Mostanában a reggeleim egy határozott rend szerint telnek. Az éjjeliszekrényemen pihenő mobilom minden reggel pontban ötkor szólal meg. Nem okoz nehézséget az ébredés, ez sosem volt probléma, könnyen kiugrom az ágyból és körülbelül fél hétig-hétig táncolok. Utána jön egy zuhany, majd a reggeli kávé. A délelőtt további részében lustulok és délutántól gyakorlok még 3 órát, az utolsó egyet általában már késő éjszaka. Imádok éjszaka táncolni. Átlagban hajnali egy-fél kettő körül ájulok be az ágyamban egy gyors zuhany és esetleg egy bögre citromfű tea után. Ez így nagyon megterhelőnek hangzik, de én már hozzászoktam ehhez az életstílushoz, nekem ez az én testemnek abszolút normális (: Azt nem tagadom, hogy igen jól szoktam aludni minden este és csak ritkán álmodok. Úgyhogy kicsit kimerít, persze, hogy kimerít, csak mivel hozzá vagyok szokva, már nem érzem meg napközben, csak mikor éjszaka befekszem az ágyba. De például ezzel bármelyik sportoló is ugyanígy áll. Van egy kajak-kenus évfolyamtársam, aki ugyan ezt a tempót műveli. A mi életstílusunk teljesen más és mégis ugyanaz, ez a gyönyörű oldala a dolognak. Ha szeretsz valamit csinálni, akkor nem számít semmi sem.
Mikor egyetemen vagyok, akkor is ötkor kelek, ami néha durva, mikor hajnali háromkor mászom vissza a szobába. Volt már rá példa, hogy le sem feküdtem aludni. Van egy társalgó rész, ahol ilyen korai órán egy lélek sincsen, ezért ott nyugodtan tudok táncolni. Hétkor szoktam visszamenni a szobába, ha van első órám, ami ritka, akkor megmosakodom és felkészülök a napra. Ha nincs első órában szeminárium, vagy csak előadás van, amit ki lehet hagyni, akkor alszom egy picit. Általában két-három órám szokott lenni egy nap, az időpont meg nagyon változó. Van olyan órám, ami este ötkor kezdődik és olyan nap is, mikor délután kettőig szabad vagyok, teljesen lyukas aznap délelőtt az órarendem. Most a szerda lesz ilyen laza nap és keddem olyan, hogy este is van szeminárium. A napi óraadag után, előfordul, hogy ledőlök egy keveset és késő délután, miután végeztek az aerobikosok, enyém az üveges terem és ott nyugisan lehetek akár három órát is. Hát így néz ki egy napom nagyon felületesen elbeszélve. Plusz szoktam bulizni is, meg élem a szociális életem, néha nagyon univerzálisnak érzem magam (: Csütörtök délutánig van órám, a péntekem szabad, ezért csütörtök este utazom mindig haza a hétvégére.

Tegnap éjszaka viszont annyit sem tudtam aludni, mint szoktam. Ennek oka pedig egy kis fickó volt, a legújabb és legfiatalabb családtagunk.

Délután nagyban megyek ki a kertbe, hogy behozzam a szellőztetés céljából kitett párnákat a napozószékből, mikor kétségbeesett nyávogást hallottam a szomszéd felől. Nem az ellenség portája felől, hanem a másik oldalról. Ott egy elvált pasi lakik, akinek a velem egykorú lányával nagyon jóban voltam még a válásuk előtt. Mostmár Robi évek óta egyedül lakik a szomszédban és mivel a fővárosban dolgozik, csak hétvégente jön haza. Egyébként egy nagyon rendes pasas.

Mikor közelebb mentem a kerítéshez, akkor mászott ki egyik szőlőtőke alól bizonytalanul, kétségbeesetten az a kis drága. Egy gyönyörű pofijú kiscica, aki félelmetesen alultáplált és a bundája katasztrófa állapotban volt. Óvatosan mozdultam felé, féltem, hogy megijed és elfut, de ehelyett idejött hozzám és elkezdett hangosan dorombolni. Hú, hirtelenjében egyszerre akartam sírni és nevetni. Nevetni, mert ilyen kedves teremtéssel találkoztam és sírni azon, ahogyan szegényke kinézett. Biztos voltam benne, hogy nem Robié, mert neki vannak macskái és mindet jól tartja annak ellenére, hogy a hét nagy részében nincs itthon. Az anyukája  szokott jönni ellenőrizni a házat majdnem minden nap és megeteti őket. Az is világos volt, hogy árva a kis drága, nincsen mamája. Ha lenne anyja, akkor nem úgy nézett volna ki a szőre, mert mosdatta volna és nem lenne ilyen sovány, mert szoptatná. Fogalmam sincs, hogy kihez tartozik itt a környéken, de nem kapja vissza, ő már a miénk. Megetettem és mikor anyum hazajött meg is fürdettük. Nem volt sok bolha, ááá nem. Csak olyan száz darabot húztunk ki a szőréből. Soha nem láttam még ehhez hasonlót és az is szívbemarkoló volt, hogy milyen nyugodtan tűrte a fürdetést, mintha érezte volna, hogy azért csináljuk, hogy jobb legyen neki. Elképzelhetetlenül szenvedhetett ez a kis élőlény, már lehet, hogy hetek óta aludni sem tudott a kártevők miatt. Egyértelmű volt, hogy ő már velünk marad. Egész este szunnyadt hol anyum, hol az én ölemben és szüntelenül dorombolt, a vacsoráját meg úgy ette, mintha napok óta nem látott volna ételt. Tisztán érződik rajta a hála, szerintem még soha életében nem volt neki olyan jó, mint tegnap este. A cicám, Ketchup kicsit távolságtartó még vele, de kétlem, hogy lesz velük probléma. Érdekes, mert Ketchup egész életében kényeztetve volt és néha anyummal, meg Szabolccsal mégis olyan bunkó tud lenni. Pedig neki volt gyerekszobája, nem úgy mind az új kis jövevénynek, aki viszont maga az ártatlanság.
Az új családtagunk kisfiú és Yurinak kereszteltem el. Én körülbelül nyolc hetesnek mondanám, de a korához képest nagyon alultáplált. Holnap megfürdetjük még egyszer, hátha elvétve maradt még benne bolha és most már minden rendben lesz az életével. Velünk marad, mi gondoskodunk róla, szeretjük. Megborzongok, ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha nem találkozom össze vele. Szerintem legjobb esetben csak két, vagy három hétig húzta volna ki ebben az állapotban. Múlt héten, egyik este hallottam nagy nyávogást, mikor teregettem az erkélyen, szerintem ő lehetett az. Ki is mentem utánanézni a kertbe, de a sötétben sehol sem találtam senkit, hiába kiabáltam.

Szóval Yuri miatt nem aludtam túl jól az éjjel. Az ágyam végébe ásta el magát a takarómba és úgy figyeltem rá, hogy nehogy belé rúgjak, hogy én meg csak egész éjszaka ilyen félálomszerű valamiben lebegtem. Pedig Ketchup is minden este az ágyamban alszik, de az már más, mivel ő egy nagy tigris már (: Előfordul néha, hogy véletlenül lerúgom, akkor mindig hallok egy nagy puffanást, aztán ugrik is vissza, fel. Még meg is szoktam mosolyogni, megölelem vigaszként és el van intézve. Ketchup egy nagy izommacska. De Yuri még egy törékeny kis teremtés, akiben kárt is okozhatok. De legalább ő jól aludt, úgy, mint a bunda. Nekem meg megérte és nem is vagyok fáradt.

Yuri történetének tanulsága is van, ha belegondolunk. Van ez a kiscica, aki valószínűleg születésétől kezdve ilyen borzalmas körülmények között élt, rengeteget szenvedhetett. Ki tudja, mióta sírdogált egyedül. Aztán tegnap eljött a nap, mikor valaki végre észrevette és estére már lett egy családja, aki ezen túl vigyáz rá. Hatalmas szerencséje volt és nehogy azt higgyétek, hogy ezt azért mondom, mert én találtam meg! Dehogyis (: Bárkivel szerencséje lett volna, akinek van annyi szíve és embersége, hogy nem néz át rajta.
Mindenkinek van remény, legyen az macska, kutya, papagáj, plankton, vagy ember, hogy felvirrad egyszer az ő nagy napja, ami szokásosan indul, de végül sorsfordító lesz. Váratlanul valóra válik az álmod és megváltozik az életed. Ezért nem szabad soha feladni a reményt, mert nem lehet tudni, hogy mikor jön el a mi napunk. De az biztos, hogy egyszer el fog jönni (:
Tegnap, mikor jött haza anyum, közölte velem, hogy a kolléganőjének a lányát múlt pénteken eljegyezte a barátja. Nem említette egy szóval sem, de a pillantásából kivettem egy minimális kis vágyakozást, hogy bárcsak a kislánya, Szonja lenne... Az én szememből meg azt lehetett kivenni, szegény lány, micsoda elsietett meggondolatlanság. Csak egy évvel idősebb nálam, ráadásul már másodszorra nem vették fel egyetemre és most fogja harmadjára is megpróbálni. Dolgozni persze nem akar és nem is dolgozik közben, hanem a szülei tartják el és finanszírozzák neki a magántanárokat. Egyébként kedves teremtés, csak véleményem szerint kicsit tehetetlen. Én ezt nem értem. Minek akarnak összeházasodni, ha nem tudják fenntartani magukat? A srác pályakezdő rendőr és egyedül az ő fizetéséből nem fognak tudni ketten megélni. Az házasodjon, aki már el tud indulni egy saját élet felépítése felé és elvágta a köldökzsinórt, ami a szüleivel köti össze. Szerintem az a helyes, ha a szülőnek a gyereke esküvője az utolsó, amit anyagilag támogatni kell.
Én soha nem szeretnék férjhez menni. Erős és független akarok maradni, ráadásul életemet kitölti a balett, amire teljesen koncentrálni akarok. Elég zsúfolt nekem a saját életem, nem akarok még egyet, ami ráadásul közös egy olyan valakivel, aki bármelyik pillanatban a földbe taposhat érzelmileg. A balerina karrieremet szeretném építeni, teljesen függetlenül, hogy más bele se szólhasson. Én ennek akarom szentelni az életem. Emellett pedig már nem is lenne időm olyan háziasszonyos teendőkre, mint például a főzés. Még az egyetemen is, volt mikor Rékát kértem meg, hogy vigyen el néhány ruhát a mosodába, ha már megy, mert nekem nincs rá időm. Ilyen csak ritkán fordult elő, ha nagyon muszáj volt, mert hétvégén jöttem haza és itt ki tudtam mosni (:
Tegnap éjszaka kicsit megsérült a kislábujjam, leszakadt a körmöm. Ritkán mindenkivel előfordul ilyesmi, még a párizsi Opera táncosaival is, ezért nem lepődtem meg. Ráadásul én nem szeretem leragasztani az lábujjaimat, soha nem is szoktam. Két éve megesett már ilyen, szóval már éppen ideje volt, hogy újra megtörténjen :D A táncnak köszönhetem, hogy elég magas a fájdalomküszöböm, ilyesmi meg sem kottyan. Fáj egy kicsit, persze, hogy fáj, de az egész életemen át jelen lévő balettnek hála már gyerekkoromban megtanultam figyelmen kívül hagyni és kizárni a fájdalom érzését. Így van ez minden sportban is, ott is vannak sérülések, de muszáj kezelni a dolgot. Ezt máshogy nem is lehet csinálni és kibírni. Az életben mindennek ára van, még olyan egyszerűnek tűnő dolgoknak is, minthogy matekból kapni akarsz egy ötöst. Csak el kell dönteni, hogy megéri-e ez nekünk. Nekem maximálisan.

Páran kérdezgettek a balettról, úgy tűnik sokakat érdekel, hogy milyen balerinának lenni (: Ezért úgy gondolom, hogy talán érdemes lenne leírnom a történetemet a igaz szerelmemmel, ezzel a tánccal, mert nem csak annyiból áll, hogy hopp, egy nap anyumékkal mennyei világosság támadt a fejünkben és egy sugallat hatására elkezdtem csinálni. Nem ám. Ha a legelejére megyünk vissza, akkor 1995-ben kell kezdenünk, mikor alig voltam négy éves. Anyuméknak nagy elvei voltak, hogy a gyereknek valamit sportolni kell, hogy ne tunyuljon el és nehogy unatkozzon. Emma a labdajátékokban kifejezetten jó, számára két nagy Ő is létezik, a kosárlabda és a röplabda. Általános iskolai évek alatt kiderült, hogy én sajnos ebben sem hasonlítok a nővéremre, mert kislabdadobásban az alsó rekordom mínusz 10 méter és nem, most tényleg nem hülyéskedek, ez olyan komoly, mint az orosz rulett. Partizánban azért hasznomat vette a csapat, de csak azért mert jól tudtok futni. Sokszor én maradtam meg utoljára és az volt a taktikám, hogy körbe körbe szaladgálok, mint a mérgezett egér. Sosem tudtak kidobni, csak ha már meguntam és megálltam (: A félelem is hajtott, mert a fiúkák az osztályunkban rohadt erőseket dobtak akaratuk ellenére, én meg nem akartam hátralévő életemet kar nélkül leélni. Tényleg nem tudták kontrollálni, pedig ránk, lányokra vigyáztak. Ezt a futkosós dolgot nyugodtan vessétek be tesiórán, mert a legjobb trükk, ami csak van, lehet, hogy még egy ötöst is kaptok érte. Én kaptam.
Ezért szerencse, hogy a szüleim velem kapcsolatban a torna mellett döntöttek. Nem tudták, akkor még én sem sejtettem, hogy harcban állok majd a labdával, azért írattak be tornára, mert lányos lány vagyok és ez egy lányos sport. Kiderült, hogy nem volt rossz döntés, mert nagyon hajlékony alkatom van. A hajlékonyság gyerekkorban jól fejleszthető, de nagy mértékben a genetikán múlik. Én például annyira hátra tudom hajlítani a kezemet, hogy a kézfejem teljesen hozzásimul az alkaromhoz és a hüvelykujjamat is hátra tudom fektetni. Középiskolában volt két osztálytársam, akik ugyan ezt tudták és hárman rémisztgettük az embereket, mert voltak akik ránk sem tudtak nézni, ha ezt csináltuk. Egy ikerpárról van egyébként szó és mindkettő fiú. Most levezénylem, hogy próbálja ki mindenki, hátha kiderül, hogy meg tudod csinálni és örülhetsz egy kicsit (:

Négy éves koromtól kilenc éves koromig intenzíven tornáztam és nyolc évesen anyumék elvittek táncolni. Kedvet kaptam hozzá és a nagymamám egyik legjobb barátnőjének a lánya a Táncművészeti fősulin végzett és abból él, hogy a partnerével táncórákat ad gyerekeknek. Érdekes, hogy a szalagavatóra pont ő tanította be nekünk a táncot, ezért nagyon örültünk és régi ismerősként üdvözöltük egymást. Nyolc évesen modern táncot tanultam és körülbelül fél évig csináltam, de éreztem, hogy nem ez az, ami illik hozzám. Egy nap a tánctanáraim behívták a szüleimet, hogy beszélni akarnak velük. Hú, nagyon féltem, biztos voltam benne, hogy ki akarnak tenni, mert ők is észrevették, hogy nem ez való nekem. Tényleg így is történt, észrevették, de nem raktak ki. Azt mondták anyuméknak, hogy a balettot ajánlják nekem nagyon erősen és megadták egy magántanár elérhetőségét, hogy vigyenek el hozzá, ő majd megnéz, de készüljünk fel, mert ha nem lát bennem semmi fantáziát, akkor azt kertelés nélkül megmondja és nem fog vállalni. Egy héttel rá el is mentünk és aznap kezdődött el minden. Csak néhány egyszerű gyakorlatot kellett csinálnom és a tanárnő közölte velünk, hogy lát bennem lehetőséget, vágjunk bele. Így kezdtem a klasszikus balettet, 9 évesen. Első évben heti négyszer jártam, majd a másodiktól kezdve már ötször. Minden nehézség ellenére beleszerettem és tudtam, hogy ez az én asztalom, végre találtam valamit, amiben jó lehetek. Beleszerettem a táncba és beleszerettem az életstílusba. A balett lett az én kifejezőeszközöm, ha szomorú vagyok megvigasztal, ha boldog vagyok, még boldogabbá tesz, az egész életemet el tudnám tölteni folyamatos táncolással. És szeretném is. Imádok róla beszélni és megosztani az élményem az emberekkel, de van már pár kellemetlen élményem ezzel kapcsolatban. Volt olyan, hogy valakinek lelkesen meséltem, ő meg elkönyvelt beképzelt, buta, anorexiás balerinának, aki semmi máshoz nem ért. Ezt soha nem fogom megérteni, mert miért lennék ettől még buta? Az a meglátásom, hogy van néhány ember, aki udvariasan és kedvesen érdeklődik, meg sok, aki sznobnak tart és valamiért még frusztráltan is viselkedik velem. Ez nagyon kellemetlen, mert a végén valakinek biztos leszedném a fejét, ezért igyekszem visszafogni magam, amennyire lehet és nem kivívni magam és mások ellen a sorsot. Titeket sem foglak, ünnepélyesen leteszem erre a Megszeghetetlen Esküt. Most áradozok egyet és a későbbiekben moderálom magam, akit meg érdekel, az nyugodtan kérdezhet e-mailben, vagy msn-en, vagy Twitteren, vagy légpostán, vagy akármi (: De bármi másról is szívesen beszélgetek, szeretek barátkozni.
Idővel a púderrózsaszín trikó, a tütü, a lábszárvédő és a balettcipő lett a kedvenc ruhadarabom. A cipőm meg a testem részévé vált, hozzám tartozik, mint az ujjaim, vagy a fülem. Mi a cipőimet mindig külföldről rendeljük, ahol külön nekem készítik el. Nem drága és ezt főleg azért is csináljuk így, mert nagyon nagy lábam van, mint egy jetinek, ezért nem lenne könnyű tánckellékesben találni cipőt a méretemben. Ez az én nagy átkom, amivel sújtva lettem és amivel az élet megviccelt. De jobb annál valamivel, mintha éjjelente ogrévá változnék, nemdebár.
Gimnazistaként még nem tudtam, hogy hová akarok tovább tanulni a későbbiekben. Szerettem volna a Táncművészeti fősulira menni és ott klasszikus balett szakirányba menni, de apum nagyon ellene volt, ezért elvetettem. Nem a tánccal volt baja, mert maximálisan támogat ő is és büszke rám. Ő attól félt, hogy ha majd erre az egy lapra felteszek mindent és beüt a ménkű, történik valami katasztrófa, ami miatt nem nem tudom tovább csinálni olyan szinten, akkor nem lesz a kezemben semmi biztosíték. Biztonságban akart tudni, ezért azt szerette volna, ha előbb szerzek egy normális diplomát ás utána élek az álmaimnak. Kétféle lehetőséget beszéltünk át, az egyik, hogy mikor az utolsó két félévemet járom itt, vagyis jövő szeptembertől párhuzamosan elkezdem a Táncművészetit is. A másik alternatíva az, hogy végzek az egyetemen és felvételizek a finn National Opera Ballet Schoolba, vagy a dán Royal Danish Ballet Schoolba, ahová a nővérem kapcsolatai révén még tudna nekem kis albérletet, meg egy pincérnő, vagy takarítónő állást szerezni. Reálisan nézve, ez nagyon nehéz lesz, de a finnre még inkább van esélyem, mint a dánra. Kényelmesebb is lenne, táborozhatnék nővéremnél (: Nehéz ügy, mert szívem szerint már holnap csak ezzel foglalkoznék, ha tehetném, vagyis nagyon várom már, hogy jövő ilyenkor kezdjem a Táncművészetit. De az agyam súgja, hogy ne ilyen hevesen, mert ha türelmes vagyok és külföldön tanulok, akkor ott sokkal többre vihetem. Azt okoskodtam ki, hogy két vasat fogok egyszerre a tűzben tartani. Vagyis elkezdem a Táncművészetit és abban az évben felvételizek külföldre is. Ha nem vesznek fel, amire nagy az esély, akkor jó, mert itt is tanulhatok. Ha felvesznek, akkor, miután a sokk miatt két hetet eltöltök egy szanatóriumban, ahol rendbehozzák az agyam, még jobb lesz és átmegyek oda. Két részről is be lennék biztosítva, akárhogy jó lenne. Apumnak is tetszik ez az ötlet, elég megfontoltnak és ravasznak tartja, azt mondta, nem is várt mást tőlem. Anyum meg vakon támogat mindenben, ő biztos benne, hogy elérem, amit szeretnék. Emma nemkülönben. Jó, hogy így támogatnak, de ezzel együtt plusz nyomás is, mert aggódom, hogy mi van, ha csalódást okozom nekik.

Három hét múlva idelátogat a tánctanárnőm egy kedves ismerőse, aki egy, már visszavonult balerina Franciaországból és meg szeretne engem nézni.. Nem pont idejön, hanem Pestre, úgyhogy el kell utaznom hozzá. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Maximálisan megéri nekem az utat.  Nehogy azt higgyétek, hogy majd meglát, tehetségesnek talál és rögtön elvisz magával a párizsi Operába, ahogy azt sem, hogy miattam jön ide. Dehogy is! Nekem csak szívességet tesz. Az élet sajnos nem fenékig tejfel. Én csak azt szeretném, hogy tegyek rá egy olyan benyomást, hogy megjegyezze a nevem és a későbbiekben esetleg segítsen, ha szükségem van támogatásra. Nem tudom, hogy milyen mértékben tudjátok átérezni, hogy nekem ez hatalmas dolog lenne, annak ellenére, hogy nem olyan nagy szám. A kapcsolatok fontosak, sokat tudnak előrevinni, minél több van, annál jobb. Nekem már egy skót vonatkozásom van, amire számíthatok, ha szükség lenne rá, de nagyon, de még mennyire iszonyatosan vágyom rá, hogy ez is sikerüljön.

De meg is ijedtem egy kicsit. Éreztetek már olyat, hogy lassan, hosszú idő és kemény munka után tudtok tenni csigalassúsággal egy tyúklépést az álmotok felé és örülsz, de egyszerre rettegsz is? Nem pont olyan nagyságrendű dolgokra kell elsősorban gondolni, mint hogy szeretnél kiadni egy könyvet, vagy szerepelni egy darabban. Elég egy kisebb álom is ehhez az érzéshez, mint hogy például megnyersz egy matekversenyt, vagy kapsz egy cicát, miután sokáig harcoltál érte a szüleidnél. Nem tudom, mitől félek, mert nem a Moszkvai Nagyszínházban lépek fel és ha nem sikerül úgy, ahogy szeretném, akkor sem történik semmi, nem törik ketté még el sem kezdett karrierem, ami lehet, hogy nem is fog létezni soha. De nagyon görcsölök. Mindig, a legkisebb lépésnél is görcsölök, de nem értem, hogy miért. Ennek nincs semmi értelme. Walt Disney azt mondta, hogy ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni és ez az egyik kedvenc mondásom. Szerintem mindnyájunknak emlékeztetni kell néha erre magunkat. Minden híres táncos, sportoló, író, színész, zenész egyszer pont úgy kezdte, ahogyan mi is. Egy fiatalként, aki a nagy álma valóra váltásán dolgozott. Legrosszabb esetben lesz belőlem egy pszichológus tánctanár, de legalább csinálhatom, amit szeretek. Jó esély van rá, hogy az álmaim nem válnak majd valóra és semmivé foszlanak, de akkor is én azt szeretném, ha elmondhatnám, hogy legalább én megpróbáltam. Semmit nem veszíthetek.

