Bevallom, néha megesik, hogy nem viselkedek túl példaértékűen. Azt is vállalom, hogy talán egy kicsit neveletlen vagyok. Vagyis inkább nem is a neveletlen szót használnám, mert elméletben nagyon is tudom, mi az illem, és mikor kell, alkalmazom. Anyumék jó munkát végeztek rajtam ebben a tekintetben (: Neveletlenségem sokkal inkább a személyiségemmel függ össze. Vegyük csak ezt a hetet, mikor három előadás is azzal telt, hogy Áronnal és Diával beültünk az előadóterem leghátsó sorába, és egyikünk sem tudja felidézni, hogy mi volt az óra témája, mert 90 percig ökörködtünk, árasztottuk magunkból a hülyeséget és röhögtünk egymáson. Vagy Áron énekelt, vagy együtt verset írtunk, vagy papírhajót hajtogattunk, amibe belerajzoltuk pálcikaember énünket, de a csúcs az volt, mikor egymás igazolványképeit elemeztük ki. Rengetegszer fordult elő, hogy valamin hangosabban felnevettünk, erre az előttünk lévő 4-5 sor felháborodva hátrafordult és ránk tekintett.
Tiszta szívemből örülök, hogy én nem vagyok egy közülük. Nem tudom, de ha én hallom, hogy valaki nevet mögöttem, mindig hátrafordulok és vigyorgok egyet rajta. Örülök, hogy a másik jól érzi magát. Viszont vannak olyan savanyú csoporttársaim, akiket a több, mint egy év alatt még mosolyogni sem láttam. Egyszer sem, soha. Utálok velük lenni, nem is keresem a társaságukat, mert ha mellettük állok, olyan feszélyezve érzem magam. Mert én szeretek nevetni, elég beteg humorérzékem van és úgy érzem, hogy ők korlátozzák a személyiségem, mert lenéznek azért, ha mondok egy viccet. Nem az érdekel, hogy lenéznek, mert engem sem érdekelnek ők. Egyszerűen csak nem lehetek önmagam mellettük. Ironikus, mert a középsuliban pont engem néztek ilyen savanyújóskának a balett miatt. Azt gondolták, hogy egy balerina csak sznob lehet. Egyetemen más taktikát választottam, itt hagytam, hogy kapjanak először a személyiségemből és csak utána mondtam el, hogy balettozom. Ez bevált (:
Sok csoporttársam nem tudja értékelni a viccet, nincs humorérzékük, ezért 10 percnél tovább nem is bírom ki velük. Istenem, úgy viselkednek, mintha 3 gyerekes, középkorú, sokat látott családapák lennének, akik belekeseredtek az életbe. Én mindig úgy éltem, hogy a feladataimat és céljaimat komolyan vettem, de az életet annyira nem, hogy legyen olyan helyzet, ahol ne tudnék felnevetni. Legalábbis igyekszem így felfogni, és így jól érzem magam, mert a humán Tunyacsáp ismerőseimmel ellentétben, nekem vidám, nevetéssel teli napjaim vannak. Személyiségem ezen része a szüleim tökéletes keveréke. Anyum olyan, hogy rengeteget beszél, soha nem tud csöndben maradni, apum meg kicsit szótlanabb, de mikor valamit mond, az nagyon üt. Én kettő az egyben,  univerzális vagyok. Rengeteget beszélek és beteg humorérzékem van hozzá. De én ezt sosem bántam, mert szeretek ilyen lenni és mindig a hozzám hasonló őrültek társaságát kerestem. Kár, hogy nincs sok belőlünk.

