatban talált kifogásolni valót. De semmit nem ért el vele, anyumék összeházasodtak és boldog ifjú párként léptek ki a násznép elé... pont ma 26 éve. Azóta megszülettünk mi a nővéremmel, telt az idő és bár a mamám ma sem szereti anyumat, de lassan kialakult egyfajta tisztelet közöttük. Mindig tisztelni kell az ellenséget (: Az is igaz, hogy pár éve a szüleim elváltak, de ez így alakult, erről senki sem tehet. Apum rengeteget dolgozik és utazik a munka miatt, ez feszültséget generált és lassan el is hidegültek egymástól. Kicsit furi volt, mert szó szerint egymás kezét fogva váltak el. Még ma is nagyon szeretik egymást, ebben biztos vagyok, csak már nem szerelmesek. Érdekes, hogy annak idején pont a nagymamám volt az, aki próbálta lebeszélni anyumékat a válásról. Sokat reménykedtünk a nővéremmel, hogy majd egy szép nap újra összejönnek, mint az amerikai filmekben, hiszen olyan jó a kapcsolat közöttük és bevallom, még ma is örülnék egy ilyen fordulatnak. Persze erre semmi esély és szeretem a mostohaapámat is, mert Szabolcs nagyon jó fej és boldoggá teszi anyumat, de... apu akkor is apu. Az én szememben mindig ő lesz anyum párja és az a furcsa, hogy anyum szemében is. Volt, hogy mondta nekem, hogy mindig apum lesz az ő életének nagy szerelme és nem is tud mást elképzelni férjének, meg a két lánya apjának, csak őt. Ezért soha nem tervez másodszorra is férjhez menni. Szóval érdekes dolog ez. Érdekes, megható, szomorú és nagyon szép. Ez is azt támassza alá, hogy nincs igazi szerelem.
Tegnap hajnali fél 3-ig balettoztam és utána még nem tudtam elaludni, ezért csak úgy mászkáltam a sötét házban. Felültem a konyhapultra és ittam egy bögre meleg teát, miközben lestem ki a teraszajtón. Miután egyszer szívrohamot kaptam, mert a sötétből előugrott Ketchup, akinek rossz szokásává vált este kimenni és csak hajnalban hazajönni, eszembe jutott, hogy nahát, már október van. Búcsút is inthetünk a 2011-es szeptembernek és elkezdhetek készülődni a Halloweenre, ami az egyik legkirályabb ünnep e kerek világon. Persze lehet mondani, hogy milyen hülyék az amerikaiak, meg az angolok, hogy ünneplik, de szerintem egyáltalán nem azok. Mert ez nem több, csak egy játékos, vidám ünnep, nem úgy, mint a mi szörnyű október 23.-ánk, vagy március 15.-énk. Sosem értettem, hogy a március 15.-éből például miért kellett gyászmenetet faragni, mert az egy dolog, hogy leverték a forradalmat, de aznap azt ünnepeljük, hogy végre a sarkunkra álltunk. Tipikus magyar hozzáállás.
Nagyon gyorsan repül az idő. Egy hónappal ezelőtt úgy féltem a szeptembertől, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak tőle, a kegyeibe fogad-e,vagy jól belém rúg. Azt hiszem, egyértelműen a kegyeibe fogadott. Sőt, ez volt életem legeredményesebb, legeseménydúsabb hónapja, elvégre nem történik meg minden 30 napban, hogy teljesül egy álmom. És még az idő is jó volt (: Túl vagyok a félév egy harmadán is, most már talán el kéne kezdenem csinálnom az interjút alkalmazott pszichológiára. Keresnem kell valakit, aki a területen dolgozik és őt kell meginterjúvolnom. Rengeteg időm van még, december közepére, az utolsó szorgalmi hétre kell, de nem szeretném sokáig halogatni, mert jobb az, ha megvan (: Meg nem ártana kitalálni, hogy hova megyek majd. Lassan az orvoshoz is el kéne látogatni csinálni a papírjaimat, meg a vizsgálatokat a februári utazáshoz. Útlevelet kell csináltatnom és ha mindez még nem lenne elég, a személyi igazolványom is le fog járni október 25.-én. Mondjuk ez pont kapóra jön, mert ha már ott leszek, el tudom intézni egyszerre mind a kettőt (: Lanának is biztosan kell majd valami orvosi papír, hogy utazhasson februárban. Nem vagyok képben az új szabályokkal, ezért lehet, hülyeséget mondok, de mintha lenne már manapság kutyaútlevél is... Ma megyünk oltásra, majd megkérdezem az állatorvost (:
Én úgy örülök ennek a jó időnek. Remélem még sokáig ilyen lesz, mert bár én imádom a telet, meg a havat, de csak akkor, ha bentről nézhetem, a kandallónk mellől. Élesben viszont nagyon fázós vagyok, tavaly volt, hogy az egyetemen mentünk este bulizni és én annyira fáztam, hogy a végén már mindenki rám adta a pulcsiját, de még úgy is remegtem. Ez orvosom szerint ez azért van, mert csonti vagyok, nem eszem eleget, így a testemnek elég energiája sincs fűteni magát. Ezért jéghideg mindig az egész testem, van, hogy rendesen olyan érzésem van, mintha sugároznám magamból a hideget. De nem bánom, mert szeretem a jégtábla kezeimmel egy óvatlan pillanatban megérinteni mások arcát, aztán nevetni rajta, hogy hogy megborzonganak. Nagyon vicces arcokat szoktak felölteni az emberek (: Bálint az egyetlen, aki meg sem rezzen, ő 20 év alatt már megszokta. Meg ismer, számít az ilyen akcióimra, ezért nem tudok neki meglepetést okozni.