Egy éve elhatároztam, hogy veszek egy TV-t a koliszobánkba. Itthon is van TV-m a szobámban, de az túl nagy. Vagyis nem nagy, teljesen normál méret, csak a háta széles és ez okozta azt, hogy nagynak ítéltem. Még azt is a saját pénzemből vettem a 13. szülinapom után, vagyis már vagy millió éve (:
Én csak egy kicsit kisebb, sima, ősi fosszília TV-t akartam a koliba is, amit lehet kapni már pár ezer Ft-ért a Tescóban. Illetve pontosítanék. Csak lehetett kapni pár ezer Ft-ért a Tescóban, ugyanis jeges zuhanyként ért az a tény, hogy már csak gofrivékony, szuper TV-ket árulnak, amik talán még kávét is főznek. Üdvözlégy a XXI. században, drága Szonja! Gyakran járok a Tescóba, amióta egyetemre járok meg még annál is gyakrabban, de a műszaki osztályra csak elvétve tévedek be. Max karácsony előtt, mikor anyumnak teafőzőt keresek, unokaöcsémnek meg mp3 lejátszót, vagy ilyesmi. Apum mondta, hogy lehet, már nem nagyon árulnak olyan régi, mély TV-ket, de nem hittem el, mert nem tudtam elképzelni, hogy tényleg így lenne. Le voltam sújtva, főleg mikor láttam, hogy pár ezer Ft-nál azért ezek már többe kerülnek. De apum azt mondta, hogy nem bánja, majd ő vesz nekem egy kisebb, szolidabb, csinosabb darabot, rászánja a pénzt, de akkor úgy bánjak vele, hogy ez a leendő saját lakásom első bútordarabja és ő nem vesz másikat. Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy milyen könnyű a szerencsés kiválasztott TV. Van egy keskeny doboza, annak egy fogója, fél perc alatt beleteszem és már lazán sétálok is el vele.
Ez úgy jutott eszembe, hogy reggel korán kellett kelnem, mert unokaöcsémet kísértem el tankönyvosztásra. Zsombi most megy második osztályba és egyedül én voltam szabad és mozgósítható a közeli rokonságban, ezért én kaptam a megtiszteltető feladatot (: Nagyon szeretem Zsombit, de az néha kicsit kínosan érint, hogy mikor vele vagyok, ahelyett, hogy én lennék a nagy és okos unokatesó, még hülyének is érzem magam. Nyolc éves létére ő, velem ellentétben nagyon is otthon van az új elektronikai kütyük témájában, néha azt sem értem, hogy mit beszél, csak lesek, hogy milyen csodák vannak a világon. Többet tanulok tőle, mint ő éntőlem! De az is igaz, hogy attól még, hogy tudja mi az az iPad, én vezettem be őt a legózás rejtelmeibe nyár elején. Egyszerűen nem hiszem el, hogy fél gyerekkorát leélte legó nélkül. Látom, de nem tudom elhinni. Én nagyon lányos lány voltam és még vagyok is, aminek az egész rokonság örült, mert végre volt kinek rózsaszínre festeni a szobáját és cuki ruhákat, meg babákat venni. Emma annyira nem rajongott ezekért, ő inkább a műanyag állatkert, farm és a kifestők rabja volt. Hatalmas gyűjteménnyel rendelkezett műanyag kutyusokból és tehenekből. Volt egy farm szettje, amiben neonzöldek voltak a kerítések, erre élénken emlékszek (: De mindkettőnk kedvenc játéka akkor is a legó volt. Egyszerű és mégis nagyszerű, növeli a kreativitást, mert végtelen lehetőségek tárháza áll előttünk, ha alkotásról van szó. Mi mindig olyan városokat építettünk ki, hogy valamelyikünk szobájának felét egy hétig beterítette. A legó egy alap dolog, úgy hozzátartozik a gyerekkorhoz, mint a Kinder tojás. Örülök, hogy sikerült megakadályoznom, hogy Zsombi nélküle töltse el a gyerekkorát.

Négy éves voltam, mikor karácsonykor, december 25.-én egy délelőttöt úgy töltöttünk, hogy leültünk Emma szobájába, anya, apa, Emma és én, és legóvárost építettünk. Ezt sohasem felejtem el. Nem tudom, ki ötlete volt, biztos miénk, gyerekeké. Olyan jól elszórakoztunk négyen, anyumék ugyan annyira élvezték, mint mi. Még arra is emlékszem, hogy anyum haladt a leglassabban, mert ő tervezte meg legprecízebben az épületeit és az ő keze munkája volt a postahivatal. Miután egész délelőtt építettünk, ebédre átmentünk Iza mamámékhoz, mint minden december 25.-én és zöldséglevest ettünk, második fogásnak meg székelykáposztát. Olyan furcsa erre gondolni, mert már olyan régen volt utoljára ilyen. Amióta Iza mama meghalt, már nincs ilyen december 25.-ei ebéd és nem is lesz többet. Sokszor előfordul, hogy eszembe jut valami vele kapcsolatban és megkérdezem anyumat, hogy emlékszik-e, amikor... Mindig emlékszik és mindig sugárzik az arcáról a boldogság, hogy én sem felejtek. Gyakran megkérdezi, hogy te ennyire emlékszel rá? Igen, ennyire (: Azt sem felejtem el például, ami akkor történt, mikor elsős voltam. Iza mama a suli mellett dolgozott és a szünetekben is mindig odajött az udvar kerítéséhez és hozott nekem kiflit, meg csokit, meg ilyen apróságokat. Már elsősnek is nagyon magas voltam nálunk meg az osztályfőnök úgy ültetett, hogy alacsonyak és gyengén látók előre, magasak hátra. Mindig a leghátsó padba tettek és egy problémásabb fiú mellé, mert tudták, hogy én rendes kislány vagyok és nem tudnak befolyásolni mások. Két magas, bajos fiú volt, Norbi és Roland, felváltva voltak a padtársaim. Azért azt határozottan közölném, hogy akkor a problémás kifejezés nem azt jelentette, mint ma. Norbi és Roland jó eszű fiúk voltak, rendes családból, gondoskodó szülőkkel, csak kicsit elevenebb és merészebb természettel rendelkeztek. Nagyon jól elvoltam velük, összebarátkoztunk (: De volt az osztályban még egy problémás fiú, Szabolcs, aki viszont alacsony termete miatt sosem lett padtársam. Na, ő volt az, aki folyamatosan piszkált szünetekben, húzta a hajam és rugdosta a lábam. Iza mama vette észre először a kék foltokat a vádlimon, kiszedte belőlem, hogy honnan vannak és már úton is volt Szabi felé. Mikor megtaláltuk, leguggolt hozzá és kedvesen megkérdezte, hogy miért bánt engem. Szabi azonnal kibökte, hogy azért, mert fogócskázni akar, de én sosem futok el előle.

Rémisztő, ahogy telik az elő és változnak, meg tűnnek el a dolgok. Már Iza mama sincs itt fizikailag, de az emléke továbbra is él. Múltkor találkoztam egyik nagy barátnőjével és ilyenkor elkerülhetetlen egy kis nosztalgiázás a nagymamámmal kapcsolatban. Márti néni mondta, hogy soha ne felejtsem el, hogy Iza mama nagyon hitt bennem és biztos volt benne, hogy megtalálom a helyem és rendben lesz a életem. És nagyon büszke volt rám a tánc miatt. Mindig szerette volna, hogy egyik gyereke, vagy unokája balerina legyen és én valóra váltottam ezt neki. Emmára mindig az esze miatt volt büszke, ő világ életében kitűnő tanuló volt, de úgy, hogy egyetlen egy darab négyes sem csúszott be egész évben. A nagymamám tényleg az unokáit és a gyerekeit szerette legjobban a világon, bármikor az életét adta volna értünk.
Iza mama végrendeletében az volt, hogy ha meghal, akkor minden gyereke és unokája vágjon le pár szálat a hajából, fogja össze egy szalaggal, írja rá a nevét és ezeket temessék el vele. Hú, először kicsit morbidnak találtam a gondolatot, hogy a föld alatt ott van egy részem a nagymamám hamvaival. Anyum volt az, aki azt mondta, mikor ezt a gondolatot megosztottam vele, hogy eljön a nap, mikor örülni fogok ennek. Igaza volt. Most már inkább megnyugtat, ha erre gondolok, mert így azt érzem, hogy egy kicsit még mindig fizikailag is kapcsolatban vagyok vele. Már biztos is vagyok abban, hogy ezzel a kéréssel ez is volt a célja (: Azt akarta, hogy tudjuk, hogy velünk van.

Az a gond, hogy ahogy idősebb leszek, egyre kevesebb dologra emlékszek a múltból. Ezt úgy veszem észre, mikor valaki engem is megkérdez, hogy emlékszek-e valamire. És én akkor a homlokomra csapok, hogy téééényleg! Akkor már emlékszem, de magamtól lehet, hogy soha többé nem jutott volna eszembe az a dolog. Ilyenkor örülök, hogy vannak olyan intenzív emlékeim, mint az a régi karácsony, meg a Szabis dolog, mert ezekre örökre emlékezni fogok (:

Az a legnagyobb baj velem, hogy nem tudom rendesen kimutatni a fájdalmat. A szeretetet, meg az örömöt, azt maximálisan, de ha valami fáj, akármennyire is szenvedek, egyszerűen nem állnak rá az arcizmaim. Ennek pedig az a következménye, hogy mikor kicsit beszélgetni szeretnék erről egy-egy baráttal, akkor ő azt hiszi, hogy nincs akkora baj és nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani a problémámnak, mert hamar túl leszek rajta. És ahhoz is hozzászoktak, hogy én vagyok a nagy kiegyensúlyozott, aki mindenki mást vigasztal. Én ezt nem is tartom lelki szemetesládaságnak, nem bánom. Boldoggá is tesz, hogy látnak bennem annyi értelmet, hogy kinézik belőlem a jó tanácsot és megbíznak bennem. Olyan vagyok, mint a fodrászom, Dóri. Amit nekem elmondanak, azt tőlem senki nem fogja megtudni, akkor sem, ha már nem aktuális a probléma. Nem is tehetnék másképp, mert egyszer adnék csak ki valamit, vége lenne, soha többé nem merne nekem úgy elmondani senki semmit, ahogyan most.

Mindig ilyen voltam, már az ovis barátnőmnek, Alexának is én adtam a tanácsokat az ovis szerelmével kapcsolatban. Én erre születtem. Lehet, hogy nekem ez a küldetésem az életben és nem bánom, mert szerintem jól csinálom.

De ez nekem káros is. Nem az, hogy másokat meghallgatok, hanem az, hogy az én gondjaimat nem tudom senkivel jól kibeszélni. Ilyenkor a fájdalmat bezárom egy kis ládikába, lenyelem a kulcsot, elásom nagyon mélyre és próbálom elfelejteni, hogy hová rejtettem. De sosem megy. Előbb-utóbb mindig jön egy impulzus, ami miatt kirobbanok és akkor öt perctől negyed óráig tartó időintervallumban zokogok. Az nem tudom, hogy mennyire beteges, hogy örülni szoktam, mikor végre jön egy ilyen kiváltó dolog. Mert miután kisírtam magam, úgy érzem, mintha a mérges gáz egy része távozott belőlem és sokkal jobban vagyok. Egy időre. Mert, ahogy egy megkönnyebbülés után telik az idő, újra egyre mélyebbre és mélyebbre kerül az a bizonyos ládika, amire sokszor azt hiszem, hogy a szívem is benne van. Egyre mélyebbre süllyed és egyre nehezebb lesz, míg nem jön egy újabb földrengés és ki nem veti magából a talaj. Soha nem írtam még ilyen metaforát. Sőt, még metaforát sem (:
A nővéremnek van egy olyan különleges képessége velem kapcsolatban, hogy nagyon el tud találni az ilyen impulzusokkal és ki tudja váltani belőlem a robbanást. Én ilyenkor nem haragudtam rá, mert sosem bántó dolgot mondott, ami miatt kifakadtam. Épp ellenkezőleg, nagy hálát éreztem, aztán ráadásul vele beszélhettem a problémáimról. De Emma most messze van tőlem és igaz, hogy nem felejtette el a kishúgát, mert e-mailezünk, meg sokszor telefonálunk, de én nem akarom zargatni a dolgaimmal. Elég elfoglalt ő nélkülem is a munkájával, meg a barátjával, akivel most költöztek össze és az eljegyzést tervezgetik, nem hiányoznak neki a kistesója lelki problémái. Nagyon hiányzik Emma, nélküle sokszor olyan gyámoltalannak érzem magam. Néha befekszem az ágyába és csak azt kívánom, bárcsak el se ment volna, ami gyermeteg és önző dolog, mert boldog a mostani életével, ő megtalálta az útját. Akkor inkább csak azt kívánom, hogy bárcsak visszamehetnénk az időbe, akkorra, mikor még itt van, vagy, hogy fejlődjön a technika és bármikor ideteleportálhasson. Ha Mézga Aladár tudott ilyen kütyüket gyártani a 80-as években, akkor 2011-ben a tudósok miért nem tudnak ilyet kifejleszteni? Kiskoromban a Mézga család volt a kedvenc rajzfilmem (: A 3-től 8 évesig tartó időszakomban az összes macskánkat Maffiának hívták.

Ez az egész dolog, hogy nem tudom kezelni a problémáimat rám nézve elég egészségtelen. Fizikailag is, mert ha én rosszul érzem magam, akkor dohányzok. Van, hogy hetekig eszembe sem jut rágyújtani, aztán történik valami és rögtön az az első, amihez fordulok. Nem tudom, hogy mi erre a helyes kifejezés, biztos van valami szakszó az ilyen dohányzásra is.
Ha ki tudnám beszélni magam, ha lenne egy áldott ember, aki komolyan is venne és nem gondolná, hogy ó, Szonja mindig olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, tuti, hogy csak egy picit nyomja a szívét a dolog, de mindjárt jól lesz, akkor talán... esetleg sokkal korábban ki merném magamtól nyitni azt a ládát bennem. Az ember társas lény, beszélnünk kell a problémáinkról, szükségünk van arra, hogy érezzük, törődnek velünk és biztatnak. De hogyan érezzem ezt, ha senki nem vesz komolyan? És hiába próbálom elmondani, hogy nekem az nagyon fáj, mert például sírni nem tudok. Csak nagyon ritkán szoktam sírni, pont ilyen kitöréseknél. Szeretném, ha egyszer tudnék sírni a barátaim előtt, mikor beszélgetünk, mert akkor rádöbbennének, hogy látszat ellenére nekem is fájhat valami annyira, mint nekik, talán még jobban is, mert érzékenyebb vagyok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a barátaimat hibáztatom, mert imádom őket, jó emberek, szeretnek engem. Bennem van a hiba, mert én nem tudom kezelni  a gátat bennem és ezt nem mártírkodásból mondom. Van ez a gát és a mögötte lévő dolgokat a nagy számmal próbálom takargatni. Nem tudom, hogy értitek-e ezeket a problémáimat, vagy megint csak én vagyok a dilis (: Mindegy, de van valaki tegnap estéről, akinek nagyon hálás vagyok és köszönettel tartozom. És ő tudja, hogy kiről van szó (:

Minden esetre tegnap este a káros szokásom után másfél órát táncoltam, ittam egy nagy bögre citromfű teát és úgy aludtam, mint a tej. Ma hajnalban pedig a cicám dorombolására ébredtem, aki úgy szeret aludni, hogy a nyakamhoz fekszik. Határozottan leszögezem, hogy Ketchupnek esze ágában sincs megfojtani engem, eddig a legnagyobb atrocitás akkor ért ezzel kapcsolatban, hogy egyszer miatta elaludtam a nyakam (:
Számomra a legjobb stresszlevezető a nagy szerelmem, a balett. Több, mint egy évtizede csinálom és olyan nekem ez, mint az oxigén, szükségem van rá. Semmi különbség a között, hogy valaki írással, rajzolással, sporttal, zenéléssel, vagy balettal fejezi ki az érzelmeit és vezeti le a feszültséget. Mindenkinek van egy ilyen tevékenysége, ez az enyém (: Ilyen módon viszont ki tudom mutatni a fájdalmam, boldogságot okoz, mikor saját magamnak eszembe juttatom, hogy jó vagyok valamiben és büszkeséget érzek, hogy képes vagyok a ballonra, ami nem mindennapi képesség táncosok között sem. Emiatt kicsit különlegesnek érzem magam, mint ahogy Sayuri az esőszínű szemeivel (: Ez az egyetlen dolog az életemben, amire büszke lehetek, a balett tudásomra. Nem vagyok olyan okos, mint Hermione, sem olyan szép, mint Blake Lively, nem lesz belőlem sakkmester, tudós, főorvos, bankár, vagy politikus, az egyetlen dolog, amiben tényleg jó vagyok az ez a tánc. A tanárom szerint tehetséges is vagyok. Az elmúlt évben nem jártam már hozzá különórára az egyetem miatt, de ez nem azt jelenti, hogy abbahagytam. Soha nem tudnám abbahagyni (: Minden áldott nap fejlesztettem magam, táncoltam két-három órákat, ahogy az időm engedte és ahogy ma is csinálom. Sokszor úgy éreztem, hogy csak ez ment meg a zh őrülettől (: A konditermes srác meg volt olyan jó hozzám, hogy esténként beengedett a tükrös aerobikterembe teljesen ingyen és bérmentve. Ezzel egy barátot is szereztem, azóta nagy haverom lett. Néha vannak ilyen őrült elképzeléseim, hogy megkérem Emmát, hogy a kapcsolatai révén szerezzen nekem egyetem utánra, Koppenhágába egy jó kis pincérnői állást egy hotelba, meg egy szűk kis albérletet, én meg belevetem magam a dán balettbe és seperc alatt híres leszek, mert mi sem egyszerűbb. Hát persze. Ez csak álom, tudom, hogy sosem leszek az (: Ha úgy rendeltetett volna, akkor már régen történt volna valami isteni közbeavatkozás és én már az orosz balett csillaga lennék. Nem baj, megelégszem én ennyivel is, hogy csak az évfolyamtársaimat, a családomat meg a barátaimat kápráztatom. Az ő körükben mindig is én leszek a étoile (:

Néha olyan lusta tudok lenni, hogy ha az fájna, akkor már kaparnám le a tapétát a falról kibírhatatlan kínomban. Szegény anyum pedig hogy reménykedett, hogy ha majd egyetemen kolis leszek, akkor majd javul a helyzet és kicsik megháziasodom. Nagy csalódás volt hát neki, hogy a dolog nem hogy nem javult volna, de csak rosszabb lett. A barátaim és az évfolyamtársaim ugyanis még nagyobb mértékben űzik a takarítás hárításának tevékenységét, ezért bőven volt kitől tanulnom. A szobatársam, Réka pont a rendes kategóriába tartozik, aki takarított is, de lehet, hogy ez csak még olaj is volt a tűzre. A legnagyobb katalizátorok akkor is a társaim voltak.  Elég-e, ha csak Diát említem, aki első félévben egyszer sem vitte le a szemetet, hanem az erkélyen tartotta? Csak gyűltek ott a nagy szemeteszsákok és december elején, a félév végén pont én vettem rá, hogy ugyan már, vigyük le, hacsak nem ebből a kísérletből akarja majd írni a diplomamunkáját. Az a szemét már rendesen mozgott! Nem leszek undorító, nem írom le részletesen, hogy mi volt benne... (: Vagy ott van Áron, aki áprilisban jegyezte meg nekem, hogy nem várja a kiköltözést, mert fél kinyitni az ágyneműtartóját. Rákérdeztem, hogy miért? Ha a mumusoktól fél, ott leszek vele és elmotyogok egy Commiklulust, ha kell, ne aggódjon (: Bevallotta, hogy az ágyneműtartóba dobált be egy kisebb, de nem elhanyagolható mennyiségű szemetet az első félév alatt. Béci is egy egyéniség, ő ahelyett, hogy mosogatna, inkább új tányért hoz otthonról, a régit meg berakja a szekrénybe. Még szerencse, hogy a szülei rendezvényszervező céget futtatnak, így rengeteg tányért és más evőeszközt tud szerezni. Pont én mosogattam el neki időnként (: Ehhez képest az, hogy én csak heti egyszer mosogattam, csütörtök reggel, mikor már aznap este utaznom kellett haza, az semmi. Különben is, ki voltak számolva és be voltak osztva a tányérjaim, teljes volt a kihasználtság és tökéletes a szervezés (: Az a baj, vagyis nem is igazán baj, inkább vicces, hogy mindig találtunk valami kifogást. Ó, most átmegyek Áronhoz, majd ha éjszaka visszajövök, még lefekvés előtt elmosogatok. Ma este bulizni megyünk, de holnap elpakolok az asztalomról. Most Vikivel beülünk egy kávézóba trécselni, de ha visszajöttem majd kitakarítom a szekrényem. Ó, persze (: Az érdekes része a dolognak az, hogy anyumnak is elmesélem ezeket az antitakarítós sztorikat itthon és ahelyett, hogy bosszankodna, nevet rajta. A Diás a kedvence, bevallom nekem is :D Fiatalság... ő is volt egyetemista (:

Tegnap volt egy kórházas kalandom. Anyum felmosta a lambériát a nappaliban, én meg nem vettem észre és mikor leértem a lépcsőn, abban a szent minutumban, hogy a lábam a földet érte, már estem is hanyatt. A térdem bevertem a TV-asztal sarkába, ami felhasította. Nagyon vérzett, egykedvűen meg is állapítottam, hogy ezt össze kell varrni, visszahívtam anyum és szépen bementünk az ügyeletre. Nem volt semmi izgi, nem láttam csontot, nem amputáltak, nem fájt, sőt a műtős, aki kezelésbe vett, közvetett rokonunk, ezért még a hangulat is jó volt (: Kicsit furcsa volt úgy viccelődni, meg beszélgetni, hogy közben a lábam varrja össze :D Évi anyum sógornőjének az öccsének a felesége. Születésemtől ismer engem. Ámuldozott, hogy milyen kemény lány vagyok és milyen meglepő ez, mivel olyan nagyon törékenynek nézek ki. Ez az évtizedes balett és a betegesen gizda testalkatom következménye, mindig gyengének néznek. Testileg lehet, hogy ez igaz is, de legtöbben elfelejtik, hogy az igazi erő nem fizikai, hanem lelki eredetű. Éve csodálkozott, hogy fel sem szisszentem, nem is látszott rajtam, hogy meg lennék ijedve. Nyilvánvalóan azért, mert így is volt (: Attól, hogy kétségbeesek, sírok, vagy pánikolok jobb lesz és hirtelen, varázsütésre összeforrad a seb? Nem próbáltam még, de biztosan forradalmasítanám az orvostudományt és bekerülnék a szakkönyvekbe (: Így van ez az élet minden mással is. Hiába siránkozunk, meg sajnálkozunk és fordulunk magunkba, mert attól semmi sem lesz jobb, csak még mélyebbre süllyedünk és még nehezebb lesz kimászni az árokból, ami magunknak ásunk. Inkább legyünk bátrak. Határozottan álljunk fel, tegyük oda magunkat és mindent kövessünk el, amit csak tudunk. Harcoljunk. Garantálom, hogy ez a biztos recept (:

A barátaim szerint minden szabadszelleműségem, kötelezettségutálatom és őrültségem ellenére nagyon anyáskodó típus vagyok. Vagy, ahogy Áron fogalmaz, mindig szeretném megmenteni a világot és mindenkiben meglátom a jót. Rékának köszönhetően ez az oldalam az elmúlt egy évben nagyobb mértékben is kifinomodott. Tényleg van bennem valami ösztönös erő, ami arra késztet, hogy ha elesettel, vagy kicsit megtört emberrel találkozom, akkor azt a szárnyaim alá a veszem, segítek, hogy jobban érezze magát, megvédem, ha kell. Olyan ez, mint egy piramis az egymásra épülő kövekkel, mert engem is kell, hogy Emma, vagy Réka védelmezzen és megvédjen a saját meggondolatlanságaimtól. De ez a védelmező erő is csak akkor működik, ha kedvelem is az illetőt, mert van egy másik, démoni oldalam is. Ok nélkül senki nem válik számomra ellenségessé, ahhoz nagyon is tennie kell valamit. Valami nagyon csúnya húzást, aljasat, igazságtalant. Ha valaki magára haragít, akkor kinyitja Pandora szelencéjét és minden ravasz aljasságomat rázúdítom. Átmegyek egy női Chuck Bassbe, vagy Draco Malfoy-ba és bármire képes vagyok, hogy megvédjem magunkat. Ma egyébként Potterlessből én is Pottermore-ossá váltam és a Mardekárba osztottak be. Miért érzetem azonnal, mikor megláttam a nagy zöldességet és a kígyót, hogy itt vagyok jó helyen? :D Még csalódott is lettem volna, ha nem oda pakolnak.