Bár lehet, hogy ezt az egyetemi kávézó pincérnője nem sajnálja. Múlt héten, kedd este beültünk oda koktélozni páran és mikor már 3. órája szórakoztunk ott, a pincérnő már tisztes távolságból kémlelt minket, hogy nehogy valami súlyos kárt tegyünk. Azért kérem, attól még, hogy nem vagyunk normálisak, még tudjuk az általános illemszabályokat (: Vicces volt, mikor már kezdett hűvösödni és Áron csak azért is rendelt még magának 6 gombóc fagyit kehelyben. Majd meg fagyott, már remegett a keze, de azért vigyorogva kanalazta be. Egy kindercsokis, egy vanília, egy dinnyés, egy túrós, egy sima csokis és egy puncsos volt a repertoárban. Mind nagyon jól éreztük magunkat aznap (:

Félek az idei téltől. Nagy butaság, de azért félek, mert tavaly télen boldog voltam. November 27.-én esett le az első hó és azzal együtt megérkezett hozzám a boldogság is. Életem legszebb karácsonyát és szilveszterét éltem át, mindenem megvolt, de a tél lassan elmúlt és az álomnak vége lett. Mindent elvesztettem. Félek, hogy ahogy szépen bekúszik az életünkbe az új évszak, megint felszakadnak a sebek és ezerszeres erővel tör majd rám az érzés, hogy én soha többé nem leszek olyan boldog, mint akkor. De ez rendben van. Tudom majd kezelni. A karácsonytól is tartok, mert akkor már küszöbön lesz az utazásom és emlékszem, milyen volt a nővérem utolsó Szentestéje itthon. Hát nem boldog és biztos vagyok benne, hogy az enyém is valahogy hasonlóképp fog alakulni.

Nincs jó kedvem, egyrészt emiatt, másrészt, mert még dél sincs, de a már ötször ordítottak velem itthon. Na, ezért jó a koliban, ott senkit nem érdekel, hogy mit csinálok, vagy mit nem. Akkor mosogatok, amikor akarok, olyan kupi lehet az asztalomon, ami nekem tetszik, és senki nem köt bele, ha nem ágyazom meg. Itthon meg minden baj, amit csinálok. Jobb is nekem itt bezárkózva a tetőtéri szobámban, egész nap balettozva (:

Végül is, ha logikusan belegondolunk, nem csoda, hogy kicsit kibuktam. Mentségemre legyen szólva. Bálint szerint, elég arra gondolnom, hogy versenyfutásnál is a rajt és a végső hajrá a legnehezebb, én pedig most voltam a végső hajrában. Annyi minden történt velem az elmúlt időszakban, anyum félt is tőle, hogy nem tudom feldolgozni és túl sok lesz ez nekem egyszerre. Pedig neki még a katasztrófa szerelmi életemről tudomása sincsen.

Először is ott van a Bolshoi Ballet Academy. Igen, ez egy jó dolog, annyira, hogy még mindig attól félek, hogy csak álmodok, és majd egyszer valaki erősen megcsíp és feleszmélek az álomból. Már egyre kevésbé tartok ettől, kezdem felfogni, hogy igen, ez a valóság, de attól még picit bennem van. Azt próbálom érzékeltetni, de elég bénán, hogy attól még, hogy egy ilyen nagy álom valóra vált, nem lesz minden bárányfelhős boldogság. Sőt, csak nő a feszültség és a stressz. Persze ezzel egy időben boldog is vagyok tőle és soha semmit nem akartam ennyire, mint Moszkvába utazni a Bolshoi sulijában balettozni. Néha már alig várom, mert tudom, hogy mikor már ott leszek és leszállok a repülőgépről, akkor már nem fogok félni. Csak izgulni. Vizsga előtt is mindig így vagyok. Előtte kicsit félek, de mikor már ott vagyok élesben, elszáll minden aggodalmam, vagy elfeledkezek róla és a legjobbat hozom ki magamból. Februártól végre csak azzal foglalkozhatok, amire a szívem igazán vágyik és amihez tényleg értek. Attól nem nagyon félek, hogy szülők nélkül leszek egy távoli országban. Megeshet, hogy majd pár hét múlva fogok, de most nem. Egész életemben egy ilyen lehetőségre vártam és különben sem leszek egyedül. Attól sem félek, hogy a balettakadémia kemény lesz. Tudom, hogy kemény lesz, a világ legjobb tanárai és koreográfusai vesznek majd kezelésbe, de én meg fogom csinálni, ebben az egyben teljesen biztos vagyok. Nem azért, mert én hú, de olyan penge vagyok, hanem mert életem a balett, továbra is küzdeni fogok az álmomért, soha nem adom fel. Akkor sem, ha belehalok, ezt évekkel ezelőtt megfogadtam magamnak. Megcsinálom, és egy napon ott fogok táncolni a világ egyik legjobb társulatának tagjaként, egyik nagy operaházban. Bárcsak pont a Bolshoi lenne majd az!