Ma reggel megfürdettem Lanát és muszáj megmutatnom, hogy milyen kis édes volt, mert ettől behaltok.
Nagyon gyorsan repül az idő. Egy hónappal ezelőtt úgy féltem a szeptembertől, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak tőle, a kegyeibe fogad-e,vagy jól belém rúg. Azt hiszem, egyértelműen a kegyeibe fogadott. Sőt, ez volt életem legeredményesebb, legeseménydúsabb hónapja, elvégre nem történik meg minden 30 napban, hogy teljesül egy álmom. És még az idő is jó volt (: Túl vagyok a félév egy harmadán is, most már talán el kéne kezdenem csinálnom az interjút alkalmazott pszichológiára. Keresnem kell valakit, aki a területen dolgozik és őt kell meginterjúvolnom. Rengeteg időm van még, december közepére, az utolsó szorgalmi hétre kell, de nem szeretném sokáig halogatni, mert jobb az, ha megvan (: Meg nem ártana kitalálni, hogy hova megyek majd. Lassan az orvoshoz is el kéne látogatni csinálni a papírjaimat, meg a vizsgálatokat a februári utazáshoz. Útlevelet kell csináltatnom és ha mindez még nem lenne elég, a személyi igazolványom is le fog járni október 25.-én. Mondjuk ez pont kapóra jön, mert ha már ott leszek, el tudom intézni egyszerre mind a kettőt (: Lanának is biztosan kell majd valami orvosi papír, hogy utazhasson februárban. Nem vagyok képben az új szabályokkal, ezért lehet, hülyeséget mondok, de mintha lenne már manapság kutyaútlevél is... Ma megyünk oltásra, majd megkérdezem az állatorvost (:
Én úgy örülök ennek a jó időnek. Remélem még sokáig ilyen lesz, mert bár én imádom a telet, meg a havat, de csak akkor, ha bentről nézhetem, a kandallónk mellől. Élesben viszont nagyon fázós vagyok, tavaly volt, hogy az egyetemen mentünk este bulizni és én annyira fáztam, hogy a végén már mindenki rám adta a pulcsiját, de még úgy is remegtem. Ez orvosom szerint ez azért van, mert csonti vagyok, nem eszem eleget, így a testemnek elég energiája sincs fűteni magát. Ezért jéghideg mindig az egész testem, van, hogy rendesen olyan érzésem van, mintha sugároznám magamból a hideget. De nem bánom, mert szeretem a jégtábla kezeimmel egy óvatlan pillanatban megérinteni mások arcát, aztán nevetni rajta, hogy hogy megborzonganak. Nagyon vicces arcokat szoktak felölteni az emberek (: Bálint az egyetlen, aki meg sem rezzen, ő 20 év alatt már megszokta. Meg ismer, számít az ilyen akcióimra, ezért nem tudok neki meglepetést okozni.
Ma reggel megfürdettem Lanát és muszáj megmutatnom, hogy milyen kis édes volt, mert ettől behaltok.
Azok számára, akik mazochista hajlamokkal rendelkeznek és szeretnének valami kézzelfoghatóbbat is megtudni rólam, alkottam az alábbi biográfiát. Kezdjük azzal, hogy az anyakönyvezett nevem
Szonja és 1991. augusztus 20.-án születtem Budapesten. Jelenleg másodikos egyetemista vagyok.
Sokan emlegetik, hogy milyen nehézséget okoz beszélni önmagukról, de nekem ez nem probléma (: Szeretek beszélni, legyen szó bármiről is, magamat meg nagyjából már sikerült kiismernem
két évtized alatt annyira, hogy ne legyen gond a bemutatkozás. Azért nem szeretnék átesni majd a ló túlsó oldalára sem és hosszú ömlengést kerekíteni.