Tegnap elmeséltem, hogy mik a szobám nagy előnyei és hátrányai, ugye? Valamit kihagytam, pedig ez nagy előny. A tetőtérben lakom, az ablakom alatt pedig ott húzódik a tető, amire ki lehet mászni. Tiszta éjszakákon imádok ott ücsörögni és a cicám is szeret az ablakon keresztül közlekedni, amit nyáron meg is tehet, mert az év ezen időszakában májustól szeptember közepéig folyamatosan nyitva van az ablakom. Ajánlott, ha nem akarok megfőni (: Tényleg nagyon jó, el lehet bújni oda egy kicsit, olvasgatni, zenét hallgatni, vagy csak kémkedni a szomszédok után. A mi szomszédaink furák. Az egyik oldalunkon, arra, amerre az én szobám is néz, egy három tagú, klasszikus család lakik, vagyis anya, apa, gyerek. Ők anyummal örök ellenségek, pedig egykor, egy messzi, messzi galaxisban még barátok is voltak. Aztán megszülettem :D Igazság szerint közvetetten van közöm a háború kitöréséhez. Kisbaba voltam és anyum lerakott délután aludni, mikor a szomszéd ember abban a szent minutumban nekiállt füvet nyírni, de olyan hangosan, hogy az utcánk végén lévő temetőben is meghallhatta a zajt egy-egy elhunyt. Ez nagy dolog, mert szó szerint véve a temető az utcánk végén van, de a gyakorlatban másfél kilométerre innen, szóval nincs közel. Anyumnak nem erőssége a nyugalom, főleg, ha a gyerekeit érintő káros hatásokról van szó, ezért kiállt az erkélyre és szólt a szomszédnak, hogy nem lehetne-e ezt estefelé elintézni, mert alszik a kisbabája. Anyum azt állítja, hogy udvarias volt, de ha engem kérdeztek, kinézem belőle, hogy felvette a kicsinyét védő nőstény oroszlán imidzsét, ami gyakran előfordul. Állítólag ezután az történt, hogy a szomszéd felnézett az erkélyen álló anyumra, megvonta a vállát és anya szeme közé nézve közölte, hogy nem, nem lehetne. Ezzel pedig kezdetét vette a már 20 éve tartó, véres háború. Voltak nagyon komikus, de nagyon pitiáner helyzetek is a két évtized alatt. Anya valahogyan, és gőzöm sincs hogyan, de minden macskánkat rászoktatott arra, hogy az ő kertjükbe járjon át elintézni a dolgát, a teraszuk mellé. Volt olyan is, mikor a szomszéd ellopta az újságunkat, cserébe meg anyum elcsente a tejüket. Van itt a közelben egy néni, akinek van három tehene és ő szokott tejet hozni annak, aki kéri. Elég komolyan csinálja, mert kezeli is a tejet és nem nyerset, hanem már a 1,5%-osat adja el. A tej, a tehén megfejése után tehénfajtától függően lehet 4-5%-os is. Az aranyos kis Jersey-nek van az egyik legzsírosabb teje, az 6%-os körüli, viszont ő kis termetű, a tehén csak 500-600 kg, ezért nem is ad olyan sokat, mint teszem azt egy 800 kg-os Holstein, vagy egy magyar tarka. Fogadok, hogy most lestek, hogy milyeneket tudok (: A húshasznú marhákban, a baromfiakban, a lovakban, meg a sertésekben is így otthon vagyok. A nagyszüleim tartottak annak idején sokáig teheneket, meg más állatokat, ezért apum is ért ehhez és a papám gyerekkoromban engem is megtanított mindenre, amit ezekkel az állatokkal és a tartásukkal kapcsolatban tudni kell. Fejni is tudok, kézzel is, meg gép használatával is, ezt sem hittétek volna, ugye? (: Nem nézik ki a szöszi kis fejemből. Vannak rejtett képességeim. Nem mintha nagy hasznát venném, de arra jó, hogy megdöbbentsem az embereket, aztán mulathassak az arckifejezésükön. Egyetemen sikerült is, ott nagyon jót szórakoztam (: Szeretem is ezeket az állatokat, azért is lettem vega. Ha láttatok már újszülött kisborjút, tudhatjátok, hogy kevés olyan bájos, ártatlan élőlény van, mint ők. Nekem volt egy saját bikám is, ott voltam és láttam, mikor megszületett, én is neveztem el Noelnek. Noel még ma is boldogan éldegél, de már nem a nagyszüleimnél, hanem egyik barátjuknál, aki még tart állatokat. Meg szoktam látogatni, mikor ott vagyok és szeretném azt hinni, hogy meg is ismer, de ez persze teljesen kizárt (:

Az én családom úgy, ahogy van, nem mindennapi. Egyetlen család sem átlagos, mindegyiknek megvannak a maga dilijei, amivel az őrületbe kergethetik egymást, de szerintem az enyém túltesz a nagy átlagnál is. Mindjárt itt van anyum, aki nem az az átlagos anyuka, de mégis ugyanolyan. Míg más gyerek állítja, hogy az ő anyukája főztje a legjobb a világon, én ezt nem mondhatom el. Apu mesélte, hogy mikor friss házasok voltak, a helyzet sokkal rosszabb volt, olyan is előfordult, hogy anyum véletlenül belesütött egy pókot apu rántottájába. Nem tudjuk, hogyan sikerült ez neki, de megcsinálta. Azóta kicsit fejlődött, mert az egyszerűbb ételek már mennek, de sokfogásos vacsorát sosem fog összeállítani. Próbált, de tényleg nincs hozzá érzéke, ez nem az ő hibája. Ezért a konyhánkban egyik fiókunkban van egy kis mappa tele kajarendelős szórólapokkal, amit igénybe is szoktunk venni. Karácsony idején meg három napig itt vannak a nagyszüleim és a nagymamám vezényli a gasztronómiai részt, ezért nem kell azt hinni, hogy Szenteste mélyhűtött pizzán tengődünk. Anyum kicsit ügyetlen, ha látom, hogy krumplit pucol, gyorsan ki is veszem a kést a kezéből és csinálom én, megelőzve, hogy megvágja magát. Néha feledékeny, mert simán elfelejti, hogy én életemben nem szerettem a répát és váltig állítja, hogy ugyan már, Szonja, múlt héten még megetted. Pedig nem. Viszont mindezek ellenére Emmáról és rólam sosem feledkezik meg. Jó anya, tényleg jó, pedig neki is vannak tipikus, anyás idegrohamai. Mindig számon tartja, hogy hol vagyok és megkérdezi, hogy mikor jövök. Ha késem, akkor rögtön szólnom kell, mert elkezd aggódni, de annyira, hogy a rendőrséget is azonnal tárcsázná, hogy eltűnt a lánya. De ettől még nem is telepedik rám. Mikor az egyetemen vagyok, minden nap felhívom, én ezt nem szégyellem. Nem kérdez ki a napomról, meg hogy mit csináltam, csak három kérdést tesz fel, hogy hogy vagyok, ettem-e aznap valamit és mit ettem. A többit rám bízza, hogy el akarom-e mesélni, vagy sem. Magamtól telefonálok neki minden nap, nem ő mondta, hogy fel kell hívnom. És higgyétek el, néha nagyon jól tud esni. Novemberben egyszer nagyon beteg voltam, lázasan feküdtem a koliban, de nem lehetett kihagyni a hetet, mert néhány tárgyból az aláírásom bánta volna. Törődött és aggódott értem Réka is, és a barátaim is, ami jó volt, de nem hasonlítható ahhoz, mikor anyummal beszéltem és ő aggodalmaskodott. Az anyai gondoskodás pótolhatatlan. Ha valaki bánt, akkor nőstény oroszlán módjára védelmez, ölni tudna értem. És pátyolgat is, tartja bennem a lelket, vigasztal, ha kell és van olyan jó, hogy elhiteti velem, hogy még a legőrültebb álmaim is valóra fognak válni egyszer. Olyanok, minthogy egy nap körbeutazom a világot és megnézem a Húsvét-szigeteki szobrokat, végighallgatok egy koncertet a Carnegie Hallban és megnézek egy orosz balettet Moszkvában. Gyerek korom óta szeretnék eljutni egyszer az Anna bálba is és megnyerni azt. Vagy másodiknak lenni, vagy közönségdíjasnak, mindegy csak nyerjek meg valamit. Tudom, hogy erre semmi esély, mert ezt szépségkirálynők szokták nyerni, de akkor csak hagy mehessek el. Mert az olyan igazi bál, amit már 1825 óta megrendeznek és én egyszer szeretnék egy ilyenen keringőzni. Az Operabálba még ennél is kevesebb esélyem van eljutni, ezért maradok az Anna bálnál (: Az én anyukám pedig annyira jó és annyira szeret, hogy nem csak mondja, hanem tényleg bizonyos is benne, hogy egyszer elmehetek oda és meg is választanak a bál szépének. Tudom, hogy valószínűleg soha az életben nem sikerül majd részt vennem egy ilyen rendezvényen, de nem ez a fontos, hanem az, hogy ő hisz bennem és ez rengeteget számít nekem (: Innentől pedig már nem is olyan lényeges, hogy valóra válik-e egy-két buta álmom,vagy sem.

Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy az én barlangom a legmelegebb az egész környéken, de az is lehet, hogy az egész utcában. A házunk egy földszintből és két emeletből áll, a második emeleten található az én tetőtéri szobám és mellettem a nyestszomszédaim lakóhelye, a padlás. Kezdetben nem voltunk túl jó kapcsolatban, mert szörnyű ricsajt és visítozást csaptak, de áthidaltuk a kezdeti nehézségeket és nyárra különben is mindig elutaznak a nyári rezidenciájukba (: Én szeretem ezt a szobát. Kicsi, de otthonos, én választottam. De nagy hátránya, hogy nyáron itt van a legmelegebb, télen meg a leghidegebb. Fagyos téli éjszakákon előfordul, hogy nem bírom tovább, felkerekedek, és a paplanom, meg a plüssborzom társaságában leköltözöm a nappali kanapéjára. Ami karácsony környékén egészen kellemes is, ott szoktam aludni a fa fényei és a kandalló mellett, a nagy fenyőillatban (:
Nem cserélném el ezt a kis kuckót, még akkor sem, ha a behúzott sötétítő ellenére is meg lehet főni. Szeretem, hogy én lakok a legmagasabban, szeretem az ablakon körül futó élénk lila virágú növényt, úgy érzem magam tőle, mint Csipkerózsika. Minden jóban van valami rossz, ilyen forró napokon áthelyezem a bázist a fürdőszobába és egész nap a hideg csempén ülök törökülésben és gyümölcsöt majszolgatok, meg pusztítom a sok üveg ásványvizet nagy magányomban.

Napközben most egyetlen társaságom a cicám, mert anyumék már dolgoznak. Egyedül vagyok és ezt utálom, nem szeretem, ha nem tudok kihez szólni. Nem is tudom, ilyenkor úgy érzem magam, mintha nem is léteznék és nem törődne velem senki. Ez egoista személyiségre vall, de benne van a jellememben, nem tudom kitépni belőle (: Ez az érzés nagyon rossz, ilyenkor hajlamos vagyok hisztissé válni. Főleg, hogy anyum kolléganőinek a gyerekei most vannak egyetemi gólyatáborban, én meg hirtelen telefonos lelkisegély szolgálattá léptem elő, mert anyum mindenkit hozzám irányít, hogy sebaj, beszélj Szonjával, majd ő megvigasztal, hogy nem olyan rossz az (: Nem azzal van a baj, hogy támogatni kell őket, nem, dehogy is. A gond sokkal inkább abban rejlik, hogy anyum mindkét kolléganőjének a férje kőgazdag, így a kis fiacskáik nem hazudtolják meg a milliomospalánta mivoltukat. Úristen, én lány vagyok, de eszembe nem jutott volna panaszkodni, mikor tavaly ott voltam. Észre se vettem, hogy nincs függöny. Kit érdekel, hogy nincs függöny, mikor hajnali 4-ig buliztunk a tábor minden egyes napján és 7-kor már ébresztő volt? Meg, hogy kiabál velük a portás. Biztos mert oka van, mert hozzám a tavalyi tanév alatt egyszer sem szólt egy rossz szót sem. Eskü, hogy a fiúk nyafogósabbak, mint a lányok :D Jobb így, mert ha én egyszer elkezdek hisztizni, akkor már nagy világok vannak... (:

De azt nem mondom, hogy soha nem borultam ki a koli miatt, mert havonta egyszer azért megesett. Nekem nem a berendezés miatt volt, mert egy nagyon jól felszerelt, tökéletes helyet kaptam, teljesen elégedett voltam vele. Mint egy hotel. Nekem a bajom a szobatárssal volt. Utólag már restellem magam, mert olyan pitinek tűnik és tudom, hogy mákom volt Rékával. Nem is veszekedtünk soha, csak az ilyen kis apróságok idegesítettek, hogy mindig maxra felcsavarta a hűtőt, nekem meg megfagytak a joghurtjaim, sőt még a szójatejem is belefagyott egyszer a dobozába. Meg zuhanyzás után bepárásodott a tükör és ő azt nem törölte meg, mikor meg magától megszáradt, ilyen csúnya csíkos lett. Szóval ilyen apróságok, amik biztos nekem is voltak. Tudom, hogy nekem is voltak, például 10 hónap alatt vagy 2-szer vittem le én a szemetet... de nem direkt, csak elfelejtettem. És volt, mikor... hát, nem volt kedvem aznap mosogatni. Politikában gyökeresen más nézeteket vallottunk és mi magunk is gyökeresen mások vagyunk. Ez most úgy hangzik, mintha olyan nagy számnak tartanám magam, de tényleg úgy van, hogy ő egy egyszerű teremtés volt kívül-belül, én meg folyton nyüzsögtem. Én reggel háromnegyed óráig foglaltam el a fürdőt, amíg neki 2 percre volt szüksége, hogy fogat mosson Nekem minden este programom volt, ha nem buliztam, akkor egyik ismerősöm szobájában tanyáztunk, filmet néztünk, hülyéskedtünk, vagy valami, és mindig csak hajnali 3 körül estem haza. Ő soha nem ment bulizni, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek barátai, mert vannak, csak ő nem szereti az ilyesmit. Márciusban döbbentem rá, hogy mi jó szobatársak vagyunk, tulajdonképpen olyanok, mint a fogadott testvérek. Tökéletesen ellentétei vagyunk egymásnak, néha idegesítőek vagyunk, de... komolyan törődtünk a másikkal. Kora tavasszal tett értem valami, amit soha nem felejtek el neki, ahogy azt sem, hogy mennyire aggódott értem. Akkor pedig nagyon meg voltam döbbenve, mikor májusban felköszöntött a névnapomon. Az én névnapomat elég sokan elfelejtik, de ezért nem is hibáztatok senkit, mert nem minden nyomtatott naptárban van benne. Nagyon jól esett ez tőle (: Rékát az sem zavarta, hogy Áron és Dia folyamatosan nálunk tanyáztak és persze nem voltunk éppenséggel csöndben. Ahelyett, hogy panaszkodott volna, inkább ő is jóban lett velünk, megismerte és megkedvelte őket. Mikor este elmentem, mindig megmondtam neki, hogy körülbelül meddig leszek és mikor egyszer elaludtam Áronnál, akkor hajnali négykor keresett engem, hogy nem esett-e valami bajom. Vigyázott rám, tényleg vigyázott, szárnyai alá vett, ő volt az őrangyalom. És kellett is rám vigyázni, a szabad jellemem miatt sokszor csináltam őrültséget, míg ő egy nagyon fegyelmezett jellem. Nagyon hasonlít Emmára, ő ugyan ilyen, folyton vigyáz rám, még a távolból is. Emma pont egy éve költözött ki Helsinkibe és olyan volt, mintha a sors Rékát küldte volna, hogy betöltse az ő szerepét. Szükségem is volt rá, mert én született kistesó vagyok, mindig meg kell védeni valamitől, vagy valakitől, de az is gyakran megesik, hogy éppen saját magamtól (:
Mikor beestem mindig hajnalban, nagy későn a szobánk ajtaján, mindig ügyeltem rá, hogy ne ébresszem fel Rékát. Volt, hogy órákig ültünk az erkélyen, lelkiztünk és a szemmel is jól látható különbség ellenére nagyon megértettük egymást. Kicsi ragadt rá az én beteg humoromból, rám meg az ő gondoskodásából. Nem is titkoltam, hogy hogy érzek, mikor június végén elbúcsúztunk és megöleltük egymást. Megmondtam neki, hogy köszönöm, hogy nővérem voltál és törődtél velem, mert rengeteget jelentett ez nekem nehéz napokon. Soha nem feledem el ezt és most már mindig a nővérem marad. Már biztos reszkethet, nemsokára itt a szeptember :D
Idén, ha minden igaz két szobatársam is lesz és megint teljesen zsákbamacska a dolog. De abszolút pozitívan tekintek előre. A tavalyi év egy nagy kihívás volt, de szerintem egész jól helytálltam (: Rájöttem, hogy toleráns vagyok és ha valami gond van, bármilyen kicsi is, azt ki kell bökni, mert a tüske bennünk marad és csak gyűlik, gyűlik, gyűlik bennünk a feszültség. Azzal pedig mindkettőnknek csak ártunk. Kíváncsian várom a következő küldetést (: Ha pedig valami gond lesz... semmi baj, majd összeülünk Rékával és együtt kipanaszkodjuk magunkat az új szobatársainkról (:

Furi, de az őszt is várom mostanában. A tanulást nem, de az évszakot igen, mert szeretem a színes a fákat, a lusta napsütést, az avart a földön, az egész ősz hangulatot. Minden évszaknak megvan a saját szépsége, csak ki kell nyitni a szemünknek és észrevenni. De ez így van az élet minden más dolgával is (:

Fiatal tizenévesként nem voltam éppen problémamentes. Illetve soha nem voltam az, mert valami átok miatt folyton megsérültem és értelmetlen baleseteket szenvedtem. Egyszer egy biciklis ütött el és agyrázkódással jöttem ki a dologból, egyszer én mentem neki biciklivel egy kocsiajtónak, egyszer rátenyereltem a dédszüleim kazánjára és másodfokú égési sérülést szenvedtem a tenyeremen, egyszer leestem egy nyári táborban az emeletes ágyról és eltört a sípcsontom, máskor meg egy nagy kőfalról zuhantam alá és szilánkosra tört a csuklóm. A kőfal tetején nem azért voltam, mert 5 évesen öngyilkos akartam lenni, hanem, mert azt játszottam, hogy én egy oroszlán vagyok és meg voltam győződve róla, hogy talpra érkezem (: Voltak érdekes elképzeléseim (: Ha a szüleim telefonja napközben megcsörrent és az iskola egyik dolgozója volt a vonal másik végén, akkor rögtön tudták, hogy megint helyzet van. Már meg sem lepődtek rajta. De ahogy átléptem a kamaszkorba, ezek a balesetek ritkábbá váltak és ma el lehet mondani, hogy már rég volt ilyen. Ma már tudom, hogy nem is a gyerekkorom sérülései voltak a legrosszabbak, mert azok csak fizikai fájdalmat okoztak, amit rövid időn belül orvosoltak. Ebcsont gyerekcsont hamar beforr (: 14 évesen keserű korszakom éltem, nem szerettem az iskolát és elegem lett, hogy mindig azt mondják nekem, hogy tudod, Szonja, Emma a te korodban... A nővéremmel alapjainkban más személyiségek vagyunk. Ezt akkor utáltam, mert én akkor sem tudok még csak hasonló sem lenni, mint ő, ha megfeszülök. Nem bírtam ki, hogy ő olyan céltudatos, fegyelmezett, szabálytisztelő és precíz, mert én ezeknek épp az ellenkezője vagyok. Én az adott pillanatot szeretem teljesen átélni és nem nagyon rágódom azon, hogy mi lesz velem jövő héten. Ha rajtam múlna, legszívesebben bepakolnék egy húzós bőröndbe, kimennék Ferihegyre és az első repülőre felszállnék, nem számít, hova tart. A kaland a lényeg (: De az sajnos a bankszámlámon múlik, nem rajtam :D Nem is Emmával volt bajom, amit az is megerősít, ha megnézzük, hogy ma már milyen a kapcsolatunk. Magammal volt problémám, meg az elvárásokkal és kötelezettségekkel, amikbe kényszerítettek és amit soha nem bírtam elviselni. Ezért is érzem magam jobban az egyetemen, mert ott nem figyelnek árgus szemekkel, hogy mit csinálok, mikor és hogyan. Úgy osztom be magamnak a dolgaimat, ahogy akarom. Anyumék sem kérdezgetnek már, ezért nem tudják, hogy épp milyen esszét kell írnom és nem nyaggatnak, hogy álljak már neki. Engem minél jobban nyaggat valaki, annál kevesebb kedvem lesz hozzá. Hagyják, hogy magamtól meséljek arról, hogy mi van velem és én mesélek is nekik, arról, amit fontosnak tartok. Ők hisznek abban, hogy tudom kezelni a dolgokat és minden rendben lesz (: Talán ők az egyedüliek ezzel (:

Mikor kislány voltam, ovis, majd kisiskolás, akkor nekem mindig este 9-kor volt takarodó. Már az ágyban feküdtem, betakarózva, mikor anyum minden este bejött két bögre citromfű teával, leült az ágyam szélére és amíg iszogattunk, elmeséltem neki, töviről hegyire, hogy milyen napom volt. Először mindig Emma szobájába ment, aztán hozzám. Tegnap éjszaka bealudtam a TV előtt, mellettem a laptoppal és arra ébredtem, hogy anyum simogatja a fejemet, az éjjeliszekrényemen pedig ott egy tálca, két bögre teával. Akinek álmatlanság, vagy stressz problémái vannak, az igyon citromfű teát lefekvés előtt, mert nagyon hatásos, megnyugtat és jól alszol tőle (: Anya tudta, hogy zaklatott vagyok, mert tegnap nagyon számítottam rá, hogy apum meglátogat, mert megígérte. Nem elég, hogy nem jött, de még a keresztszüleim is lemondták a szombati látogatást, amikor felköszöntöttek volna, ezért elég szomorkás hangulatban voltam. Nem voltam mérges, mert nem az ő hibájuk, apumnak egy munkatársával kellett azonnal találkoznia és holnap már tényleg jön, a keresztszüleimnek pedig úgy alakult, hogy keresztanyumnak dolgoznia kell szombaton. Csak csalódott voltam, mert úgy beleéltem magam, nekem fontos volt ez. Aztán arra gondoltam, hogy apum azért is csinálja ezt, hogy a nővéremnek és nekem jobb legyen, és a keresztanyum is nyilván szívesebben szórakozna szombaton a kertünkben, mint a dolgozna. El is szégyelltem magam, hogy néha ilyen önző erők munkálkodnak bennem. Kellemetlen dolog felnőttnek lenni és nekem ezzel a kötelezettségiszonyos személyiséggel még kellemetlenebb lesz. Juuuhuujjuj (: De az emberek fejlődnek, biztosan én is fogok. Maradjunk csak a pohár félig teli hozzáállásnál (:

A mi családunkban az a szokás, hogy mindenki két keresztnevet kap és a másodikat az egyik felmenő után. Így lettem én Szonja Izabella, a nővérem Emma Julianna, az egyik unokatesóm Dorina Hajnalka, egy másik pedig Zsombor István. Az Izabellát az anyum felőli nagymamám, Iza mama után kaptam.
Tegnap hajnalban felkeltem a szomszéd sátán kutyájának ugatására, mamuszt húztam és kicammogtam a konyhába inni egy kis meleg szójatejet, mert attól mindig jól alszom (: Ott találkoztam anyummal, aki majdnem szívrohamot kapott, amikor jó estét kívántam a sötétből, direkt olyan Drakulásan. Együtt iszogattunk, beszélgettünk és szóba jöttek a nagyszüleim, meg a dédszüleim. Anyum nagyon szeret róluk mesélni, Iza mamáról pedig nagyon sokat lehet. Hihetetlen egy nő volt. Nem az a hagyományos nyugdíjas nagymama típus, hanem a nagyvilági, modern felfogású asszony. Színházba járt, utazgatott, imádta a divatot, a háza tele volt üvegfigurákkal és imádott táncolni, nagyon büszke volt arra, hogy balettozom. Az életéről könyvet lehetne írni, annyira tartalmas volt. Miután elvált anyum apjától, újra férjhez ment és az az ember, akit én hívok nagypapának, vér szerint nem is a rokonom. Ő volt az egyetlen, aki támogatta anyumékat abban, hogy a Szonja nevet adják nekem. Akkoriban, a Dorottyák, a Viktóriák és a Zsófiák fénykorában ez nagy egzotikumnak számított, a család idősebb tagjai el voltak borzadva ettől a választástól. Anyum tinikora óta tudta és mondta is, hogy neki két lánya lesz, Emma és Szonja, mégis mindenki úgy tett, mintha akkor hallaná először. Pedig anyum tényleg nem árult zsákbamacskát, még apummal is közölte az eljegyzésükkor, hogy ez így lesz, akár tetszik, akár nem. Iza mamának az volt a véleménye, hogy a legkisebb unokája nem lehet tucatlány, ezért a név tökéletes. Akkor döntötte el anyum, hogy a második nevem Izabella lesz. Én meg nagyon örülök, hogy anyumat nem sikerült eltántorítani, mert ha már a személyem nem különleges, akkor legalább a nevem ne jöjjön velem szembe minduntalan (: Mostanság egyre több kisbabát neveznek Szonjának, de az én generációmban, a velem együtt születettek között még nem találkoztam másikkal. Egy dolog van, amiben önző vagyok és az a nevem, ki nem állhatom, ha valakit úgy hívnak, mint engem, mindegy, hogy a vezeték, vagy a keresztnevünk egyezik-e. Szerencsére személyesen nem is ismerek egyetlen névrokont sem (: Nem tudom, miért van ez, csak érzem, hogy dühít. Talán örökölhettem, mert anyum ugyan olyan. De családon belül, ha majd egyszer valaki utánam adná a kislányának a nevét, arra büszke lennék. Nem szeretem a nevem, de nem is utálom, szerintem egy nevet nem kell sem szeretni, sem utálni (: Ez a lényünk része, hozzánk tartozik, úgy mint a karunk, a vesénk, vagy egy rossz szokásunk. A vakbelünk az nem, azt ki lehet venni, de a nevünket véglegesen sem változtathatjuk meg, mert papírokban a születési név helyére akkor is az kerül, amit a szüleinktől kaptunk. Bármit szívesen megosztok bárkivel, az esernyőmet, a szociológia puskámat, a karamellás Milka csokimat, bármit, de a nevemet azt soha nem osztanám meg. A lényemet nem adom, nem vagyok én Voldemort, hogy darabokat vágjak ki a lelkemből (:
Iza mamim története úgy végződött, ahogyan élt. Hirtelen. Agyvérzésben halt meg öt éve, teljesen váratlanul, 70 évesen.