Azt tudom ajánlani mindenkinek, mindegy, hogy olimpikon, színésznő, zenész, vagy író akar lenni, hogy soha ne adja fel. Az az álom, amit feladnak, soha nem is volt igazi álom, csak egy vágyott kis gondolat.

Ilyenkor vasárnap olyan kedvtelen vagyok egy picit, mert semmi kedvet nem érzek ahhoz, hogy visszamenjek az egyetemre. De ilyenkor is az történik, hogy mikor már ott vagyok, akkor pörögnek az események és jól érzem magam a bőrömben. Ott nem nagyon van időm az érzéseimre, csak éjjel tudok magammal foglalkozni, mikor táncolok. Valószínűleg azért is volt tegnap ez a kiborulás. Higyjétek el, nem vagyok én ez a világfájdalmas típus. Az egyetemen, legtöbben szerintem el sem tudják képzelni, hogy milyen vagyok, mikor sírok. Mikor ott vagyok, én sem nagyon tudom magamat elképzelni, mert ott mindig nevetünk valamin, alkotom a beteg poénokat, mosolygok mások arckifeejzésén előadás közben... Amúgy ez az egyik kedvenc szórakozásom. Az első 45 perc után szokott unalmassá válni az előadás és én olyankor elkezdem stírölni a többieket. A tágas előadóteremben nagyszerű a kilátás, és nagyon vicces nézni mások unott arcmimikáik. Ezen szoktunk jókat röhögni, mikor mutatok érdekesebb embereket a körülöttem lévőknek (:

Olyan is van, hogy Áronnal, vagy Diával éppen kreatív hangulatban vagyunk és mindenről, amit a tanár mond, valami beteg vicc jut az eszünkbe, amit rögtön meg is osztunk egymással. Ilyenkor van, hogy a padra borulva nevetünk. Ezeket a beszélgetéseket és kommentárokat, amit ott teszünk, érdemes lenne diktafonnal felvenni, aztán 20 év múlva visszahallgatni, vagy beküldeni egy kabaréba. Szóval rájöttem, hogy szeretek előadásra járni, mert annak ellenére, hogy a legtöbb rettentő unalmas, jó a társaság, mindig jól szórakozom, és a lelkiismeretem is nyugodt, ha elmondhatom, hogy bent voltam órán. Meg van egy hangulata is annak, hogy ott ülünk egy tágas előadóban, ami szeretek. Persze néha előfordulnak ilyen balesetek, hogy elalszom, ezért lemaradok a 10-kor kezdődő óráról, vagy csak nyűgös vagyok és nincs kedvem bemenni, ezért kihagyom, de ez mindenkivel megesik néha. Belefééér (:

Szóval ne higyjétek azt, hogy ó, szegény Szonja, olyan szörnyű lehet neki az egyetemen az élete. Mert nem az, tényleg jól és eseménydúsan telnek a hétköznapjaim és az sem hátrány, hogy csak 4 napos nekem a munkahét :D Szerintem ez kicsit hiányozni is fog, mikor elmegyek Oroszországba, de áldozatokat mindig hozni kell. Úgy értem, nem a szabad péntek fog hiányozni, hanem a társaság. Februártól napi 9 órákat fogok balettozni, és szombat délelőtt is lesz óra. Kétnaponta, másfél órában fogok oroszt tanulni és egyben franciát. Lesz tánctörténet is, minden héten két órában. Durvának hangzik, de én tudom, hogy borzasztóan fogom élvezni (: Tényleg egész életemben erre vágytam és most végre itt tartok, végre látom a munkám eredményét. Ez nagyon jó érzés és már alig várom, hogy belevághassak (:

Tegnap este anyum bejött a szobámba nagy nevetve egy régi albummal, a 91-92-es évekből. Rájött a fényképnézegető kényszer és talált egy csomó olyan fotót, amin Bálinttal vagyunk rajta pár hónaposan és ilyen járókának nevezett ketrecből lesünk ki. Bálint olyan viccesen néz ki a döbbent, világoskék tekintetével, meg az elálló füleivel, hogy egész este azon röhögtem. Ma viszem magammal ezeket a képeket az egyetemre és holnap megmutatom neki, meglepem őt vele. Haláli. Olyan nehéz elhinni, hogy 20 éve ilyen kicsit voltunk. Hát még anyumnak milyen nehéz elhinni, mindig mondja, hogy olyan, mintha tegnap lett volna. Egy pillanatban még az 50 centis hosszúságot sem elérő, nyöszörgő kis batyu voltam, ma meg már... hát. Szonja vagyok (:

Még sosem írtam egy nap két blogot. Még sosem írtam blogot úgy, hogy közben zokogok. De most muszáj, mert ki kell adnom magamból, különben még ennél is jobban összeroppanok.

Nem vagyok jól. Azt hittem igen, hinni akartam benne, hogy igen, de talán mégsem. Igazából rosszul vagyok lelkileg, de nagyon. Egyedül érzem magam, úgy, mint egy kiskutya az állatmenhelyen, aki nem kell senkinek. Azt hiszem Balázs miatt van. Nem, már nem szeretem, de nagyon fáj, hogy úgy eldobott, azokkal a szavakkal, amikkel. Teljesen a földbe tiport, miatta azt érzem, hogy csúnya vagyok és értéktelen. Miért nem kellek neki? Vagy bárki másnak? Én soha nem kellek senkinek, nem is kellettem és nem is fogok kelleni. Olyan vagyok, mint Yuri volt. Ő sem kellett senkinek, senki nem vette észre, csak én. Talán pont azért, mert hasonlítunk. Magamat láttam benne. Órákat töltöttem a bolháival, én tanítottam meg enni, naponta végigtapogattam, hogy mennyire látszanak még ki a csontjai, két óráként etettem és erre valaki elvette tőlem, pedig még egy hónapja sem volt, hogy rátaláltam. Már épp jobbra fordult volna a sorsa. Ennek az egésznek nincs értelme. Mi van, ha engem Yurival ellentétben soha senki nem fog észrevenni? Nagyon fáj a lelkem, és nincs kinek beszélnem róla, mert nem akarok senkit a bőgésemmel kellemetlen helyzetbe hozni. Jobb csöndben maradni és simán csak elbújni, akkor nem zavarok senkit.

Néha csak ülök és olyan elveszettnek érzem magam ebben a nagy világban. Bámulok magam elé és várok valamiféle csodára. Nem kell, hogy nagy csoda legyen, beérem egészen picivel is, csak hitesse el velem, hogy létezik varázslat ezen a bolygón. Olyankor táncolok, de erre már biztos mindenki rájött, mert én mindig táncolok. A balett pedig számomra egy csoda, és nagyképűségnek tűnhet, de mikor táncolok, magamat is egy csodának érzem. A repüléshez tudnám hasonlítani. Egy másik dimenzióban. Nekem ez a legnagyobb varázslat, de tegnap este tudatosult bennem, hogy mennyi minden tartozik bele az élet apró örömei kategóriájába.