Évente kétszer el szoktam keveredni fodrászhoz. Ez mindig augusztus végén és február közepén történik meg és minden egyes alkalommal órákat töltök ott, pedig nem festik át a hajamat lilára, nem borotváltatom le a fejemet és egyáltalán, igazításon kívül semmit sem csináltatok (: Már annyiszor gondolkoztam azon, hogy miért van az, hogy ha valaki elmegy hajat vágatni, abban a minutumban, hogy lerakja a fenekét a székbe el is kezdi mesélni az épp aktuális dolgait Dórinak. Dóri a fodrászom és szakmailag is nagyon odarakja magát, meg emberileg is nagyon kedves (: Csodálom, hogy hogy bírja ezt elviselni. Azt is csodálom, hogy ezt csodálom, mert végtére is pszichológus lesz belőlem, vagy mi. Vagyis én főállásban fogom nagyjából azt csinálni, mint amit Dóri. Fodrásznak lenni nem csak annyit jelent, hogy hajat vágsz, nem csak az emberek fizikumával, hanem a lelkével is törődni kell. Ez egy nagyon szép szakma, mert mindkét téren jobban érzi magát minden vendég, mikor kilép a szalon ajtaján (: Én is úgy voltam, hogy leültem és azonnal elpanaszoltam, hogy mennyire troll tud lenni az egyetem, mennyire nem akarok sulikezdést és milyen nehéz félévem lesz, nagyon félek tőle, meg attól, hogy béna leszek és nem fog menni. Ő meg végighallgatott, kérdezgetett, ahol szükség volt, viccelődött, tanácsot adott, és két együtt érző szó között megjegyezte, hogy nagyon szereti a világosszőke hajamat és ritka, hogy valakinek természetesen ilyen, mint nekem. Nem csak a hajam, de a lelkem is balzsamozva lett abban a székben (:
A fodrászatokban viszont a pletyka is nagyon megy, bár köztudott tény, hogy ezt sosem a fodrász terjeszti, hanem a kedves és nem kedves vendégek. Dóri olyan, mintha íratlan titoktartási esküt tett volna, mikor elkezdte a szakmát és tőle nem hall vissza senki semmit. A pletykát a vendégek terjesztik és biztosak lehetünk benne, hogy minket is kibeszélnek, ahogy kitettük a lábunkat a csilingelő, szélcsengős ajtón. Utálom a pletykát! Ez egy nagyon csúnya dolog, én soha nem is csináltam. Talán emiatt volt, hogy csak 19 év után kerültem csak olyan helyzetbe, hogy pletykáltak rólam. Remélem csak megint 19 év után fogok ilyennel találkozni, mert nagyon dühítő és kellemetlen volt. Egy helyes évfolyamtársam meg akart kérni, hogy menjünk együtt a gólyabálba. Az egyik közös barátunk kérdezte meg, hogy van-e már valakim akkorra, mert ez a srác szeretne velem menni. Köpni, nyelni nem tudtam (: Mondtam, hogy nem hívott senki, keressen meg a fiú és megdumáljuk. Hát vártam, vártam és vártam hosszú napokig, de csak nem bukkant fel a srác, én meg nem fogok könyörögni neki, természetesen :D A bálon a közös barátunk is értetlenkedett, hogy nem érti, miért történt ez. Egy héttel utána derült ki, hogy valamelyik kedves évfolyamtárs azt terjesztette, hogy nekem van barátom. Máig nem tudom ki volt, de olyan mérges lettem akkor, hogy nem érdekelt, mibe kerül, fel akartam kutatni az illetőt, rákötni egy régi, szénnel működő vasalót a lábára és belökni a Mariana-árokba. Higgadtan végiggondolva, valószínű nem is direkt csinálta, aki csinálta. De akkor is dühítő, mert ki tudja, most mi lenne, ha nem tette volna tönkre ezt egy pletyka. Szökőévente egyszer fordul elő, hogy egy hímnek komolyabb szándéka van velem kapcsolatban és nem csak szórakozgat velem, erre ez történik. Ez egy tipikus Szonjás pillanat (: Majd meglátjátok ti is (:

Számtalanszor előfordult már, hogy az emberek sokkal kevesebbre tartottak engem, mint ami valójában vagyok. Ez így beképzelten hangzik, ezért el is mondom, mire gondolok. Nem tudom, miért, biztos olyan fejem van, hogy nem néznek ki belőlem túl sok mindent. Főleg akkor szembesültem ezzel, mikor bekerültem egyetemre. Az évfolyamtársaim soha nem mondták ki, de nagyon feltűnő volt, hogy mennyire csodálkoznak, mikor egy beszélgetés közben kifejtettem a véleményem az ingatlanpiac jelenlegi helyzetéről, vagy elmagyaráztam, hogy mi a tőzsde lényege és hogy működik. Közben meg egy barátnőmnek elmeséltem a dr. Csont előző epizódját, mert lemaradt róla. Ezért nem szabad első látásra ítélni, teljesen ismeretlenül. Mert az a legnagyobb baj ezekkel a bélyegekkel, hogy ha valaki túl sokszor hall valamit, amit rá mondanak, akkor a végén már ő is el hiszi és beletörődik. Aztán nagyon nehéz ráébreszteni magunkat, hogy nem is igazak a címkék, amiket belénk erőltettek és lehúzni a ránk aggatott bőr cipzárját.
Az első év után sikerült is az egyetemen kivívnom magamnak egy olyan tiszteletet, ami az okosoknak jár és, amit meg sem érdemlek. Államilag támogatott vagyok és van egy nagy sikertárgyam az igaz, de nincsenek jó jegyeim, van, amiből éppen sikerült átmennem és olyan is van, amiből CV-znem kell, mert nem sikerült. Nem mindig a kitűnő tanulót tartják okosnak, hanem inkább azt, aki tájékozott a világ dolgait illetően és van egy határozott véleménye. Ebbe beletartozhat a politika, a mindennapi hírek, a gazdaság és még az aktuális slágerlista is. Erre pedig nem lehet magolással szert tenni, hanem az kell, hogy érdekeljen, mi zajlik, vagy zajlott egykor a világban (:

Nekem kellett idő, mire erre rájöttem. Furi volt egy nap azt érezni, hogy a többiek értelmesnek tartanak, mert ilyet nem tapasztaltam középiskolában. Akkor éreztem először, mikor egy csoporttársam megkért, hogy magyarázzak el neki egy fejezetet, mert nem érti. Köpni, nyelni nem tudtam, mert hűha, a gimi... teljesen más világ volt, ott nem tudtam feloldódni, csúnya szó, de valamennyire, akaratuk ellenére elnyomtak a többiek és a ranglétrán egy szinten álltam egy jobb állapotban lévő paddal. De beletörődtem. El is hittem magamról, hogy egy senki vagyok, teljesen érdektelen és szürke, az osztályon belül nem nagyon volt szociális életem, felsőbb évesekkel barátkoztam. Nekik köszönhetően egy idő után rájöttem, hogy ácsi, ez nem így van és kibújt a valódi énem. Már nem félek felvállalni azt, aki vagyok, mert ilyen vagyok, nem tehetek róla, ennek születtem. Elfogadtam magam. Az érzések más tészta és bizonyos tapasztalatok miatt azokat továbbra is nehezen adom, nehezebben, mint bármikor valaha. De barátkozni könnyen barátkozom és ha valakinek nem vagyok szimpatikus az nem nagyon hat meg. Majd leszek másnak szimpatikus, nem vagyok én egy szelet csoki, hogy mindenki szeressen (: Annyi baj legyen az életben. Nem kell mindenkinek megfelelni, a legfontosabb az, hogy mindenki magának feleljen meg, mert saját magunkkal kell a legtöbb időt eltöltenünk (: Azért olyan szörnyű nem is lehetek, mert páran kedvelnek (:

Ide is az érzéseim miatt döntöttem úgy, hogy írni fogok, mert olyan nehéz kiadnom magamból. What better way to share my private thoughts than to broadcast them on the Internet? Olive ebben is megmondta a tutit (: Mi lesz itt? Leginkább lelkizés, önismereti dolgaim boncolgatása és élményeim beszámolója, lelkizés, unalmas napjaim még unalmasabb elbeszélése és lelkizés. Mind pedig elsősorban magamnak, az én saját stílusomban, ahogy belőlem jön (:

2011. Augusztus 20., nulla óra egy perc. Tompán kutyaugatást hallok a folyosóról, amin nem lepődöm meg, az a kis sátánfajzat a szomszédban imád ugatni, főleg Áront, aki valamiért nagyon irritálja. Aztán egy pillanat múlva érzékelem, hogy kivágódik az ajtó. Valaki jól fejbevág egy párnával, megcsapja az orrom Áron dezodorának friss, citrusos illata és még fel sem ülök rendesen, ki sem dörzsölöm a szememből az álmot, mikor már heten lógnak a nyakamban.

Először azt sem tudom, hogy mi van, hol vagyok, mi történik, ég-e a ház, aztán a többiek elkezdenek énekelni és minden magyarázatot nyer.

Több se kellett, azonnal kitisztult a fejem és egyszerre akartam körbeugrálni a szobát az izgatottságtól, meg borzongani és egy perc néma csönddel adózni a ténynek, hogy te jó ég, tényleg kerek 20 éve vagyok a világon, hát mégis megöregedtem. Már jóindulattal sem lehet mondani, hogy tinédzser vagyok, felnőttem, egy fiatal, felnőtt nő lett belőlem. 2011. augusztus 20.-ának nulla egy percétől hivatalosan is 20 éves lettem. Ha szigorúbban nézzük, akkor csak reggel 10 óra 3 perctől, ugyanis percre pontosan akkor születtem, de ezt inkább csak a családom veszi komolyan. Anyumnak például be van állítva csörgőre a mobilja augusztus 20., 10 óra 3 percre, hogy nehogy lemaradjon a pillanatról és a család is nagyon figyel erre az időpontra.

Ahogy a többiek énekeltek nekem még mindig nem nagyon fogtam fel a dolgot. Már hetek óra erre készülök, edzettem magam lelkileg, szoktam a gondolatot, de így is sokkhatásként ért. A srácok ezt mind megértették, mert közöttük én vagyok a legfiatalabb, sőt az egyetemen is én vagyok az évfolyam második legfiatalabbja. Ők már mind túlestek a sokkoló második X-en. Sokáig beszélgettünk erről, a nővérem biztosított, hogy ne aggódjak, jól áll nekem a kor és valamikor hajnalban úgy aludtunk el az én ágyamon. Mikor hétkor felkeltem, hirtelen nem is tudtam mire vélni, hogy miért fekszem én Áron karján és mit keres Emma az ágyam végében.

Korán felkelt mindenki a szomszéd kutyájának hála, amilyen gonosz állattal még soha nem találkoztam. Egy fekete Westie volt, a gazdái teljesen szabadon hagyták garázdálkodni, a kutya meg direkt a folyosón mászkált és várta, hogy valaki feltűnjön és megugathassa. Kefírbe, a kínai kopaszkutyába viszont örökre beleszerettem. Pedig nem tetszett ez a fajta és én macskás is vagyok, de péntek délután odajött hozzám a kutyus barátkozni és aztán már mindig velünk volt. Úgy megszerettem, olyan szeretetreméltó személyisége volt, hogy vasárnapra már nem is találtam csúnyácskának, megszépült a szememben. Ilyen kutyusom lesz egyszer. Én emberrel kapcsolatban is voltam már úgy, hogy külsőre egyáltalán nem imponált, de aztán megismertem és egy gyönyörű emberré vált a szememben. Ezért nem szabad külső alapján ítélni (:

Lementünk a strandra, dögmeleg volt. Péntek este kicsit megrémültünk, mert kifogtunk egy akkora vihart villámmal, meg égzengéssel, hogy ihaj, de szombat reggelre ennek már nyoma sem volt, vakítóan kék volt az ég. 10 óra előtt egy perccel szólalt meg a mobilom, apum volt az és boldog szülinapot kívánt. Mondta, hogy a 10 óra 3 percet meghagyja anyunak, mert mégiscsak ő volt terhes velem nyolc hónapig (koraszülött voltam, szeptember 5.-re ígértek) és ő szült. Jött a 10 óra 3 perc… ami a leghosszabb ideig tartó egy perc minden egyes évben. Vártam, vártam a mobilommal a kezemben és el is múlt. 20 éves lettem, 20 éves vagyok és anyum nem hívott fel, páni félelem lett úrra rajtam és gyorsan elkezdtem tárcsázni, de nem vette fel senki. Úgy kétségbeestem, majdnem elsírtam magam. Nem igaz, hogy 20 éves vagyok, 20 éve születtem és nem tudom elérni azt a csodálatos nőt, aki (nem mondom, hogy hosszú órákig, mert állítólag én nagyon gyorsan megszülettem) vajúdott velem, a világra hozott és aztán 20 évig pátyolgatott annak ellenére, hogy viselkedésemből gyakran nem éppen a hála sugárzott ki. 5 perc telt el és már depresszióba estem, mikor megcsörrent a telefonom és a kijelzőn az “anyu” állt. Kiderült, hogy elhagyta a mobilját és pont a hotel recepciósát győzködte arról, hogy a talált mobil az övé és mivel a kisebbik lányának ma van a születésnapja, 10 óra 3 perckor jelezni fog a telefon, figyelje csak meg. Így is lett és ez elég jó bizonyíték volt a portásnak (: Anyum ugyanis már évek óta nem tudja a saját pin kódját, soha nem hagyja teljesen lemerülni a telefont.

Délre mentünk motorcsónakozni, a legnagyobb melegben. Ezt kaptam apum legjobb barátjától, aki panziójában meg is szálltunk (: Csodálkoztam, hogy tudja, mikor van a szülinapom, Emma meg azon csodálkozott, hogy én csodálkozom. Emma szülinapját persze, hogy tudja, mert ő a keresztlánya, de az enyémet… nővérem szerint nagyon könnyű fejben tartani, hogy mikor születtem (: A motorcsónakozás nagyon jó dolog. Mikor már annyira gyorsan megyünk, hogy ugrál, permetez a víz az arcodra, közben 35° van és mire kiszállsz a járműből már fáj az arcod, mert annyit nevettél. Ajánlom mindenkinek, aki Balatonföldváron jár, csak menjetek le a kikötőbe, rögtön az elején szokott ott tanyázni a bácsi (felismerhető, mert nincs más motorcsónak a kikötőben) és nem drága befizetni egy ilyen útra (: De úgy az igazi, ha sokan mentek. Meg árban is jobban kijöttök (: Jelentkezzen, aki akar jönni és jövőre, a 21.-emen elviszlek titeket, okés? :D

Délután megint egész nap a vízben lubickoltunk. jól leégtünk, nekem látszik a napszemüvegem helye :D Azért jó, hogy augusztus 20.-án születtem, mert ha ezt megemlítem, mikor venni akarok valamit, akkor a lángostól kezdve a koktélon át, mindent ingyen, vagy nagyon olcsón megkapok (: Az embereknek azon a napon valahogy jó kedvük van és mindig úgy megörülnek, hogy “Tényleg, ma van a szülinapod?”.

Öt óra felé baktattunk vissza a partról és nyársaltunk, fergeteges volt a hangulat. Azért ilyen korán, mert kilenc órakor kezdődött a tűzijáték, amit nem lehet kihagyni. Ez a kedvenc részem a napban, általában közben szoktam felfogni, hogy egy évvel öregebb lettem. A hegyoldalban, a házak mögött van egy sétány, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az egész Balatonra (ha valaki megy Földvárra, szóljon és elmondom merre van, mert ezt nem lehet kihagyni), az a kedvenc helyem a világon. Inkább csak a helyiek ismerik, ezért nem volt tömeg, nekem apum balatonföldvári, ezért mindig is tudtam róla. Átmásztunk a kerítésen, leültünk a fűbe és vártunk. Kristálytiszta volt az ég, gyönyörű volt a kilátás, láttunk hullócsillagot, gyorsan kívántam is (: A tűzijáték elkezdődött, én meg úgy ugráltam és pörögtem, mintha nem a 20., hanem az 5. szülinapom lenne. Mindig ez van, szerintem a 40.-en is ezt fogom csinálni (: Hallottam, hogy valami nagy nyüzsgés van a hátam mögött, megfordultam és ott állt a nővérem egy gyertyákkal teli tortával a kezében. Az volt az előnye annak, hogy sokan voltunk, hogy Emma észrevétlenül hátra tudott maradni és elhozni a tortát. A többiek meg elvonták a figyelmem és gondoskodtak róla, hogy ne vegyem észre (: Mindenki odaállt Emma mellé és megint rázendítettek, hogy “Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod…”. Mellettünk meg ment közben a tűzijáték. Az idegenek körülöttünk mind minket néztek és mosolyogtak, egy kislány meg még be is szállt a dalba (: Én meg szégyenszemre elbőgtem magam. Mikor ahhoz a részhez értek, hogy “Megint egy évvel öregebb lettél és bölcsebb is talán…” a nővérem nevetve rázta a fejét, miközben tovább énekelt, és én is elvigyorodtam. Emma nagyon ismer.

Kiderült, hogy úgy oldották meg, hogy Emma észrevétlenül lemaradt és kocsival hozta utánunk a tortát, valamint a kocsiba előtte mindenki be is rakta az ajándékot. Úgy meglepődtem, hogy a barátaim mennyire ismernek engem. Árontól például egy élénk kék színű Too Late órát kaptam, ami a sötétben gyönyörű kékeszöldes árnyalatban világít. Mikor odaadta akkor azt mondta, hogy “Azért, hogy ezentúl mindig lásd a fényt és soha többé ne vessz el”.

A kikötő felé tartva bementünk szétnézni egy suvenír boltba, ahol megkaptam életem egyik legnagyobb bókját az eladótól. Volt ott egy doboz tele könyvvel, amik 1000 Ft-ba kerültek, én meg csak úgy megnéztem őket, belelapozgattam egy történelmi lexikonba, ami a szocializmus idejére fókuszál. Szeretem a történelmet, engem nagyon érdekel az ilyesmi, a szocializmus meg különösen. Dia vett egy karkötőt és miközben rá vártunk, odajött hozzánk ez az egyik eladó bácsi és elkezdtünk beszélgetni. Megjegyezte, hogy csodálkozott, mikor első utam ahhoz a könyvhöz vezetett, mert ez nagyon ritka ilyen fiatal lányoknál, ezerből csak egy csinál ilyesmit.

A kikötőben élő zene ment, elég széles volt a zenekar dalainak palettája, mert keményen nyomták a Csókkirályt is, de szintén beiktattak ilyen lassabb dalokat, mint a Kikötők. Nem voltak valami kiemelkedőek, de hangulatot azt nagyon tudtak teremteni. Viki meg odament a színpadhoz, váltott pár szót az énekessel egy két dal közötti rövid szünetben és én csak azt láttam, hogy felém mutat, meg rám néznek mind a ketten, de nem tudtam mire vélni. Mikor a pasi újra a mikrofonhoz lépett, akkor megszólalt, hogy “A következő dallal mi is kívánunk boldog 20. születésnapot annak a szépséges királylánynak, Szonjának, aki ott áll.”. Eljátszották a Most múlik pontosant, elég egyéni hangszerelésben, de nagyon szépen. Áron közben felkért táncolni és tánc közben megint szúrt a szemem, jelezve, hogy mindjárt sírok. Hajnalig roptuk, hatalmas buli volt. Nagyon boldog voltam.