Például egyetlen pillantás, mert ennyire volt szüksége Lanának ahhoz, hogy meglágyítsa macskaszőrös szívem és örökbe fogadjam, mint kislányom. Nagyon haragudtam anyumra, mikor tegnap este hazaállított egy mopsz kölyökkutyával. Nem a kutyus ellen szólt, mert ugyanez lett volna, ha egy mosómedvét kapok, és még csak nem is anyumra voltam dühös, hanem pusztán csak túl friss volt Yuri elvesztésének élménye és kicsit méltatlannak éreztem az egész helyzetet. Yuri éppen hogy meghalt, erre máris hozunk valaki mást a helyébe. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van, mert Lana nem Yuri helyére jött, nem az ő részét foglalta el. Egy teljesen új szárny nyílt a szívemben neki, és eddig nem létező szerep létesült a családban, amit ő tölt be. Yuri helyét senki nem veheti el.
Anyum kistestű kutyust szeretett volna nekem, hogy vihessem magammal Moszkvába, viszont tudja, hogy nem szeretem a cicomás ölebeket. Az egyik kolléganője már sokszor szerette volna rábeszélni egy kis mopszra, mert nekik minden évben születnek. Legutóbb 11 hete jött a világra egy alom. Anyum tegnap délután látta, hogy milyen magam alatt vagyok és telefonált, hogy áll-e még az ajánlat, mert élne vele. Így került hozzám a kis hölgy, akinek hivatalosan Svetlana kisasszony a neve, Svetlana Zakharova előtt tisztelegve, de én csak Lanának hívom. Nagyon aranyos, a többi mopszhoz hasonlóan, kicsit úgy néz ki, mint egy rajzfilmfigura, de pont ez a különleges bája és titkos fegyvere. És olyan kis szeretetteljes (: Nem akar egyedül hagyni és biztos butaság ez is, de valami megmagyarázhatatlan okból tudom, hogy hatalmas szíve van. Azt is érzem, hogy szeret, ami furi, mert még 24 órája sem ismer. Én is szeretem őt, de én ember vagyok, tudom, hogy ő az én kislányom. De ő honnan tudja rögtön, hogy én vagyok a gazdija? A kutyákban bizony jó nagy adag jelen van a világ varázslatából. Nincs nekünk szükségünk unikornisokra, griffmadarakra, meg sárkányokra, ha vannak a világon ilyen teremtmények. Bárcsak minden ember képes lenne arra, amire ők, és feltétel nélkül tudna szeretni!
Szóval Lanával, most ismerkedünk. Vagy inkább csak én ismerkedem vele, mert ő olyan, mintha már ismerne. És ez... nagyon jó érzés. Úgy értem, úgy viselkedik velem, hogy azt érzem, bízik bennem és szüksége van rám. Erre az érzésre pedig most szüksége volt a lelkemnek. Más sok helyről hallottam, hogy egy kutya milyen jó terapeuta tud lenni, helyreteszi az ember lelkét egy ilyen kis csoda.

Én jól vagyok, csak néha rám tör ez a szorító érzés, ami miatt úgy érzem, hogy a világ túl hatalmas, én meg túl kicsi vagyok benne. Ez nem önbizalomhiány, ez ilyen szorító, préselő valami. Boldog vagyok, hogy utazhatom Moszkvába és végre jó irányba fordultam az álmaim megvalósításához, csak ezzel együtt nagy stressz is jár. Meg nagyon vágyom rá, hogy szeressenek. Ilyen nyomasztó érzések járnak át akkor is, mikor hétköznap esténként szoktam hallani, ahogy Dia dumál telefonon az exével. Van, mikor órákat beszélnek és annak ellenére, hogy már 1 éve szakítottak és Diának esze ágában sincs újrakezdeni, a srác minden este felhívja. Igen, szánalmas, Dia szerint is. De akkor is, az a szerencsétlen nagyon szeretheti őt. Ebbe belegondolni... engem soha senki nem szeretett így és nem is fog. És jól is van ez így, tudok élni a balettkarrieremnek.