Egész hétvégén nagyon boldog voltam. Vasárnap éjszaka értem haza és még teljesen egyedül vagyok itthon, anyumék késő délután érnek majd haza valamikor, furcsa, hogy 20 évesen még nem öleltük meg egymást. De majd pótolunk (: A nővérem már tegnap repült vissza Helsinkibe, ma már dolgoznia kellett. Kicsit mindketten sírtunk az elválásnál, mert valószínű, hogy csak karácsonykor találkozunk újra. Mikor nehezen bejutottam este a bejárati ajtón, egy bőrönddel gazdagabban, mint amivel elindultam (az volt a kincsesbőröndöm, tele az ajándékokkal), kicsit szomorú lettem, hogy eltelt ez a hétvége. Ez volt életem legboldogabb születésnapja. De még nincs teljesen vége (: Szombaton lesz a családi ünnepség, mikor itt lesz mindenki: szüleim, keresztszüleim, nénikéim, bácsikáim, unokatesóim, mindenki jön, hogy felköszöntsön és a családi szülinapitortám is akkorra van megrendelve. Ez is olyan jól esett, mert nem mi hívtuk őket, hanem először keresztszüleim jelentkeztek be, hogy jönni akarnak és normálisan felköszönteni. Megbeszélték anyummal a szombatot, aztán sorban telefonált mindenki, hogy ők is jönni szeretnének (:

Nekem ennél több nem is kell. Láttam, hogy mennyi embernek eszébe jutottam és köszönök szépen minden jókívánságot, mert mindegyik külön jól esett (: Bejött, mert mind látjátok, nagyon is boldog és emlékezetes volt a 20. születésnapom (:

“Megint egy évvel öregebb lettél, s bölcsebb is talán

Mostanában a reggeleim egy határozott rend szerint telnek. Az éjjeliszekrényemen pihenő mobilom minden reggel pontban ötkor szólal meg. Nem okoz nehézséget az ébredés, ez sosem volt probléma, könnyen kiugrom az ágyból és körülbelül fél hétig-hétig táncolok. Utána jön egy zuhany, majd a reggeli kávé. A délelőtt további részében lustulok és délutántól gyakorlok még 3 órát, az utolsó egyet általában már késő éjszaka. Imádok éjszaka táncolni. Átlagban hajnali egy-fél kettő körül ájulok be az ágyamban egy gyors zuhany és esetleg egy bögre citromfű tea után. Ez így nagyon megterhelőnek hangzik, de én már hozzászoktam ehhez az életstílushoz, nekem ez az én testemnek abszolút normális (: Azt nem tagadom, hogy igen jól szoktam aludni minden este és csak ritkán álmodok. Úgyhogy kicsit kimerít, persze, hogy kimerít, csak mivel hozzá vagyok szokva, már nem érzem meg napközben, csak mikor éjszaka befekszem az ágyba. De például ezzel bármelyik sportoló is ugyanígy áll. Van egy kajak-kenus évfolyamtársam, aki ugyan ezt a tempót műveli. A mi életstílusunk teljesen más és mégis ugyanaz, ez a gyönyörű oldala a dolognak. Ha szeretsz valamit csinálni, akkor nem számít semmi sem.
Mikor egyetemen vagyok, akkor is ötkor kelek, ami néha durva, mikor hajnali háromkor mászom vissza a szobába. Volt már rá példa, hogy le sem feküdtem aludni. Van egy társalgó rész, ahol ilyen korai órán egy lélek sincsen, ezért ott nyugodtan tudok táncolni. Hétkor szoktam visszamenni a szobába, ha van első órám, ami ritka, akkor megmosakodom és felkészülök a napra. Ha nincs első órában szeminárium, vagy csak előadás van, amit ki lehet hagyni, akkor alszom egy picit. Általában két-három órám szokott lenni egy nap, az időpont meg nagyon változó. Van olyan órám, ami este ötkor kezdődik és olyan nap is, mikor délután kettőig szabad vagyok, teljesen lyukas aznap délelőtt az órarendem. Most a szerda lesz ilyen laza nap és keddem olyan, hogy este is van szeminárium. A napi óraadag után, előfordul, hogy ledőlök egy keveset és késő délután, miután végeztek az aerobikosok, enyém az üveges terem és ott nyugisan lehetek akár három órát is. Hát így néz ki egy napom nagyon felületesen elbeszélve. Plusz szoktam bulizni is, meg élem a szociális életem, néha nagyon univerzálisnak érzem magam (: Csütörtök délutánig van órám, a péntekem szabad, ezért csütörtök este utazom mindig haza a hétvégére.

Tegnap éjszaka viszont annyit sem tudtam aludni, mint szoktam. Ennek oka pedig egy kis fickó volt, a legújabb és legfiatalabb családtagunk.

Délután nagyban megyek ki a kertbe, hogy behozzam a szellőztetés céljából kitett párnákat a napozószékből, mikor kétségbeesett nyávogást hallottam a szomszéd felől. Nem az ellenség portája felől, hanem a másik oldalról. Ott egy elvált pasi lakik, akinek a velem egykorú lányával nagyon jóban voltam még a válásuk előtt. Mostmár Robi évek óta egyedül lakik a szomszédban és mivel a fővárosban dolgozik, csak hétvégente jön haza. Egyébként egy nagyon rendes pasas.

Mikor közelebb mentem a kerítéshez, akkor mászott ki egyik szőlőtőke alól bizonytalanul, kétségbeesetten az a kis drága. Egy gyönyörű pofijú kiscica, aki félelmetesen alultáplált és a bundája katasztrófa állapotban volt. Óvatosan mozdultam felé, féltem, hogy megijed és elfut, de ehelyett idejött hozzám és elkezdett hangosan dorombolni. Hú, hirtelenjében egyszerre akartam sírni és nevetni. Nevetni, mert ilyen kedves teremtéssel találkoztam és sírni azon, ahogyan szegényke kinézett. Biztos voltam benne, hogy nem Robié, mert neki vannak macskái és mindet jól tartja annak ellenére, hogy a hét nagy részében nincs itthon. Az anyukája  szokott jönni ellenőrizni a házat majdnem minden nap és megeteti őket. Az is világos volt, hogy árva a kis drága, nincsen mamája. Ha lenne anyja, akkor nem úgy nézett volna ki a szőre, mert mosdatta volna és nem lenne ilyen sovány, mert szoptatná. Fogalmam sincs, hogy kihez tartozik itt a környéken, de nem kapja vissza, ő már a miénk. Megetettem és mikor anyum hazajött meg is fürdettük. Nem volt sok bolha, ááá nem. Csak olyan száz darabot húztunk ki a szőréből. Soha nem láttam még ehhez hasonlót és az is szívbemarkoló volt, hogy milyen nyugodtan tűrte a fürdetést, mintha érezte volna, hogy azért csináljuk, hogy jobb legyen neki. Elképzelhetetlenül szenvedhetett ez a kis élőlény, már lehet, hogy hetek óta aludni sem tudott a kártevők miatt. Egyértelmű volt, hogy ő már velünk marad. Egész este szunnyadt hol anyum, hol az én ölemben és szüntelenül dorombolt, a vacsoráját meg úgy ette, mintha napok óta nem látott volna ételt. Tisztán érződik rajta a hála, szerintem még soha életében nem volt neki olyan jó, mint tegnap este. A cicám, Ketchup kicsit távolságtartó még vele, de kétlem, hogy lesz velük probléma. Érdekes, mert Ketchup egész életében kényeztetve volt és néha anyummal, meg Szabolccsal mégis olyan bunkó tud lenni. Pedig neki volt gyerekszobája, nem úgy mind az új kis jövevénynek, aki viszont maga az ártatlanság.
Az új családtagunk kisfiú és Yurinak kereszteltem el. Én körülbelül nyolc hetesnek mondanám, de a korához képest nagyon alultáplált. Holnap megfürdetjük még egyszer, hátha elvétve maradt még benne bolha és most már minden rendben lesz az életével. Velünk marad, mi gondoskodunk róla, szeretjük. Megborzongok, ha belegondolok, hogy mi lett volna, ha nem találkozom össze vele. Szerintem legjobb esetben csak két, vagy három hétig húzta volna ki ebben az állapotban. Múlt héten, egyik este hallottam nagy nyávogást, mikor teregettem az erkélyen, szerintem ő lehetett az. Ki is mentem utánanézni a kertbe, de a sötétben sehol sem találtam senkit, hiába kiabáltam.

Szóval Yuri miatt nem aludtam túl jól az éjjel. Az ágyam végébe ásta el magát a takarómba és úgy figyeltem rá, hogy nehogy belé rúgjak, hogy én meg csak egész éjszaka ilyen félálomszerű valamiben lebegtem. Pedig Ketchup is minden este az ágyamban alszik, de az már más, mivel ő egy nagy tigris már (: Előfordul néha, hogy véletlenül lerúgom, akkor mindig hallok egy nagy puffanást, aztán ugrik is vissza, fel. Még meg is szoktam mosolyogni, megölelem vigaszként és el van intézve. Ketchup egy nagy izommacska. De Yuri még egy törékeny kis teremtés, akiben kárt is okozhatok. De legalább ő jól aludt, úgy, mint a bunda. Nekem meg megérte és nem is vagyok fáradt.

Yuri történetének tanulsága is van, ha belegondolunk. Van ez a kiscica, aki valószínűleg születésétől kezdve ilyen borzalmas körülmények között élt, rengeteget szenvedhetett. Ki tudja, mióta sírdogált egyedül. Aztán tegnap eljött a nap, mikor valaki végre észrevette és estére már lett egy családja, aki ezen túl vigyáz rá. Hatalmas szerencséje volt és nehogy azt higgyétek, hogy ezt azért mondom, mert én találtam meg! Dehogyis (: Bárkivel szerencséje lett volna, akinek van annyi szíve és embersége, hogy nem néz át rajta.
Mindenkinek van remény, legyen az macska, kutya, papagáj, plankton, vagy ember, hogy felvirrad egyszer az ő nagy napja, ami szokásosan indul, de végül sorsfordító lesz. Váratlanul valóra válik az álmod és megváltozik az életed. Ezért nem szabad soha feladni a reményt, mert nem lehet tudni, hogy mikor jön el a mi napunk. De az biztos, hogy egyszer el fog jönni (:
Tegnap, mikor jött haza anyum, közölte velem, hogy a kolléganőjének a lányát múlt pénteken eljegyezte a barátja. Nem említette egy szóval sem, de a pillantásából kivettem egy minimális kis vágyakozást, hogy bárcsak a kislánya, Szonja lenne... Az én szememből meg azt lehetett kivenni, szegény lány, micsoda elsietett meggondolatlanság. Csak egy évvel idősebb nálam, ráadásul már másodszorra nem vették fel egyetemre és most fogja harmadjára is megpróbálni. Dolgozni persze nem akar és nem is dolgozik közben, hanem a szülei tartják el és finanszírozzák neki a magántanárokat. Egyébként kedves teremtés, csak véleményem szerint kicsit tehetetlen. Én ezt nem értem. Minek akarnak összeházasodni, ha nem tudják fenntartani magukat? A srác pályakezdő rendőr és egyedül az ő fizetéséből nem fognak tudni ketten megélni. Az házasodjon, aki már el tud indulni egy saját élet felépítése felé és elvágta a köldökzsinórt, ami a szüleivel köti össze. Szerintem az a helyes, ha a szülőnek a gyereke esküvője az utolsó, amit anyagilag támogatni kell.
Én soha nem szeretnék férjhez menni. Erős és független akarok maradni, ráadásul életemet kitölti a balett, amire teljesen koncentrálni akarok. Elég zsúfolt nekem a saját életem, nem akarok még egyet, ami ráadásul közös egy olyan valakivel, aki bármelyik pillanatban a földbe taposhat érzelmileg. A balerina karrieremet szeretném építeni, teljesen függetlenül, hogy más bele se szólhasson. Én ennek akarom szentelni az életem. Emellett pedig már nem is lenne időm olyan háziasszonyos teendőkre, mint például a főzés. Még az egyetemen is, volt mikor Rékát kértem meg, hogy vigyen el néhány ruhát a mosodába, ha már megy, mert nekem nincs rá időm. Ilyen csak ritkán fordult elő, ha nagyon muszáj volt, mert hétvégén jöttem haza és itt ki tudtam mosni (:
Tegnap éjszaka kicsit megsérült a kislábujjam, leszakadt a körmöm. Ritkán mindenkivel előfordul ilyesmi, még a párizsi Opera táncosaival is, ezért nem lepődtem meg. Ráadásul én nem szeretem leragasztani az lábujjaimat, soha nem is szoktam. Két éve megesett már ilyen, szóval már éppen ideje volt, hogy újra megtörténjen :D A táncnak köszönhetem, hogy elég magas a fájdalomküszöböm, ilyesmi meg sem kottyan. Fáj egy kicsit, persze, hogy fáj, de az egész életemen át jelen lévő balettnek hála már gyerekkoromban megtanultam figyelmen kívül hagyni és kizárni a fájdalom érzését. Így van ez minden sportban is, ott is vannak sérülések, de muszáj kezelni a dolgot. Ezt máshogy nem is lehet csinálni és kibírni. Az életben mindennek ára van, még olyan egyszerűnek tűnő dolgoknak is, minthogy matekból kapni akarsz egy ötöst. Csak el kell dönteni, hogy megéri-e ez nekünk. Nekem maximálisan.

Páran kérdezgettek a balettról, úgy tűnik sokakat érdekel, hogy milyen balerinának lenni (: Ezért úgy gondolom, hogy talán érdemes lenne leírnom a történetemet a igaz szerelmemmel, ezzel a tánccal, mert nem csak annyiból áll, hogy hopp, egy nap anyumékkal mennyei világosság támadt a fejünkben és egy sugallat hatására elkezdtem csinálni. Nem ám. Ha a legelejére megyünk vissza, akkor 1995-ben kell kezdenünk, mikor alig voltam négy éves. Anyuméknak nagy elvei voltak, hogy a gyereknek valamit sportolni kell, hogy ne tunyuljon el és nehogy unatkozzon. Emma a labdajátékokban kifejezetten jó, számára két nagy Ő is létezik, a kosárlabda és a röplabda. Általános iskolai évek alatt kiderült, hogy én sajnos ebben sem hasonlítok a nővéremre, mert kislabdadobásban az alsó rekordom mínusz 10 méter és nem, most tényleg nem hülyéskedek, ez olyan komoly, mint az orosz rulett. Partizánban azért hasznomat vette a csapat, de csak azért mert jól tudtok futni. Sokszor én maradtam meg utoljára és az volt a taktikám, hogy körbe körbe szaladgálok, mint a mérgezett egér. Sosem tudtak kidobni, csak ha már meguntam és megálltam (: A félelem is hajtott, mert a fiúkák az osztályunkban rohadt erőseket dobtak akaratuk ellenére, én meg nem akartam hátralévő életemet kar nélkül leélni. Tényleg nem tudták kontrollálni, pedig ránk, lányokra vigyáztak. Ezt a futkosós dolgot nyugodtan vessétek be tesiórán, mert a legjobb trükk, ami csak van, lehet, hogy még egy ötöst is kaptok érte. Én kaptam.
Ezért szerencse, hogy a szüleim velem kapcsolatban a torna mellett döntöttek. Nem tudták, akkor még én sem sejtettem, hogy harcban állok majd a labdával, azért írattak be tornára, mert lányos lány vagyok és ez egy lányos sport. Kiderült, hogy nem volt rossz döntés, mert nagyon hajlékony alkatom van. A hajlékonyság gyerekkorban jól fejleszthető, de nagy mértékben a genetikán múlik. Én például annyira hátra tudom hajlítani a kezemet, hogy a kézfejem teljesen hozzásimul az alkaromhoz és a hüvelykujjamat is hátra tudom fektetni. Középiskolában volt két osztálytársam, akik ugyan ezt tudták és hárman rémisztgettük az embereket, mert voltak akik ránk sem tudtak nézni, ha ezt csináltuk. Egy ikerpárról van egyébként szó és mindkettő fiú. Most levezénylem, hogy próbálja ki mindenki, hátha kiderül, hogy meg tudod csinálni és örülhetsz egy kicsit (:

Négy éves koromtól kilenc éves koromig intenzíven tornáztam és nyolc évesen anyumék elvittek táncolni. Kedvet kaptam hozzá és a nagymamám egyik legjobb barátnőjének a lánya a Táncművészeti fősulin végzett és abból él, hogy a partnerével táncórákat ad gyerekeknek. Érdekes, hogy a szalagavatóra pont ő tanította be nekünk a táncot, ezért nagyon örültünk és régi ismerősként üdvözöltük egymást. Nyolc évesen modern táncot tanultam és körülbelül fél évig csináltam, de éreztem, hogy nem ez az, ami illik hozzám. Egy nap a tánctanáraim behívták a szüleimet, hogy beszélni akarnak velük. Hú, nagyon féltem, biztos voltam benne, hogy ki akarnak tenni, mert ők is észrevették, hogy nem ez való nekem. Tényleg így is történt, észrevették, de nem raktak ki. Azt mondták anyuméknak, hogy a balettot ajánlják nekem nagyon erősen és megadták egy magántanár elérhetőségét, hogy vigyenek el hozzá, ő majd megnéz, de készüljünk fel, mert ha nem lát bennem semmi fantáziát, akkor azt kertelés nélkül megmondja és nem fog vállalni. Egy héttel rá el is mentünk és aznap kezdődött el minden. Csak néhány egyszerű gyakorlatot kellett csinálnom és a tanárnő közölte velünk, hogy lát bennem lehetőséget, vágjunk bele. Így kezdtem a klasszikus balettet, 9 évesen. Első évben heti négyszer jártam, majd a másodiktól kezdve már ötször. Minden nehézség ellenére beleszerettem és tudtam, hogy ez az én asztalom, végre találtam valamit, amiben jó lehetek. Beleszerettem a táncba és beleszerettem az életstílusba. A balett lett az én kifejezőeszközöm, ha szomorú vagyok megvigasztal, ha boldog vagyok, még boldogabbá tesz, az egész életemet el tudnám tölteni folyamatos táncolással. És szeretném is. Imádok róla beszélni és megosztani az élményem az emberekkel, de van már pár kellemetlen élményem ezzel kapcsolatban. Volt olyan, hogy valakinek lelkesen meséltem, ő meg elkönyvelt beképzelt, buta, anorexiás balerinának, aki semmi máshoz nem ért. Ezt soha nem fogom megérteni, mert miért lennék ettől még buta? Az a meglátásom, hogy van néhány ember, aki udvariasan és kedvesen érdeklődik, meg sok, aki sznobnak tart és valamiért még frusztráltan is viselkedik velem. Ez nagyon kellemetlen, mert a végén valakinek biztos leszedném a fejét, ezért igyekszem visszafogni magam, amennyire lehet és nem kivívni magam és mások ellen a sorsot. Titeket sem foglak, ünnepélyesen leteszem erre a Megszeghetetlen Esküt. Most áradozok egyet és a későbbiekben moderálom magam, akit meg érdekel, az nyugodtan kérdezhet e-mailben, vagy msn-en, vagy Twitteren, vagy légpostán, vagy akármi (: De bármi másról is szívesen beszélgetek, szeretek barátkozni.
Idővel a púderrózsaszín trikó, a tütü, a lábszárvédő és a balettcipő lett a kedvenc ruhadarabom. A cipőm meg a testem részévé vált, hozzám tartozik, mint az ujjaim, vagy a fülem. Mi a cipőimet mindig külföldről rendeljük, ahol külön nekem készítik el. Nem drága és ezt főleg azért is csináljuk így, mert nagyon nagy lábam van, mint egy jetinek, ezért nem lenne könnyű tánckellékesben találni cipőt a méretemben. Ez az én nagy átkom, amivel sújtva lettem és amivel az élet megviccelt. De jobb annál valamivel, mintha éjjelente ogrévá változnék, nemdebár.
Gimnazistaként még nem tudtam, hogy hová akarok tovább tanulni a későbbiekben. Szerettem volna a Táncművészeti fősulira menni és ott klasszikus balett szakirányba menni, de apum nagyon ellene volt, ezért elvetettem. Nem a tánccal volt baja, mert maximálisan támogat ő is és büszke rám. Ő attól félt, hogy ha majd erre az egy lapra felteszek mindent és beüt a ménkű, történik valami katasztrófa, ami miatt nem nem tudom tovább csinálni olyan szinten, akkor nem lesz a kezemben semmi biztosíték. Biztonságban akart tudni, ezért azt szerette volna, ha előbb szerzek egy normális diplomát ás utána élek az álmaimnak. Kétféle lehetőséget beszéltünk át, az egyik, hogy mikor az utolsó két félévemet járom itt, vagyis jövő szeptembertől párhuzamosan elkezdem a Táncművészetit is. A másik alternatíva az, hogy végzek az egyetemen és felvételizek a finn National Opera Ballet Schoolba, vagy a dán Royal Danish Ballet Schoolba, ahová a nővérem kapcsolatai révén még tudna nekem kis albérletet, meg egy pincérnő, vagy takarítónő állást szerezni. Reálisan nézve, ez nagyon nehéz lesz, de a finnre még inkább van esélyem, mint a dánra. Kényelmesebb is lenne, táborozhatnék nővéremnél (: Nehéz ügy, mert szívem szerint már holnap csak ezzel foglalkoznék, ha tehetném, vagyis nagyon várom már, hogy jövő ilyenkor kezdjem a Táncművészetit. De az agyam súgja, hogy ne ilyen hevesen, mert ha türelmes vagyok és külföldön tanulok, akkor ott sokkal többre vihetem. Azt okoskodtam ki, hogy két vasat fogok egyszerre a tűzben tartani. Vagyis elkezdem a Táncművészetit és abban az évben felvételizek külföldre is. Ha nem vesznek fel, amire nagy az esély, akkor jó, mert itt is tanulhatok. Ha felvesznek, akkor, miután a sokk miatt két hetet eltöltök egy szanatóriumban, ahol rendbehozzák az agyam, még jobb lesz és átmegyek oda. Két részről is be lennék biztosítva, akárhogy jó lenne. Apumnak is tetszik ez az ötlet, elég megfontoltnak és ravasznak tartja, azt mondta, nem is várt mást tőlem. Anyum meg vakon támogat mindenben, ő biztos benne, hogy elérem, amit szeretnék. Emma nemkülönben. Jó, hogy így támogatnak, de ezzel együtt plusz nyomás is, mert aggódom, hogy mi van, ha csalódást okozom nekik.

Három hét múlva idelátogat a tánctanárnőm egy kedves ismerőse, aki egy, már visszavonult balerina Franciaországból és meg szeretne engem nézni.. Nem pont idejön, hanem Pestre, úgyhogy el kell utaznom hozzá. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Maximálisan megéri nekem az utat.  Nehogy azt higgyétek, hogy majd meglát, tehetségesnek talál és rögtön elvisz magával a párizsi Operába, ahogy azt sem, hogy miattam jön ide. Dehogy is! Nekem csak szívességet tesz. Az élet sajnos nem fenékig tejfel. Én csak azt szeretném, hogy tegyek rá egy olyan benyomást, hogy megjegyezze a nevem és a későbbiekben esetleg segítsen, ha szükségem van támogatásra. Nem tudom, hogy milyen mértékben tudjátok átérezni, hogy nekem ez hatalmas dolog lenne, annak ellenére, hogy nem olyan nagy szám. A kapcsolatok fontosak, sokat tudnak előrevinni, minél több van, annál jobb. Nekem már egy skót vonatkozásom van, amire számíthatok, ha szükség lenne rá, de nagyon, de még mennyire iszonyatosan vágyom rá, hogy ez is sikerüljön.

De meg is ijedtem egy kicsit. Éreztetek már olyat, hogy lassan, hosszú idő és kemény munka után tudtok tenni csigalassúsággal egy tyúklépést az álmotok felé és örülsz, de egyszerre rettegsz is? Nem pont olyan nagyságrendű dolgokra kell elsősorban gondolni, mint hogy szeretnél kiadni egy könyvet, vagy szerepelni egy darabban. Elég egy kisebb álom is ehhez az érzéshez, mint hogy például megnyersz egy matekversenyt, vagy kapsz egy cicát, miután sokáig harcoltál érte a szüleidnél. Nem tudom, mitől félek, mert nem a Moszkvai Nagyszínházban lépek fel és ha nem sikerül úgy, ahogy szeretném, akkor sem történik semmi, nem törik ketté még el sem kezdett karrierem, ami lehet, hogy nem is fog létezni soha. De nagyon görcsölök. Mindig, a legkisebb lépésnél is görcsölök, de nem értem, hogy miért. Ennek nincs semmi értelme. Walt Disney azt mondta, hogy ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni és ez az egyik kedvenc mondásom. Szerintem mindnyájunknak emlékeztetni kell néha erre magunkat. Minden híres táncos, sportoló, író, színész, zenész egyszer pont úgy kezdte, ahogyan mi is. Egy fiatalként, aki a nagy álma valóra váltásán dolgozott. Legrosszabb esetben lesz belőlem egy pszichológus tánctanár, de legalább csinálhatom, amit szeretek. Jó esély van rá, hogy az álmaim nem válnak majd valóra és semmivé foszlanak, de akkor is én azt szeretném, ha elmondhatnám, hogy legalább én megpróbáltam. Semmit nem veszíthetek.

Egy éve elhatároztam, hogy veszek egy TV-t a koliszobánkba. Itthon is van TV-m a szobámban, de az túl nagy. Vagyis nem nagy, teljesen normál méret, csak a háta széles és ez okozta azt, hogy nagynak ítéltem. Még azt is a saját pénzemből vettem a 13. szülinapom után, vagyis már vagy millió éve (:
Én csak egy kicsit kisebb, sima, ősi fosszília TV-t akartam a koliba is, amit lehet kapni már pár ezer Ft-ért a Tescóban. Illetve pontosítanék. Csak lehetett kapni pár ezer Ft-ért a Tescóban, ugyanis jeges zuhanyként ért az a tény, hogy már csak gofrivékony, szuper TV-ket árulnak, amik talán még kávét is főznek. Üdvözlégy a XXI. században, drága Szonja! Gyakran járok a Tescóba, amióta egyetemre járok meg még annál is gyakrabban, de a műszaki osztályra csak elvétve tévedek be. Max karácsony előtt, mikor anyumnak teafőzőt keresek, unokaöcsémnek meg mp3 lejátszót, vagy ilyesmi. Apum mondta, hogy lehet, már nem nagyon árulnak olyan régi, mély TV-ket, de nem hittem el, mert nem tudtam elképzelni, hogy tényleg így lenne. Le voltam sújtva, főleg mikor láttam, hogy pár ezer Ft-nál azért ezek már többe kerülnek. De apum azt mondta, hogy nem bánja, majd ő vesz nekem egy kisebb, szolidabb, csinosabb darabot, rászánja a pénzt, de akkor úgy bánjak vele, hogy ez a leendő saját lakásom első bútordarabja és ő nem vesz másikat. Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy milyen könnyű a szerencsés kiválasztott TV. Van egy keskeny doboza, annak egy fogója, fél perc alatt beleteszem és már lazán sétálok is el vele.
Ez úgy jutott eszembe, hogy reggel korán kellett kelnem, mert unokaöcsémet kísértem el tankönyvosztásra. Zsombi most megy második osztályba és egyedül én voltam szabad és mozgósítható a közeli rokonságban, ezért én kaptam a megtiszteltető feladatot (: Nagyon szeretem Zsombit, de az néha kicsit kínosan érint, hogy mikor vele vagyok, ahelyett, hogy én lennék a nagy és okos unokatesó, még hülyének is érzem magam. Nyolc éves létére ő, velem ellentétben nagyon is otthon van az új elektronikai kütyük témájában, néha azt sem értem, hogy mit beszél, csak lesek, hogy milyen csodák vannak a világon. Többet tanulok tőle, mint ő éntőlem! De az is igaz, hogy attól még, hogy tudja mi az az iPad, én vezettem be őt a legózás rejtelmeibe nyár elején. Egyszerűen nem hiszem el, hogy fél gyerekkorát leélte legó nélkül. Látom, de nem tudom elhinni. Én nagyon lányos lány voltam és még vagyok is, aminek az egész rokonság örült, mert végre volt kinek rózsaszínre festeni a szobáját és cuki ruhákat, meg babákat venni. Emma annyira nem rajongott ezekért, ő inkább a műanyag állatkert, farm és a kifestők rabja volt. Hatalmas gyűjteménnyel rendelkezett műanyag kutyusokból és tehenekből. Volt egy farm szettje, amiben neonzöldek voltak a kerítések, erre élénken emlékszek (: De mindkettőnk kedvenc játéka akkor is a legó volt. Egyszerű és mégis nagyszerű, növeli a kreativitást, mert végtelen lehetőségek tárháza áll előttünk, ha alkotásról van szó. Mi mindig olyan városokat építettünk ki, hogy valamelyikünk szobájának felét egy hétig beterítette. A legó egy alap dolog, úgy hozzátartozik a gyerekkorhoz, mint a Kinder tojás. Örülök, hogy sikerült megakadályoznom, hogy Zsombi nélküle töltse el a gyerekkorát.

Négy éves voltam, mikor karácsonykor, december 25.-én egy délelőttöt úgy töltöttünk, hogy leültünk Emma szobájába, anya, apa, Emma és én, és legóvárost építettünk. Ezt sohasem felejtem el. Nem tudom, ki ötlete volt, biztos miénk, gyerekeké. Olyan jól elszórakoztunk négyen, anyumék ugyan annyira élvezték, mint mi. Még arra is emlékszem, hogy anyum haladt a leglassabban, mert ő tervezte meg legprecízebben az épületeit és az ő keze munkája volt a postahivatal. Miután egész délelőtt építettünk, ebédre átmentünk Iza mamámékhoz, mint minden december 25.-én és zöldséglevest ettünk, második fogásnak meg székelykáposztát. Olyan furcsa erre gondolni, mert már olyan régen volt utoljára ilyen. Amióta Iza mama meghalt, már nincs ilyen december 25.-ei ebéd és nem is lesz többet. Sokszor előfordul, hogy eszembe jut valami vele kapcsolatban és megkérdezem anyumat, hogy emlékszik-e, amikor... Mindig emlékszik és mindig sugárzik az arcáról a boldogság, hogy én sem felejtek. Gyakran megkérdezi, hogy te ennyire emlékszel rá? Igen, ennyire (: Azt sem felejtem el például, ami akkor történt, mikor elsős voltam. Iza mama a suli mellett dolgozott és a szünetekben is mindig odajött az udvar kerítéséhez és hozott nekem kiflit, meg csokit, meg ilyen apróságokat. Már elsősnek is nagyon magas voltam nálunk meg az osztályfőnök úgy ültetett, hogy alacsonyak és gyengén látók előre, magasak hátra. Mindig a leghátsó padba tettek és egy problémásabb fiú mellé, mert tudták, hogy én rendes kislány vagyok és nem tudnak befolyásolni mások. Két magas, bajos fiú volt, Norbi és Roland, felváltva voltak a padtársaim. Azért azt határozottan közölném, hogy akkor a problémás kifejezés nem azt jelentette, mint ma. Norbi és Roland jó eszű fiúk voltak, rendes családból, gondoskodó szülőkkel, csak kicsit elevenebb és merészebb természettel rendelkeztek. Nagyon jól elvoltam velük, összebarátkoztunk (: De volt az osztályban még egy problémás fiú, Szabolcs, aki viszont alacsony termete miatt sosem lett padtársam. Na, ő volt az, aki folyamatosan piszkált szünetekben, húzta a hajam és rugdosta a lábam. Iza mama vette észre először a kék foltokat a vádlimon, kiszedte belőlem, hogy honnan vannak és már úton is volt Szabi felé. Mikor megtaláltuk, leguggolt hozzá és kedvesen megkérdezte, hogy miért bánt engem. Szabi azonnal kibökte, hogy azért, mert fogócskázni akar, de én sosem futok el előle.

Rémisztő, ahogy telik az elő és változnak, meg tűnnek el a dolgok. Már Iza mama sincs itt fizikailag, de az emléke továbbra is él. Múltkor találkoztam egyik nagy barátnőjével és ilyenkor elkerülhetetlen egy kis nosztalgiázás a nagymamámmal kapcsolatban. Márti néni mondta, hogy soha ne felejtsem el, hogy Iza mama nagyon hitt bennem és biztos volt benne, hogy megtalálom a helyem és rendben lesz a életem. És nagyon büszke volt rám a tánc miatt. Mindig szerette volna, hogy egyik gyereke, vagy unokája balerina legyen és én valóra váltottam ezt neki. Emmára mindig az esze miatt volt büszke, ő világ életében kitűnő tanuló volt, de úgy, hogy egyetlen egy darab négyes sem csúszott be egész évben. A nagymamám tényleg az unokáit és a gyerekeit szerette legjobban a világon, bármikor az életét adta volna értünk.
Iza mama végrendeletében az volt, hogy ha meghal, akkor minden gyereke és unokája vágjon le pár szálat a hajából, fogja össze egy szalaggal, írja rá a nevét és ezeket temessék el vele. Hú, először kicsit morbidnak találtam a gondolatot, hogy a föld alatt ott van egy részem a nagymamám hamvaival. Anyum volt az, aki azt mondta, mikor ezt a gondolatot megosztottam vele, hogy eljön a nap, mikor örülni fogok ennek. Igaza volt. Most már inkább megnyugtat, ha erre gondolok, mert így azt érzem, hogy egy kicsit még mindig fizikailag is kapcsolatban vagyok vele. Már biztos is vagyok abban, hogy ezzel a kéréssel ez is volt a célja (: Azt akarta, hogy tudjuk, hogy velünk van.

Az a gond, hogy ahogy idősebb leszek, egyre kevesebb dologra emlékszek a múltból. Ezt úgy veszem észre, mikor valaki engem is megkérdez, hogy emlékszek-e valamire. És én akkor a homlokomra csapok, hogy téééényleg! Akkor már emlékszem, de magamtól lehet, hogy soha többé nem jutott volna eszembe az a dolog. Ilyenkor örülök, hogy vannak olyan intenzív emlékeim, mint az a régi karácsony, meg a Szabis dolog, mert ezekre örökre emlékezni fogok (:

Az a legnagyobb baj velem, hogy nem tudom rendesen kimutatni a fájdalmat. A szeretetet, meg az örömöt, azt maximálisan, de ha valami fáj, akármennyire is szenvedek, egyszerűen nem állnak rá az arcizmaim. Ennek pedig az a következménye, hogy mikor kicsit beszélgetni szeretnék erről egy-egy baráttal, akkor ő azt hiszi, hogy nincs akkora baj és nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani a problémámnak, mert hamar túl leszek rajta. És ahhoz is hozzászoktak, hogy én vagyok a nagy kiegyensúlyozott, aki mindenki mást vigasztal. Én ezt nem is tartom lelki szemetesládaságnak, nem bánom. Boldoggá is tesz, hogy látnak bennem annyi értelmet, hogy kinézik belőlem a jó tanácsot és megbíznak bennem. Olyan vagyok, mint a fodrászom, Dóri. Amit nekem elmondanak, azt tőlem senki nem fogja megtudni, akkor sem, ha már nem aktuális a probléma. Nem is tehetnék másképp, mert egyszer adnék csak ki valamit, vége lenne, soha többé nem merne nekem úgy elmondani senki semmit, ahogyan most.

Mindig ilyen voltam, már az ovis barátnőmnek, Alexának is én adtam a tanácsokat az ovis szerelmével kapcsolatban. Én erre születtem. Lehet, hogy nekem ez a küldetésem az életben és nem bánom, mert szerintem jól csinálom.

De ez nekem káros is. Nem az, hogy másokat meghallgatok, hanem az, hogy az én gondjaimat nem tudom senkivel jól kibeszélni. Ilyenkor a fájdalmat bezárom egy kis ládikába, lenyelem a kulcsot, elásom nagyon mélyre és próbálom elfelejteni, hogy hová rejtettem. De sosem megy. Előbb-utóbb mindig jön egy impulzus, ami miatt kirobbanok és akkor öt perctől negyed óráig tartó időintervallumban zokogok. Az nem tudom, hogy mennyire beteges, hogy örülni szoktam, mikor végre jön egy ilyen kiváltó dolog. Mert miután kisírtam magam, úgy érzem, mintha a mérges gáz egy része távozott belőlem és sokkal jobban vagyok. Egy időre. Mert, ahogy egy megkönnyebbülés után telik az idő, újra egyre mélyebbre és mélyebbre kerül az a bizonyos ládika, amire sokszor azt hiszem, hogy a szívem is benne van. Egyre mélyebbre süllyed és egyre nehezebb lesz, míg nem jön egy újabb földrengés és ki nem veti magából a talaj. Soha nem írtam még ilyen metaforát. Sőt, még metaforát sem (:
A nővéremnek van egy olyan különleges képessége velem kapcsolatban, hogy nagyon el tud találni az ilyen impulzusokkal és ki tudja váltani belőlem a robbanást. Én ilyenkor nem haragudtam rá, mert sosem bántó dolgot mondott, ami miatt kifakadtam. Épp ellenkezőleg, nagy hálát éreztem, aztán ráadásul vele beszélhettem a problémáimról. De Emma most messze van tőlem és igaz, hogy nem felejtette el a kishúgát, mert e-mailezünk, meg sokszor telefonálunk, de én nem akarom zargatni a dolgaimmal. Elég elfoglalt ő nélkülem is a munkájával, meg a barátjával, akivel most költöztek össze és az eljegyzést tervezgetik, nem hiányoznak neki a kistesója lelki problémái. Nagyon hiányzik Emma, nélküle sokszor olyan gyámoltalannak érzem magam. Néha befekszem az ágyába és csak azt kívánom, bárcsak el se ment volna, ami gyermeteg és önző dolog, mert boldog a mostani életével, ő megtalálta az útját. Akkor inkább csak azt kívánom, hogy bárcsak visszamehetnénk az időbe, akkorra, mikor még itt van, vagy, hogy fejlődjön a technika és bármikor ideteleportálhasson. Ha Mézga Aladár tudott ilyen kütyüket gyártani a 80-as években, akkor 2011-ben a tudósok miért nem tudnak ilyet kifejleszteni? Kiskoromban a Mézga család volt a kedvenc rajzfilmem (: A 3-től 8 évesig tartó időszakomban az összes macskánkat Maffiának hívták.

Ez az egész dolog, hogy nem tudom kezelni a problémáimat rám nézve elég egészségtelen. Fizikailag is, mert ha én rosszul érzem magam, akkor dohányzok. Van, hogy hetekig eszembe sem jut rágyújtani, aztán történik valami és rögtön az az első, amihez fordulok. Nem tudom, hogy mi erre a helyes kifejezés, biztos van valami szakszó az ilyen dohányzásra is.
Ha ki tudnám beszélni magam, ha lenne egy áldott ember, aki komolyan is venne és nem gondolná, hogy ó, Szonja mindig olyan nyugodt és kiegyensúlyozott, tuti, hogy csak egy picit nyomja a szívét a dolog, de mindjárt jól lesz, akkor talán... esetleg sokkal korábban ki merném magamtól nyitni azt a ládát bennem. Az ember társas lény, beszélnünk kell a problémáinkról, szükségünk van arra, hogy érezzük, törődnek velünk és biztatnak. De hogyan érezzem ezt, ha senki nem vesz komolyan? És hiába próbálom elmondani, hogy nekem az nagyon fáj, mert például sírni nem tudok. Csak nagyon ritkán szoktam sírni, pont ilyen kitöréseknél. Szeretném, ha egyszer tudnék sírni a barátaim előtt, mikor beszélgetünk, mert akkor rádöbbennének, hogy látszat ellenére nekem is fájhat valami annyira, mint nekik, talán még jobban is, mert érzékenyebb vagyok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a barátaimat hibáztatom, mert imádom őket, jó emberek, szeretnek engem. Bennem van a hiba, mert én nem tudom kezelni  a gátat bennem és ezt nem mártírkodásból mondom. Van ez a gát és a mögötte lévő dolgokat a nagy számmal próbálom takargatni. Nem tudom, hogy értitek-e ezeket a problémáimat, vagy megint csak én vagyok a dilis (: Mindegy, de van valaki tegnap estéről, akinek nagyon hálás vagyok és köszönettel tartozom. És ő tudja, hogy kiről van szó (:

Minden esetre tegnap este a káros szokásom után másfél órát táncoltam, ittam egy nagy bögre citromfű teát és úgy aludtam, mint a tej. Ma hajnalban pedig a cicám dorombolására ébredtem, aki úgy szeret aludni, hogy a nyakamhoz fekszik. Határozottan leszögezem, hogy Ketchupnek esze ágában sincs megfojtani engem, eddig a legnagyobb atrocitás akkor ért ezzel kapcsolatban, hogy egyszer miatta elaludtam a nyakam (:
Számomra a legjobb stresszlevezető a nagy szerelmem, a balett. Több, mint egy évtizede csinálom és olyan nekem ez, mint az oxigén, szükségem van rá. Semmi különbség a között, hogy valaki írással, rajzolással, sporttal, zenéléssel, vagy balettal fejezi ki az érzelmeit és vezeti le a feszültséget. Mindenkinek van egy ilyen tevékenysége, ez az enyém (: Ilyen módon viszont ki tudom mutatni a fájdalmam, boldogságot okoz, mikor saját magamnak eszembe juttatom, hogy jó vagyok valamiben és büszkeséget érzek, hogy képes vagyok a ballonra, ami nem mindennapi képesség táncosok között sem. Emiatt kicsit különlegesnek érzem magam, mint ahogy Sayuri az esőszínű szemeivel (: Ez az egyetlen dolog az életemben, amire büszke lehetek, a balett tudásomra. Nem vagyok olyan okos, mint Hermione, sem olyan szép, mint Blake Lively, nem lesz belőlem sakkmester, tudós, főorvos, bankár, vagy politikus, az egyetlen dolog, amiben tényleg jó vagyok az ez a tánc. A tanárom szerint tehetséges is vagyok. Az elmúlt évben nem jártam már hozzá különórára az egyetem miatt, de ez nem azt jelenti, hogy abbahagytam. Soha nem tudnám abbahagyni (: Minden áldott nap fejlesztettem magam, táncoltam két-három órákat, ahogy az időm engedte és ahogy ma is csinálom. Sokszor úgy éreztem, hogy csak ez ment meg a zh őrülettől (: A konditermes srác meg volt olyan jó hozzám, hogy esténként beengedett a tükrös aerobikterembe teljesen ingyen és bérmentve. Ezzel egy barátot is szereztem, azóta nagy haverom lett. Néha vannak ilyen őrült elképzeléseim, hogy megkérem Emmát, hogy a kapcsolatai révén szerezzen nekem egyetem utánra, Koppenhágába egy jó kis pincérnői állást egy hotelba, meg egy szűk kis albérletet, én meg belevetem magam a dán balettbe és seperc alatt híres leszek, mert mi sem egyszerűbb. Hát persze. Ez csak álom, tudom, hogy sosem leszek az (: Ha úgy rendeltetett volna, akkor már régen történt volna valami isteni közbeavatkozás és én már az orosz balett csillaga lennék. Nem baj, megelégszem én ennyivel is, hogy csak az évfolyamtársaimat, a családomat meg a barátaimat kápráztatom. Az ő körükben mindig is én leszek a étoile (:

Néha olyan lusta tudok lenni, hogy ha az fájna, akkor már kaparnám le a tapétát a falról kibírhatatlan kínomban. Szegény anyum pedig hogy reménykedett, hogy ha majd egyetemen kolis leszek, akkor majd javul a helyzet és kicsik megháziasodom. Nagy csalódás volt hát neki, hogy a dolog nem hogy nem javult volna, de csak rosszabb lett. A barátaim és az évfolyamtársaim ugyanis még nagyobb mértékben űzik a takarítás hárításának tevékenységét, ezért bőven volt kitől tanulnom. A szobatársam, Réka pont a rendes kategóriába tartozik, aki takarított is, de lehet, hogy ez csak még olaj is volt a tűzre. A legnagyobb katalizátorok akkor is a társaim voltak.  Elég-e, ha csak Diát említem, aki első félévben egyszer sem vitte le a szemetet, hanem az erkélyen tartotta? Csak gyűltek ott a nagy szemeteszsákok és december elején, a félév végén pont én vettem rá, hogy ugyan már, vigyük le, hacsak nem ebből a kísérletből akarja majd írni a diplomamunkáját. Az a szemét már rendesen mozgott! Nem leszek undorító, nem írom le részletesen, hogy mi volt benne... (: Vagy ott van Áron, aki áprilisban jegyezte meg nekem, hogy nem várja a kiköltözést, mert fél kinyitni az ágyneműtartóját. Rákérdeztem, hogy miért? Ha a mumusoktól fél, ott leszek vele és elmotyogok egy Commiklulust, ha kell, ne aggódjon (: Bevallotta, hogy az ágyneműtartóba dobált be egy kisebb, de nem elhanyagolható mennyiségű szemetet az első félév alatt. Béci is egy egyéniség, ő ahelyett, hogy mosogatna, inkább új tányért hoz otthonról, a régit meg berakja a szekrénybe. Még szerencse, hogy a szülei rendezvényszervező céget futtatnak, így rengeteg tányért és más evőeszközt tud szerezni. Pont én mosogattam el neki időnként (: Ehhez képest az, hogy én csak heti egyszer mosogattam, csütörtök reggel, mikor már aznap este utaznom kellett haza, az semmi. Különben is, ki voltak számolva és be voltak osztva a tányérjaim, teljes volt a kihasználtság és tökéletes a szervezés (: Az a baj, vagyis nem is igazán baj, inkább vicces, hogy mindig találtunk valami kifogást. Ó, most átmegyek Áronhoz, majd ha éjszaka visszajövök, még lefekvés előtt elmosogatok. Ma este bulizni megyünk, de holnap elpakolok az asztalomról. Most Vikivel beülünk egy kávézóba trécselni, de ha visszajöttem majd kitakarítom a szekrényem. Ó, persze (: Az érdekes része a dolognak az, hogy anyumnak is elmesélem ezeket az antitakarítós sztorikat itthon és ahelyett, hogy bosszankodna, nevet rajta. A Diás a kedvence, bevallom nekem is :D Fiatalság... ő is volt egyetemista (:

Tegnap volt egy kórházas kalandom. Anyum felmosta a lambériát a nappaliban, én meg nem vettem észre és mikor leértem a lépcsőn, abban a szent minutumban, hogy a lábam a földet érte, már estem is hanyatt. A térdem bevertem a TV-asztal sarkába, ami felhasította. Nagyon vérzett, egykedvűen meg is állapítottam, hogy ezt össze kell varrni, visszahívtam anyum és szépen bementünk az ügyeletre. Nem volt semmi izgi, nem láttam csontot, nem amputáltak, nem fájt, sőt a műtős, aki kezelésbe vett, közvetett rokonunk, ezért még a hangulat is jó volt (: Kicsit furcsa volt úgy viccelődni, meg beszélgetni, hogy közben a lábam varrja össze :D Évi anyum sógornőjének az öccsének a felesége. Születésemtől ismer engem. Ámuldozott, hogy milyen kemény lány vagyok és milyen meglepő ez, mivel olyan nagyon törékenynek nézek ki. Ez az évtizedes balett és a betegesen gizda testalkatom következménye, mindig gyengének néznek. Testileg lehet, hogy ez igaz is, de legtöbben elfelejtik, hogy az igazi erő nem fizikai, hanem lelki eredetű. Éve csodálkozott, hogy fel sem szisszentem, nem is látszott rajtam, hogy meg lennék ijedve. Nyilvánvalóan azért, mert így is volt (: Attól, hogy kétségbeesek, sírok, vagy pánikolok jobb lesz és hirtelen, varázsütésre összeforrad a seb? Nem próbáltam még, de biztosan forradalmasítanám az orvostudományt és bekerülnék a szakkönyvekbe (: Így van ez az élet minden mással is. Hiába siránkozunk, meg sajnálkozunk és fordulunk magunkba, mert attól semmi sem lesz jobb, csak még mélyebbre süllyedünk és még nehezebb lesz kimászni az árokból, ami magunknak ásunk. Inkább legyünk bátrak. Határozottan álljunk fel, tegyük oda magunkat és mindent kövessünk el, amit csak tudunk. Harcoljunk. Garantálom, hogy ez a biztos recept (:

A barátaim szerint minden szabadszelleműségem, kötelezettségutálatom és őrültségem ellenére nagyon anyáskodó típus vagyok. Vagy, ahogy Áron fogalmaz, mindig szeretném megmenteni a világot és mindenkiben meglátom a jót. Rékának köszönhetően ez az oldalam az elmúlt egy évben nagyobb mértékben is kifinomodott. Tényleg van bennem valami ösztönös erő, ami arra késztet, hogy ha elesettel, vagy kicsit megtört emberrel találkozom, akkor azt a szárnyaim alá a veszem, segítek, hogy jobban érezze magát, megvédem, ha kell. Olyan ez, mint egy piramis az egymásra épülő kövekkel, mert engem is kell, hogy Emma, vagy Réka védelmezzen és megvédjen a saját meggondolatlanságaimtól. De ez a védelmező erő is csak akkor működik, ha kedvelem is az illetőt, mert van egy másik, démoni oldalam is. Ok nélkül senki nem válik számomra ellenségessé, ahhoz nagyon is tennie kell valamit. Valami nagyon csúnya húzást, aljasat, igazságtalant. Ha valaki magára haragít, akkor kinyitja Pandora szelencéjét és minden ravasz aljasságomat rázúdítom. Átmegyek egy női Chuck Bassbe, vagy Draco Malfoy-ba és bármire képes vagyok, hogy megvédjem magunkat. Ma egyébként Potterlessből én is Pottermore-ossá váltam és a Mardekárba osztottak be. Miért érzetem azonnal, mikor megláttam a nagy zöldességet és a kígyót, hogy itt vagyok jó helyen? :D Még csalódott is lettem volna, ha nem oda pakolnak.

Tegnap elmeséltem, hogy mik a szobám nagy előnyei és hátrányai, ugye? Valamit kihagytam, pedig ez nagy előny. A tetőtérben lakom, az ablakom alatt pedig ott húzódik a tető, amire ki lehet mászni. Tiszta éjszakákon imádok ott ücsörögni és a cicám is szeret az ablakon keresztül közlekedni, amit nyáron meg is tehet, mert az év ezen időszakában májustól szeptember közepéig folyamatosan nyitva van az ablakom. Ajánlott, ha nem akarok megfőni (: Tényleg nagyon jó, el lehet bújni oda egy kicsit, olvasgatni, zenét hallgatni, vagy csak kémkedni a szomszédok után. A mi szomszédaink furák. Az egyik oldalunkon, arra, amerre az én szobám is néz, egy három tagú, klasszikus család lakik, vagyis anya, apa, gyerek. Ők anyummal örök ellenségek, pedig egykor, egy messzi, messzi galaxisban még barátok is voltak. Aztán megszülettem :D Igazság szerint közvetetten van közöm a háború kitöréséhez. Kisbaba voltam és anyum lerakott délután aludni, mikor a szomszéd ember abban a szent minutumban nekiállt füvet nyírni, de olyan hangosan, hogy az utcánk végén lévő temetőben is meghallhatta a zajt egy-egy elhunyt. Ez nagy dolog, mert szó szerint véve a temető az utcánk végén van, de a gyakorlatban másfél kilométerre innen, szóval nincs közel. Anyumnak nem erőssége a nyugalom, főleg, ha a gyerekeit érintő káros hatásokról van szó, ezért kiállt az erkélyre és szólt a szomszédnak, hogy nem lehetne-e ezt estefelé elintézni, mert alszik a kisbabája. Anyum azt állítja, hogy udvarias volt, de ha engem kérdeztek, kinézem belőle, hogy felvette a kicsinyét védő nőstény oroszlán imidzsét, ami gyakran előfordul. Állítólag ezután az történt, hogy a szomszéd felnézett az erkélyen álló anyumra, megvonta a vállát és anya szeme közé nézve közölte, hogy nem, nem lehetne. Ezzel pedig kezdetét vette a már 20 éve tartó, véres háború. Voltak nagyon komikus, de nagyon pitiáner helyzetek is a két évtized alatt. Anya valahogyan, és gőzöm sincs hogyan, de minden macskánkat rászoktatott arra, hogy az ő kertjükbe járjon át elintézni a dolgát, a teraszuk mellé. Volt olyan is, mikor a szomszéd ellopta az újságunkat, cserébe meg anyum elcsente a tejüket. Van itt a közelben egy néni, akinek van három tehene és ő szokott tejet hozni annak, aki kéri. Elég komolyan csinálja, mert kezeli is a tejet és nem nyerset, hanem már a 1,5%-osat adja el. A tej, a tehén megfejése után tehénfajtától függően lehet 4-5%-os is. Az aranyos kis Jersey-nek van az egyik legzsírosabb teje, az 6%-os körüli, viszont ő kis termetű, a tehén csak 500-600 kg, ezért nem is ad olyan sokat, mint teszem azt egy 800 kg-os Holstein, vagy egy magyar tarka. Fogadok, hogy most lestek, hogy milyeneket tudok (: A húshasznú marhákban, a baromfiakban, a lovakban, meg a sertésekben is így otthon vagyok. A nagyszüleim tartottak annak idején sokáig teheneket, meg más állatokat, ezért apum is ért ehhez és a papám gyerekkoromban engem is megtanított mindenre, amit ezekkel az állatokkal és a tartásukkal kapcsolatban tudni kell. Fejni is tudok, kézzel is, meg gép használatával is, ezt sem hittétek volna, ugye? (: Nem nézik ki a szöszi kis fejemből. Vannak rejtett képességeim. Nem mintha nagy hasznát venném, de arra jó, hogy megdöbbentsem az embereket, aztán mulathassak az arckifejezésükön. Egyetemen sikerült is, ott nagyon jót szórakoztam (: Szeretem is ezeket az állatokat, azért is lettem vega. Ha láttatok már újszülött kisborjút, tudhatjátok, hogy kevés olyan bájos, ártatlan élőlény van, mint ők. Nekem volt egy saját bikám is, ott voltam és láttam, mikor megszületett, én is neveztem el Noelnek. Noel még ma is boldogan éldegél, de már nem a nagyszüleimnél, hanem egyik barátjuknál, aki még tart állatokat. Meg szoktam látogatni, mikor ott vagyok és szeretném azt hinni, hogy meg is ismer, de ez persze teljesen kizárt (:

Az én családom úgy, ahogy van, nem mindennapi. Egyetlen család sem átlagos, mindegyiknek megvannak a maga dilijei, amivel az őrületbe kergethetik egymást, de szerintem az enyém túltesz a nagy átlagnál is. Mindjárt itt van anyum, aki nem az az átlagos anyuka, de mégis ugyanolyan. Míg más gyerek állítja, hogy az ő anyukája főztje a legjobb a világon, én ezt nem mondhatom el. Apu mesélte, hogy mikor friss házasok voltak, a helyzet sokkal rosszabb volt, olyan is előfordult, hogy anyum véletlenül belesütött egy pókot apu rántottájába. Nem tudjuk, hogyan sikerült ez neki, de megcsinálta. Azóta kicsit fejlődött, mert az egyszerűbb ételek már mennek, de sokfogásos vacsorát sosem fog összeállítani. Próbált, de tényleg nincs hozzá érzéke, ez nem az ő hibája. Ezért a konyhánkban egyik fiókunkban van egy kis mappa tele kajarendelős szórólapokkal, amit igénybe is szoktunk venni. Karácsony idején meg három napig itt vannak a nagyszüleim és a nagymamám vezényli a gasztronómiai részt, ezért nem kell azt hinni, hogy Szenteste mélyhűtött pizzán tengődünk. Anyum kicsit ügyetlen, ha látom, hogy krumplit pucol, gyorsan ki is veszem a kést a kezéből és csinálom én, megelőzve, hogy megvágja magát. Néha feledékeny, mert simán elfelejti, hogy én életemben nem szerettem a répát és váltig állítja, hogy ugyan már, Szonja, múlt héten még megetted. Pedig nem. Viszont mindezek ellenére Emmáról és rólam sosem feledkezik meg. Jó anya, tényleg jó, pedig neki is vannak tipikus, anyás idegrohamai. Mindig számon tartja, hogy hol vagyok és megkérdezi, hogy mikor jövök. Ha késem, akkor rögtön szólnom kell, mert elkezd aggódni, de annyira, hogy a rendőrséget is azonnal tárcsázná, hogy eltűnt a lánya. De ettől még nem is telepedik rám. Mikor az egyetemen vagyok, minden nap felhívom, én ezt nem szégyellem. Nem kérdez ki a napomról, meg hogy mit csináltam, csak három kérdést tesz fel, hogy hogy vagyok, ettem-e aznap valamit és mit ettem. A többit rám bízza, hogy el akarom-e mesélni, vagy sem. Magamtól telefonálok neki minden nap, nem ő mondta, hogy fel kell hívnom. És higgyétek el, néha nagyon jól tud esni. Novemberben egyszer nagyon beteg voltam, lázasan feküdtem a koliban, de nem lehetett kihagyni a hetet, mert néhány tárgyból az aláírásom bánta volna. Törődött és aggódott értem Réka is, és a barátaim is, ami jó volt, de nem hasonlítható ahhoz, mikor anyummal beszéltem és ő aggodalmaskodott. Az anyai gondoskodás pótolhatatlan. Ha valaki bánt, akkor nőstény oroszlán módjára védelmez, ölni tudna értem. És pátyolgat is, tartja bennem a lelket, vigasztal, ha kell és van olyan jó, hogy elhiteti velem, hogy még a legőrültebb álmaim is valóra fognak válni egyszer. Olyanok, minthogy egy nap körbeutazom a világot és megnézem a Húsvét-szigeteki szobrokat, végighallgatok egy koncertet a Carnegie Hallban és megnézek egy orosz balettet Moszkvában. Gyerek korom óta szeretnék eljutni egyszer az Anna bálba is és megnyerni azt. Vagy másodiknak lenni, vagy közönségdíjasnak, mindegy csak nyerjek meg valamit. Tudom, hogy erre semmi esély, mert ezt szépségkirálynők szokták nyerni, de akkor csak hagy mehessek el. Mert az olyan igazi bál, amit már 1825 óta megrendeznek és én egyszer szeretnék egy ilyenen keringőzni. Az Operabálba még ennél is kevesebb esélyem van eljutni, ezért maradok az Anna bálnál (: Az én anyukám pedig annyira jó és annyira szeret, hogy nem csak mondja, hanem tényleg bizonyos is benne, hogy egyszer elmehetek oda és meg is választanak a bál szépének. Tudom, hogy valószínűleg soha az életben nem sikerül majd részt vennem egy ilyen rendezvényen, de nem ez a fontos, hanem az, hogy ő hisz bennem és ez rengeteget számít nekem (: Innentől pedig már nem is olyan lényeges, hogy valóra válik-e egy-két buta álmom,vagy sem.

Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy az én barlangom a legmelegebb az egész környéken, de az is lehet, hogy az egész utcában. A házunk egy földszintből és két emeletből áll, a második emeleten található az én tetőtéri szobám és mellettem a nyestszomszédaim lakóhelye, a padlás. Kezdetben nem voltunk túl jó kapcsolatban, mert szörnyű ricsajt és visítozást csaptak, de áthidaltuk a kezdeti nehézségeket és nyárra különben is mindig elutaznak a nyári rezidenciájukba (: Én szeretem ezt a szobát. Kicsi, de otthonos, én választottam. De nagy hátránya, hogy nyáron itt van a legmelegebb, télen meg a leghidegebb. Fagyos téli éjszakákon előfordul, hogy nem bírom tovább, felkerekedek, és a paplanom, meg a plüssborzom társaságában leköltözöm a nappali kanapéjára. Ami karácsony környékén egészen kellemes is, ott szoktam aludni a fa fényei és a kandalló mellett, a nagy fenyőillatban (:
Nem cserélném el ezt a kis kuckót, még akkor sem, ha a behúzott sötétítő ellenére is meg lehet főni. Szeretem, hogy én lakok a legmagasabban, szeretem az ablakon körül futó élénk lila virágú növényt, úgy érzem magam tőle, mint Csipkerózsika. Minden jóban van valami rossz, ilyen forró napokon áthelyezem a bázist a fürdőszobába és egész nap a hideg csempén ülök törökülésben és gyümölcsöt majszolgatok, meg pusztítom a sok üveg ásványvizet nagy magányomban.

Napközben most egyetlen társaságom a cicám, mert anyumék már dolgoznak. Egyedül vagyok és ezt utálom, nem szeretem, ha nem tudok kihez szólni. Nem is tudom, ilyenkor úgy érzem magam, mintha nem is léteznék és nem törődne velem senki. Ez egoista személyiségre vall, de benne van a jellememben, nem tudom kitépni belőle (: Ez az érzés nagyon rossz, ilyenkor hajlamos vagyok hisztissé válni. Főleg, hogy anyum kolléganőinek a gyerekei most vannak egyetemi gólyatáborban, én meg hirtelen telefonos lelkisegély szolgálattá léptem elő, mert anyum mindenkit hozzám irányít, hogy sebaj, beszélj Szonjával, majd ő megvigasztal, hogy nem olyan rossz az (: Nem azzal van a baj, hogy támogatni kell őket, nem, dehogy is. A gond sokkal inkább abban rejlik, hogy anyum mindkét kolléganőjének a férje kőgazdag, így a kis fiacskáik nem hazudtolják meg a milliomospalánta mivoltukat. Úristen, én lány vagyok, de eszembe nem jutott volna panaszkodni, mikor tavaly ott voltam. Észre se vettem, hogy nincs függöny. Kit érdekel, hogy nincs függöny, mikor hajnali 4-ig buliztunk a tábor minden egyes napján és 7-kor már ébresztő volt? Meg, hogy kiabál velük a portás. Biztos mert oka van, mert hozzám a tavalyi tanév alatt egyszer sem szólt egy rossz szót sem. Eskü, hogy a fiúk nyafogósabbak, mint a lányok :D Jobb így, mert ha én egyszer elkezdek hisztizni, akkor már nagy világok vannak... (:

De azt nem mondom, hogy soha nem borultam ki a koli miatt, mert havonta egyszer azért megesett. Nekem nem a berendezés miatt volt, mert egy nagyon jól felszerelt, tökéletes helyet kaptam, teljesen elégedett voltam vele. Mint egy hotel. Nekem a bajom a szobatárssal volt. Utólag már restellem magam, mert olyan pitinek tűnik és tudom, hogy mákom volt Rékával. Nem is veszekedtünk soha, csak az ilyen kis apróságok idegesítettek, hogy mindig maxra felcsavarta a hűtőt, nekem meg megfagytak a joghurtjaim, sőt még a szójatejem is belefagyott egyszer a dobozába. Meg zuhanyzás után bepárásodott a tükör és ő azt nem törölte meg, mikor meg magától megszáradt, ilyen csúnya csíkos lett. Szóval ilyen apróságok, amik biztos nekem is voltak. Tudom, hogy nekem is voltak, például 10 hónap alatt vagy 2-szer vittem le én a szemetet... de nem direkt, csak elfelejtettem. És volt, mikor... hát, nem volt kedvem aznap mosogatni. Politikában gyökeresen más nézeteket vallottunk és mi magunk is gyökeresen mások vagyunk. Ez most úgy hangzik, mintha olyan nagy számnak tartanám magam, de tényleg úgy van, hogy ő egy egyszerű teremtés volt kívül-belül, én meg folyton nyüzsögtem. Én reggel háromnegyed óráig foglaltam el a fürdőt, amíg neki 2 percre volt szüksége, hogy fogat mosson Nekem minden este programom volt, ha nem buliztam, akkor egyik ismerősöm szobájában tanyáztunk, filmet néztünk, hülyéskedtünk, vagy valami, és mindig csak hajnali 3 körül estem haza. Ő soha nem ment bulizni, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek barátai, mert vannak, csak ő nem szereti az ilyesmit. Márciusban döbbentem rá, hogy mi jó szobatársak vagyunk, tulajdonképpen olyanok, mint a fogadott testvérek. Tökéletesen ellentétei vagyunk egymásnak, néha idegesítőek vagyunk, de... komolyan törődtünk a másikkal. Kora tavasszal tett értem valami, amit soha nem felejtek el neki, ahogy azt sem, hogy mennyire aggódott értem. Akkor pedig nagyon meg voltam döbbenve, mikor májusban felköszöntött a névnapomon. Az én névnapomat elég sokan elfelejtik, de ezért nem is hibáztatok senkit, mert nem minden nyomtatott naptárban van benne. Nagyon jól esett ez tőle (: Rékát az sem zavarta, hogy Áron és Dia folyamatosan nálunk tanyáztak és persze nem voltunk éppenséggel csöndben. Ahelyett, hogy panaszkodott volna, inkább ő is jóban lett velünk, megismerte és megkedvelte őket. Mikor este elmentem, mindig megmondtam neki, hogy körülbelül meddig leszek és mikor egyszer elaludtam Áronnál, akkor hajnali négykor keresett engem, hogy nem esett-e valami bajom. Vigyázott rám, tényleg vigyázott, szárnyai alá vett, ő volt az őrangyalom. És kellett is rám vigyázni, a szabad jellemem miatt sokszor csináltam őrültséget, míg ő egy nagyon fegyelmezett jellem. Nagyon hasonlít Emmára, ő ugyan ilyen, folyton vigyáz rám, még a távolból is. Emma pont egy éve költözött ki Helsinkibe és olyan volt, mintha a sors Rékát küldte volna, hogy betöltse az ő szerepét. Szükségem is volt rá, mert én született kistesó vagyok, mindig meg kell védeni valamitől, vagy valakitől, de az is gyakran megesik, hogy éppen saját magamtól (:
Mikor beestem mindig hajnalban, nagy későn a szobánk ajtaján, mindig ügyeltem rá, hogy ne ébresszem fel Rékát. Volt, hogy órákig ültünk az erkélyen, lelkiztünk és a szemmel is jól látható különbség ellenére nagyon megértettük egymást. Kicsi ragadt rá az én beteg humoromból, rám meg az ő gondoskodásából. Nem is titkoltam, hogy hogy érzek, mikor június végén elbúcsúztunk és megöleltük egymást. Megmondtam neki, hogy köszönöm, hogy nővérem voltál és törődtél velem, mert rengeteget jelentett ez nekem nehéz napokon. Soha nem feledem el ezt és most már mindig a nővérem marad. Már biztos reszkethet, nemsokára itt a szeptember :D
Idén, ha minden igaz két szobatársam is lesz és megint teljesen zsákbamacska a dolog. De abszolút pozitívan tekintek előre. A tavalyi év egy nagy kihívás volt, de szerintem egész jól helytálltam (: Rájöttem, hogy toleráns vagyok és ha valami gond van, bármilyen kicsi is, azt ki kell bökni, mert a tüske bennünk marad és csak gyűlik, gyűlik, gyűlik bennünk a feszültség. Azzal pedig mindkettőnknek csak ártunk. Kíváncsian várom a következő küldetést (: Ha pedig valami gond lesz... semmi baj, majd összeülünk Rékával és együtt kipanaszkodjuk magunkat az új szobatársainkról (:

Furi, de az őszt is várom mostanában. A tanulást nem, de az évszakot igen, mert szeretem a színes a fákat, a lusta napsütést, az avart a földön, az egész ősz hangulatot. Minden évszaknak megvan a saját szépsége, csak ki kell nyitni a szemünknek és észrevenni. De ez így van az élet minden más dolgával is (:

Fiatal tizenévesként nem voltam éppen problémamentes. Illetve soha nem voltam az, mert valami átok miatt folyton megsérültem és értelmetlen baleseteket szenvedtem. Egyszer egy biciklis ütött el és agyrázkódással jöttem ki a dologból, egyszer én mentem neki biciklivel egy kocsiajtónak, egyszer rátenyereltem a dédszüleim kazánjára és másodfokú égési sérülést szenvedtem a tenyeremen, egyszer leestem egy nyári táborban az emeletes ágyról és eltört a sípcsontom, máskor meg egy nagy kőfalról zuhantam alá és szilánkosra tört a csuklóm. A kőfal tetején nem azért voltam, mert 5 évesen öngyilkos akartam lenni, hanem, mert azt játszottam, hogy én egy oroszlán vagyok és meg voltam győződve róla, hogy talpra érkezem (: Voltak érdekes elképzeléseim (: Ha a szüleim telefonja napközben megcsörrent és az iskola egyik dolgozója volt a vonal másik végén, akkor rögtön tudták, hogy megint helyzet van. Már meg sem lepődtek rajta. De ahogy átléptem a kamaszkorba, ezek a balesetek ritkábbá váltak és ma el lehet mondani, hogy már rég volt ilyen. Ma már tudom, hogy nem is a gyerekkorom sérülései voltak a legrosszabbak, mert azok csak fizikai fájdalmat okoztak, amit rövid időn belül orvosoltak. Ebcsont gyerekcsont hamar beforr (: 14 évesen keserű korszakom éltem, nem szerettem az iskolát és elegem lett, hogy mindig azt mondják nekem, hogy tudod, Szonja, Emma a te korodban... A nővéremmel alapjainkban más személyiségek vagyunk. Ezt akkor utáltam, mert én akkor sem tudok még csak hasonló sem lenni, mint ő, ha megfeszülök. Nem bírtam ki, hogy ő olyan céltudatos, fegyelmezett, szabálytisztelő és precíz, mert én ezeknek épp az ellenkezője vagyok. Én az adott pillanatot szeretem teljesen átélni és nem nagyon rágódom azon, hogy mi lesz velem jövő héten. Ha rajtam múlna, legszívesebben bepakolnék egy húzós bőröndbe, kimennék Ferihegyre és az első repülőre felszállnék, nem számít, hova tart. A kaland a lényeg (: De az sajnos a bankszámlámon múlik, nem rajtam :D Nem is Emmával volt bajom, amit az is megerősít, ha megnézzük, hogy ma már milyen a kapcsolatunk. Magammal volt problémám, meg az elvárásokkal és kötelezettségekkel, amikbe kényszerítettek és amit soha nem bírtam elviselni. Ezért is érzem magam jobban az egyetemen, mert ott nem figyelnek árgus szemekkel, hogy mit csinálok, mikor és hogyan. Úgy osztom be magamnak a dolgaimat, ahogy akarom. Anyumék sem kérdezgetnek már, ezért nem tudják, hogy épp milyen esszét kell írnom és nem nyaggatnak, hogy álljak már neki. Engem minél jobban nyaggat valaki, annál kevesebb kedvem lesz hozzá. Hagyják, hogy magamtól meséljek arról, hogy mi van velem és én mesélek is nekik, arról, amit fontosnak tartok. Ők hisznek abban, hogy tudom kezelni a dolgokat és minden rendben lesz (: Talán ők az egyedüliek ezzel (:

Mikor kislány voltam, ovis, majd kisiskolás, akkor nekem mindig este 9-kor volt takarodó. Már az ágyban feküdtem, betakarózva, mikor anyum minden este bejött két bögre citromfű teával, leült az ágyam szélére és amíg iszogattunk, elmeséltem neki, töviről hegyire, hogy milyen napom volt. Először mindig Emma szobájába ment, aztán hozzám. Tegnap éjszaka bealudtam a TV előtt, mellettem a laptoppal és arra ébredtem, hogy anyum simogatja a fejemet, az éjjeliszekrényemen pedig ott egy tálca, két bögre teával. Akinek álmatlanság, vagy stressz problémái vannak, az igyon citromfű teát lefekvés előtt, mert nagyon hatásos, megnyugtat és jól alszol tőle (: Anya tudta, hogy zaklatott vagyok, mert tegnap nagyon számítottam rá, hogy apum meglátogat, mert megígérte. Nem elég, hogy nem jött, de még a keresztszüleim is lemondták a szombati látogatást, amikor felköszöntöttek volna, ezért elég szomorkás hangulatban voltam. Nem voltam mérges, mert nem az ő hibájuk, apumnak egy munkatársával kellett azonnal találkoznia és holnap már tényleg jön, a keresztszüleimnek pedig úgy alakult, hogy keresztanyumnak dolgoznia kell szombaton. Csak csalódott voltam, mert úgy beleéltem magam, nekem fontos volt ez. Aztán arra gondoltam, hogy apum azért is csinálja ezt, hogy a nővéremnek és nekem jobb legyen, és a keresztanyum is nyilván szívesebben szórakozna szombaton a kertünkben, mint a dolgozna. El is szégyelltem magam, hogy néha ilyen önző erők munkálkodnak bennem. Kellemetlen dolog felnőttnek lenni és nekem ezzel a kötelezettségiszonyos személyiséggel még kellemetlenebb lesz. Juuuhuujjuj (: De az emberek fejlődnek, biztosan én is fogok. Maradjunk csak a pohár félig teli hozzáállásnál (:

A mi családunkban az a szokás, hogy mindenki két keresztnevet kap és a másodikat az egyik felmenő után. Így lettem én Szonja Izabella, a nővérem Emma Julianna, az egyik unokatesóm Dorina Hajnalka, egy másik pedig Zsombor István. Az Izabellát az anyum felőli nagymamám, Iza mama után kaptam.
Tegnap hajnalban felkeltem a szomszéd sátán kutyájának ugatására, mamuszt húztam és kicammogtam a konyhába inni egy kis meleg szójatejet, mert attól mindig jól alszom (: Ott találkoztam anyummal, aki majdnem szívrohamot kapott, amikor jó estét kívántam a sötétből, direkt olyan Drakulásan. Együtt iszogattunk, beszélgettünk és szóba jöttek a nagyszüleim, meg a dédszüleim. Anyum nagyon szeret róluk mesélni, Iza mamáról pedig nagyon sokat lehet. Hihetetlen egy nő volt. Nem az a hagyományos nyugdíjas nagymama típus, hanem a nagyvilági, modern felfogású asszony. Színházba járt, utazgatott, imádta a divatot, a háza tele volt üvegfigurákkal és imádott táncolni, nagyon büszke volt arra, hogy balettozom. Az életéről könyvet lehetne írni, annyira tartalmas volt. Miután elvált anyum apjától, újra férjhez ment és az az ember, akit én hívok nagypapának, vér szerint nem is a rokonom. Ő volt az egyetlen, aki támogatta anyumékat abban, hogy a Szonja nevet adják nekem. Akkoriban, a Dorottyák, a Viktóriák és a Zsófiák fénykorában ez nagy egzotikumnak számított, a család idősebb tagjai el voltak borzadva ettől a választástól. Anyum tinikora óta tudta és mondta is, hogy neki két lánya lesz, Emma és Szonja, mégis mindenki úgy tett, mintha akkor hallaná először. Pedig anyum tényleg nem árult zsákbamacskát, még apummal is közölte az eljegyzésükkor, hogy ez így lesz, akár tetszik, akár nem. Iza mamának az volt a véleménye, hogy a legkisebb unokája nem lehet tucatlány, ezért a név tökéletes. Akkor döntötte el anyum, hogy a második nevem Izabella lesz. Én meg nagyon örülök, hogy anyumat nem sikerült eltántorítani, mert ha már a személyem nem különleges, akkor legalább a nevem ne jöjjön velem szembe minduntalan (: Mostanság egyre több kisbabát neveznek Szonjának, de az én generációmban, a velem együtt születettek között még nem találkoztam másikkal. Egy dolog van, amiben önző vagyok és az a nevem, ki nem állhatom, ha valakit úgy hívnak, mint engem, mindegy, hogy a vezeték, vagy a keresztnevünk egyezik-e. Szerencsére személyesen nem is ismerek egyetlen névrokont sem (: Nem tudom, miért van ez, csak érzem, hogy dühít. Talán örökölhettem, mert anyum ugyan olyan. De családon belül, ha majd egyszer valaki utánam adná a kislányának a nevét, arra büszke lennék. Nem szeretem a nevem, de nem is utálom, szerintem egy nevet nem kell sem szeretni, sem utálni (: Ez a lényünk része, hozzánk tartozik, úgy mint a karunk, a vesénk, vagy egy rossz szokásunk. A vakbelünk az nem, azt ki lehet venni, de a nevünket véglegesen sem változtathatjuk meg, mert papírokban a születési név helyére akkor is az kerül, amit a szüleinktől kaptunk. Bármit szívesen megosztok bárkivel, az esernyőmet, a szociológia puskámat, a karamellás Milka csokimat, bármit, de a nevemet azt soha nem osztanám meg. A lényemet nem adom, nem vagyok én Voldemort, hogy darabokat vágjak ki a lelkemből (:
Iza mamim története úgy végződött, ahogyan élt. Hirtelen. Agyvérzésben halt meg öt éve, teljesen váratlanul, 70 évesen.

Évente kétszer el szoktam keveredni fodrászhoz. Ez mindig augusztus végén és február közepén történik meg és minden egyes alkalommal órákat töltök ott, pedig nem festik át a hajamat lilára, nem borotváltatom le a fejemet és egyáltalán, igazításon kívül semmit sem csináltatok (: Már annyiszor gondolkoztam azon, hogy miért van az, hogy ha valaki elmegy hajat vágatni, abban a minutumban, hogy lerakja a fenekét a székbe el is kezdi mesélni az épp aktuális dolgait Dórinak. Dóri a fodrászom és szakmailag is nagyon odarakja magát, meg emberileg is nagyon kedves (: Csodálom, hogy hogy bírja ezt elviselni. Azt is csodálom, hogy ezt csodálom, mert végtére is pszichológus lesz belőlem, vagy mi. Vagyis én főállásban fogom nagyjából azt csinálni, mint amit Dóri. Fodrásznak lenni nem csak annyit jelent, hogy hajat vágsz, nem csak az emberek fizikumával, hanem a lelkével is törődni kell. Ez egy nagyon szép szakma, mert mindkét téren jobban érzi magát minden vendég, mikor kilép a szalon ajtaján (: Én is úgy voltam, hogy leültem és azonnal elpanaszoltam, hogy mennyire troll tud lenni az egyetem, mennyire nem akarok sulikezdést és milyen nehéz félévem lesz, nagyon félek tőle, meg attól, hogy béna leszek és nem fog menni. Ő meg végighallgatott, kérdezgetett, ahol szükség volt, viccelődött, tanácsot adott, és két együtt érző szó között megjegyezte, hogy nagyon szereti a világosszőke hajamat és ritka, hogy valakinek természetesen ilyen, mint nekem. Nem csak a hajam, de a lelkem is balzsamozva lett abban a székben (:
A fodrászatokban viszont a pletyka is nagyon megy, bár köztudott tény, hogy ezt sosem a fodrász terjeszti, hanem a kedves és nem kedves vendégek. Dóri olyan, mintha íratlan titoktartási esküt tett volna, mikor elkezdte a szakmát és tőle nem hall vissza senki semmit. A pletykát a vendégek terjesztik és biztosak lehetünk benne, hogy minket is kibeszélnek, ahogy kitettük a lábunkat a csilingelő, szélcsengős ajtón. Utálom a pletykát! Ez egy nagyon csúnya dolog, én soha nem is csináltam. Talán emiatt volt, hogy csak 19 év után kerültem csak olyan helyzetbe, hogy pletykáltak rólam. Remélem csak megint 19 év után fogok ilyennel találkozni, mert nagyon dühítő és kellemetlen volt. Egy helyes évfolyamtársam meg akart kérni, hogy menjünk együtt a gólyabálba. Az egyik közös barátunk kérdezte meg, hogy van-e már valakim akkorra, mert ez a srác szeretne velem menni. Köpni, nyelni nem tudtam (: Mondtam, hogy nem hívott senki, keressen meg a fiú és megdumáljuk. Hát vártam, vártam és vártam hosszú napokig, de csak nem bukkant fel a srác, én meg nem fogok könyörögni neki, természetesen :D A bálon a közös barátunk is értetlenkedett, hogy nem érti, miért történt ez. Egy héttel utána derült ki, hogy valamelyik kedves évfolyamtárs azt terjesztette, hogy nekem van barátom. Máig nem tudom ki volt, de olyan mérges lettem akkor, hogy nem érdekelt, mibe kerül, fel akartam kutatni az illetőt, rákötni egy régi, szénnel működő vasalót a lábára és belökni a Mariana-árokba. Higgadtan végiggondolva, valószínű nem is direkt csinálta, aki csinálta. De akkor is dühítő, mert ki tudja, most mi lenne, ha nem tette volna tönkre ezt egy pletyka. Szökőévente egyszer fordul elő, hogy egy hímnek komolyabb szándéka van velem kapcsolatban és nem csak szórakozgat velem, erre ez történik. Ez egy tipikus Szonjás pillanat (: Majd meglátjátok ti is (:

Számtalanszor előfordult már, hogy az emberek sokkal kevesebbre tartottak engem, mint ami valójában vagyok. Ez így beképzelten hangzik, ezért el is mondom, mire gondolok. Nem tudom, miért, biztos olyan fejem van, hogy nem néznek ki belőlem túl sok mindent. Főleg akkor szembesültem ezzel, mikor bekerültem egyetemre. Az évfolyamtársaim soha nem mondták ki, de nagyon feltűnő volt, hogy mennyire csodálkoznak, mikor egy beszélgetés közben kifejtettem a véleményem az ingatlanpiac jelenlegi helyzetéről, vagy elmagyaráztam, hogy mi a tőzsde lényege és hogy működik. Közben meg egy barátnőmnek elmeséltem a dr. Csont előző epizódját, mert lemaradt róla. Ezért nem szabad első látásra ítélni, teljesen ismeretlenül. Mert az a legnagyobb baj ezekkel a bélyegekkel, hogy ha valaki túl sokszor hall valamit, amit rá mondanak, akkor a végén már ő is el hiszi és beletörődik. Aztán nagyon nehéz ráébreszteni magunkat, hogy nem is igazak a címkék, amiket belénk erőltettek és lehúzni a ránk aggatott bőr cipzárját.
Az első év után sikerült is az egyetemen kivívnom magamnak egy olyan tiszteletet, ami az okosoknak jár és, amit meg sem érdemlek. Államilag támogatott vagyok és van egy nagy sikertárgyam az igaz, de nincsenek jó jegyeim, van, amiből éppen sikerült átmennem és olyan is van, amiből CV-znem kell, mert nem sikerült. Nem mindig a kitűnő tanulót tartják okosnak, hanem inkább azt, aki tájékozott a világ dolgait illetően és van egy határozott véleménye. Ebbe beletartozhat a politika, a mindennapi hírek, a gazdaság és még az aktuális slágerlista is. Erre pedig nem lehet magolással szert tenni, hanem az kell, hogy érdekeljen, mi zajlik, vagy zajlott egykor a világban (:

Nekem kellett idő, mire erre rájöttem. Furi volt egy nap azt érezni, hogy a többiek értelmesnek tartanak, mert ilyet nem tapasztaltam középiskolában. Akkor éreztem először, mikor egy csoporttársam megkért, hogy magyarázzak el neki egy fejezetet, mert nem érti. Köpni, nyelni nem tudtam, mert hűha, a gimi... teljesen más világ volt, ott nem tudtam feloldódni, csúnya szó, de valamennyire, akaratuk ellenére elnyomtak a többiek és a ranglétrán egy szinten álltam egy jobb állapotban lévő paddal. De beletörődtem. El is hittem magamról, hogy egy senki vagyok, teljesen érdektelen és szürke, az osztályon belül nem nagyon volt szociális életem, felsőbb évesekkel barátkoztam. Nekik köszönhetően egy idő után rájöttem, hogy ácsi, ez nem így van és kibújt a valódi énem. Már nem félek felvállalni azt, aki vagyok, mert ilyen vagyok, nem tehetek róla, ennek születtem. Elfogadtam magam. Az érzések más tészta és bizonyos tapasztalatok miatt azokat továbbra is nehezen adom, nehezebben, mint bármikor valaha. De barátkozni könnyen barátkozom és ha valakinek nem vagyok szimpatikus az nem nagyon hat meg. Majd leszek másnak szimpatikus, nem vagyok én egy szelet csoki, hogy mindenki szeressen (: Annyi baj legyen az életben. Nem kell mindenkinek megfelelni, a legfontosabb az, hogy mindenki magának feleljen meg, mert saját magunkkal kell a legtöbb időt eltöltenünk (: Azért olyan szörnyű nem is lehetek, mert páran kedvelnek (:

Ide is az érzéseim miatt döntöttem úgy, hogy írni fogok, mert olyan nehéz kiadnom magamból. What better way to share my private thoughts than to broadcast them on the Internet? Olive ebben is megmondta a tutit (: Mi lesz itt? Leginkább lelkizés, önismereti dolgaim boncolgatása és élményeim beszámolója, lelkizés, unalmas napjaim még unalmasabb elbeszélése és lelkizés. Mind pedig elsősorban magamnak, az én saját stílusomban, ahogy belőlem jön (:

2011. Augusztus 20., nulla óra egy perc. Tompán kutyaugatást hallok a folyosóról, amin nem lepődöm meg, az a kis sátánfajzat a szomszédban imád ugatni, főleg Áront, aki valamiért nagyon irritálja. Aztán egy pillanat múlva érzékelem, hogy kivágódik az ajtó. Valaki jól fejbevág egy párnával, megcsapja az orrom Áron dezodorának friss, citrusos illata és még fel sem ülök rendesen, ki sem dörzsölöm a szememből az álmot, mikor már heten lógnak a nyakamban.

Először azt sem tudom, hogy mi van, hol vagyok, mi történik, ég-e a ház, aztán a többiek elkezdenek énekelni és minden magyarázatot nyer.

Több se kellett, azonnal kitisztult a fejem és egyszerre akartam körbeugrálni a szobát az izgatottságtól, meg borzongani és egy perc néma csönddel adózni a ténynek, hogy te jó ég, tényleg kerek 20 éve vagyok a világon, hát mégis megöregedtem. Már jóindulattal sem lehet mondani, hogy tinédzser vagyok, felnőttem, egy fiatal, felnőtt nő lett belőlem. 2011. augusztus 20.-ának nulla egy percétől hivatalosan is 20 éves lettem. Ha szigorúbban nézzük, akkor csak reggel 10 óra 3 perctől, ugyanis percre pontosan akkor születtem, de ezt inkább csak a családom veszi komolyan. Anyumnak például be van állítva csörgőre a mobilja augusztus 20., 10 óra 3 percre, hogy nehogy lemaradjon a pillanatról és a család is nagyon figyel erre az időpontra.

Ahogy a többiek énekeltek nekem még mindig nem nagyon fogtam fel a dolgot. Már hetek óra erre készülök, edzettem magam lelkileg, szoktam a gondolatot, de így is sokkhatásként ért. A srácok ezt mind megértették, mert közöttük én vagyok a legfiatalabb, sőt az egyetemen is én vagyok az évfolyam második legfiatalabbja. Ők már mind túlestek a sokkoló második X-en. Sokáig beszélgettünk erről, a nővérem biztosított, hogy ne aggódjak, jól áll nekem a kor és valamikor hajnalban úgy aludtunk el az én ágyamon. Mikor hétkor felkeltem, hirtelen nem is tudtam mire vélni, hogy miért fekszem én Áron karján és mit keres Emma az ágyam végében.

Korán felkelt mindenki a szomszéd kutyájának hála, amilyen gonosz állattal még soha nem találkoztam. Egy fekete Westie volt, a gazdái teljesen szabadon hagyták garázdálkodni, a kutya meg direkt a folyosón mászkált és várta, hogy valaki feltűnjön és megugathassa. Kefírbe, a kínai kopaszkutyába viszont örökre beleszerettem. Pedig nem tetszett ez a fajta és én macskás is vagyok, de péntek délután odajött hozzám a kutyus barátkozni és aztán már mindig velünk volt. Úgy megszerettem, olyan szeretetreméltó személyisége volt, hogy vasárnapra már nem is találtam csúnyácskának, megszépült a szememben. Ilyen kutyusom lesz egyszer. Én emberrel kapcsolatban is voltam már úgy, hogy külsőre egyáltalán nem imponált, de aztán megismertem és egy gyönyörű emberré vált a szememben. Ezért nem szabad külső alapján ítélni (:

Lementünk a strandra, dögmeleg volt. Péntek este kicsit megrémültünk, mert kifogtunk egy akkora vihart villámmal, meg égzengéssel, hogy ihaj, de szombat reggelre ennek már nyoma sem volt, vakítóan kék volt az ég. 10 óra előtt egy perccel szólalt meg a mobilom, apum volt az és boldog szülinapot kívánt. Mondta, hogy a 10 óra 3 percet meghagyja anyunak, mert mégiscsak ő volt terhes velem nyolc hónapig (koraszülött voltam, szeptember 5.-re ígértek) és ő szült. Jött a 10 óra 3 perc… ami a leghosszabb ideig tartó egy perc minden egyes évben. Vártam, vártam a mobilommal a kezemben és el is múlt. 20 éves lettem, 20 éves vagyok és anyum nem hívott fel, páni félelem lett úrra rajtam és gyorsan elkezdtem tárcsázni, de nem vette fel senki. Úgy kétségbeestem, majdnem elsírtam magam. Nem igaz, hogy 20 éves vagyok, 20 éve születtem és nem tudom elérni azt a csodálatos nőt, aki (nem mondom, hogy hosszú órákig, mert állítólag én nagyon gyorsan megszülettem) vajúdott velem, a világra hozott és aztán 20 évig pátyolgatott annak ellenére, hogy viselkedésemből gyakran nem éppen a hála sugárzott ki. 5 perc telt el és már depresszióba estem, mikor megcsörrent a telefonom és a kijelzőn az “anyu” állt. Kiderült, hogy elhagyta a mobilját és pont a hotel recepciósát győzködte arról, hogy a talált mobil az övé és mivel a kisebbik lányának ma van a születésnapja, 10 óra 3 perckor jelezni fog a telefon, figyelje csak meg. Így is lett és ez elég jó bizonyíték volt a portásnak (: Anyum ugyanis már évek óta nem tudja a saját pin kódját, soha nem hagyja teljesen lemerülni a telefont.

Délre mentünk motorcsónakozni, a legnagyobb melegben. Ezt kaptam apum legjobb barátjától, aki panziójában meg is szálltunk (: Csodálkoztam, hogy tudja, mikor van a szülinapom, Emma meg azon csodálkozott, hogy én csodálkozom. Emma szülinapját persze, hogy tudja, mert ő a keresztlánya, de az enyémet… nővérem szerint nagyon könnyű fejben tartani, hogy mikor születtem (: A motorcsónakozás nagyon jó dolog. Mikor már annyira gyorsan megyünk, hogy ugrál, permetez a víz az arcodra, közben 35° van és mire kiszállsz a járműből már fáj az arcod, mert annyit nevettél. Ajánlom mindenkinek, aki Balatonföldváron jár, csak menjetek le a kikötőbe, rögtön az elején szokott ott tanyázni a bácsi (felismerhető, mert nincs más motorcsónak a kikötőben) és nem drága befizetni egy ilyen útra (: De úgy az igazi, ha sokan mentek. Meg árban is jobban kijöttök (: Jelentkezzen, aki akar jönni és jövőre, a 21.-emen elviszlek titeket, okés? :D

Délután megint egész nap a vízben lubickoltunk. jól leégtünk, nekem látszik a napszemüvegem helye :D Azért jó, hogy augusztus 20.-án születtem, mert ha ezt megemlítem, mikor venni akarok valamit, akkor a lángostól kezdve a koktélon át, mindent ingyen, vagy nagyon olcsón megkapok (: Az embereknek azon a napon valahogy jó kedvük van és mindig úgy megörülnek, hogy “Tényleg, ma van a szülinapod?”.

Öt óra felé baktattunk vissza a partról és nyársaltunk, fergeteges volt a hangulat. Azért ilyen korán, mert kilenc órakor kezdődött a tűzijáték, amit nem lehet kihagyni. Ez a kedvenc részem a napban, általában közben szoktam felfogni, hogy egy évvel öregebb lettem. A hegyoldalban, a házak mögött van egy sétány, ahonnan csodálatos kilátás nyílik az egész Balatonra (ha valaki megy Földvárra, szóljon és elmondom merre van, mert ezt nem lehet kihagyni), az a kedvenc helyem a világon. Inkább csak a helyiek ismerik, ezért nem volt tömeg, nekem apum balatonföldvári, ezért mindig is tudtam róla. Átmásztunk a kerítésen, leültünk a fűbe és vártunk. Kristálytiszta volt az ég, gyönyörű volt a kilátás, láttunk hullócsillagot, gyorsan kívántam is (: A tűzijáték elkezdődött, én meg úgy ugráltam és pörögtem, mintha nem a 20., hanem az 5. szülinapom lenne. Mindig ez van, szerintem a 40.-en is ezt fogom csinálni (: Hallottam, hogy valami nagy nyüzsgés van a hátam mögött, megfordultam és ott állt a nővérem egy gyertyákkal teli tortával a kezében. Az volt az előnye annak, hogy sokan voltunk, hogy Emma észrevétlenül hátra tudott maradni és elhozni a tortát. A többiek meg elvonták a figyelmem és gondoskodtak róla, hogy ne vegyem észre (: Mindenki odaállt Emma mellé és megint rázendítettek, hogy “Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod…”. Mellettünk meg ment közben a tűzijáték. Az idegenek körülöttünk mind minket néztek és mosolyogtak, egy kislány meg még be is szállt a dalba (: Én meg szégyenszemre elbőgtem magam. Mikor ahhoz a részhez értek, hogy “Megint egy évvel öregebb lettél és bölcsebb is talán…” a nővérem nevetve rázta a fejét, miközben tovább énekelt, és én is elvigyorodtam. Emma nagyon ismer.

Kiderült, hogy úgy oldották meg, hogy Emma észrevétlenül lemaradt és kocsival hozta utánunk a tortát, valamint a kocsiba előtte mindenki be is rakta az ajándékot. Úgy meglepődtem, hogy a barátaim mennyire ismernek engem. Árontól például egy élénk kék színű Too Late órát kaptam, ami a sötétben gyönyörű kékeszöldes árnyalatban világít. Mikor odaadta akkor azt mondta, hogy “Azért, hogy ezentúl mindig lásd a fényt és soha többé ne vessz el”.

A kikötő felé tartva bementünk szétnézni egy suvenír boltba, ahol megkaptam életem egyik legnagyobb bókját az eladótól. Volt ott egy doboz tele könyvvel, amik 1000 Ft-ba kerültek, én meg csak úgy megnéztem őket, belelapozgattam egy történelmi lexikonba, ami a szocializmus idejére fókuszál. Szeretem a történelmet, engem nagyon érdekel az ilyesmi, a szocializmus meg különösen. Dia vett egy karkötőt és miközben rá vártunk, odajött hozzánk ez az egyik eladó bácsi és elkezdtünk beszélgetni. Megjegyezte, hogy csodálkozott, mikor első utam ahhoz a könyvhöz vezetett, mert ez nagyon ritka ilyen fiatal lányoknál, ezerből csak egy csinál ilyesmit.

A kikötőben élő zene ment, elég széles volt a zenekar dalainak palettája, mert keményen nyomták a Csókkirályt is, de szintén beiktattak ilyen lassabb dalokat, mint a Kikötők. Nem voltak valami kiemelkedőek, de hangulatot azt nagyon tudtak teremteni. Viki meg odament a színpadhoz, váltott pár szót az énekessel egy két dal közötti rövid szünetben és én csak azt láttam, hogy felém mutat, meg rám néznek mind a ketten, de nem tudtam mire vélni. Mikor a pasi újra a mikrofonhoz lépett, akkor megszólalt, hogy “A következő dallal mi is kívánunk boldog 20. születésnapot annak a szépséges királylánynak, Szonjának, aki ott áll.”. Eljátszották a Most múlik pontosant, elég egyéni hangszerelésben, de nagyon szépen. Áron közben felkért táncolni és tánc közben megint szúrt a szemem, jelezve, hogy mindjárt sírok. Hajnalig roptuk, hatalmas buli volt. Nagyon boldog voltam.

Egész hétvégén nagyon boldog voltam. Vasárnap éjszaka értem haza és még teljesen egyedül vagyok itthon, anyumék késő délután érnek majd haza valamikor, furcsa, hogy 20 évesen még nem öleltük meg egymást. De majd pótolunk (: A nővérem már tegnap repült vissza Helsinkibe, ma már dolgoznia kellett. Kicsit mindketten sírtunk az elválásnál, mert valószínű, hogy csak karácsonykor találkozunk újra. Mikor nehezen bejutottam este a bejárati ajtón, egy bőrönddel gazdagabban, mint amivel elindultam (az volt a kincsesbőröndöm, tele az ajándékokkal), kicsit szomorú lettem, hogy eltelt ez a hétvége. Ez volt életem legboldogabb születésnapja. De még nincs teljesen vége (: Szombaton lesz a családi ünnepség, mikor itt lesz mindenki: szüleim, keresztszüleim, nénikéim, bácsikáim, unokatesóim, mindenki jön, hogy felköszöntsön és a családi szülinapitortám is akkorra van megrendelve. Ez is olyan jól esett, mert nem mi hívtuk őket, hanem először keresztszüleim jelentkeztek be, hogy jönni akarnak és normálisan felköszönteni. Megbeszélték anyummal a szombatot, aztán sorban telefonált mindenki, hogy ők is jönni szeretnének (:

Nekem ennél több nem is kell. Láttam, hogy mennyi embernek eszébe jutottam és köszönök szépen minden jókívánságot, mert mindegyik külön jól esett (: Bejött, mert mind látjátok, nagyon is boldog és emlékezetes volt a 20. születésnapom (:

“Megint egy évvel öregebb lettél, s bölcsebb is talán