És azt nem is mondhatnám, hogy egyedül vagyok (: Bálint engedélyt kapott, hogy velem tartson Oroszországba!  Ebből akár egy jó TV-s komédiasorozat is lehetne majd, gondoljatok bele (: Bálint, egy mopsz, meg én, a vodka hazájában. Így már, hogy lettek társaim, nyugodtabb vagyok, mert tudom, hogy mikor majd napi 9 óra balettozás után a világ legjobb, de legkeményebb tánctanárai keze alatt, este hazakerülök, akkor lesz kihez odabújni és lesz, aki törődik velem. Ez így olyan pitiségnek hangzik, de én ilyen piti vagyok (:
Talán azért ilyen lényeges ez nekem, mert volt az életemnek egy olyan időszaka, mikor rettentően magányosnak éreztem magam. A gimiben nem voltak barátaim, a többiek utáltak és nem volt kivel beszélgetnem. Pedig én nagyon igénylem, hogy néha valakit megölelhessek, kiönthessem neki a szívem, aztán őt is meghallgassam. Akkor csak a balett, meg a remény tartott életben, hogy lesz ez még jobb is, ez nem állandó állapot. A középiskola nem tart örökké, ezt sokan elfelejtik. Habár a társadalom néha van olyan kegyetlen, hogy az az érzésünk támad, az egész világ egy nagy gimi és mindig mindenhol vannak kiközösítettek, még ha nem is öntenek le szándékosan senkit jégkásával. Legalábbis remélem. Mivel én már voltam ebben a szerepben, igyekszem, hogy foglalkozzak az emberek lelkével és ne váljak zsarnokká. Az már nem érdekel, hogy rólam mit gondolnak, az a jó, hogy a középsulinak köszönhetően immunissá váltam. A törődés mindenkinek kell és már csak azzal, hogy érdeklődsz valaki felől, hogy hogy van, már jobbá teheted a napját. Azt utálom a mai világban, hogy az emberek elbeszélnek egymás mellett, önzőek, csak magukkal foglalkoznak és arra sem méltatnak senkit, hogy egyetlen kedves szóval megajándékozzák. Én nem szeretnék ilyen robot lenni, én adni szeretnék. Sajnos annyit nem tudok, mint a Mikulás, de talán egy picit jobbá tehetem a világot, ezért is szeretnék prima balerina lenni. Érzelmeket akarok átadni az embereknek, meg szeretném őket ajándékozni a művészet élményével, az akarom, hogy belekönnyezzenek az előadásomba. A többi már nem fontos, csak adni szeretnék. És most, hogy mögöttem legördült a magyará zászló és felcsendült a hazafias zene, megyek is és ma már harmadszorra adok enni Lanának (:

Azt hiszem, tényleg nincs olyan, hogy valaki elhatárolódik, és vagy kutyás, vagy macskás. Úgy gondoltam, macskás vagyok, erre elrabolta a szívemet egy mopszkölyök. Na, ez a csoda! (:

Én tényleg a nyakamat, meg az ősrégi, sokat megélt mp4-emet mertem volna feltenni arra, hogy 4 hét lesz. 4 hét, és az utolsó nap kapok majd választ, mikorra már az összes körmömet megsemmisítettem. Mert ez az én formám. Általában névsorokban is én szoktam lenni az utolsó, kivéve most, mert van egy évfolyamtársam, akinek a vezetékneve Z-vel kezdődik. Szóval olyan, mintha meg lenne írva a csillagokba, hogy én utolsó vagyok és mindig nekem kell a legtöbbet izgulnom. Butaság, de középiskolában is, mikor tesin, vagy valahol névsorolvasás volt, vagy csak a jegyeket kellett bediktálni, mire elértek az én nevemhez, ami az utolsó volt, már tiszta idegbeteg lettem. Nem tudom, miért, szerencsére a középiskolával ezt is magam mögött hagytam. Tényleg szerencse, mert most az összes szemináriumon van katalógus, vagyis névsorolvasás.

Szóval, mikor tegnap este Agnes telefonált és figyelmeztetett, hogy ma reggel kapni fogok egy telefont Oroszországból, nem akartam elhinni. A jelentkezésem elsőbbségi levéllel robogott Moszkváig, így már oda is ért. Először tök boldog voltam, meg alig vártam a reggelt, aztán viszont beparáztam és olyanokon agyaltam, hogy mi van, ha az elutasítást akarják közölni, vagy nem értem majd, amit mondanak és tiszta hülyének tűnik, lejáratom magam. Tettem ezt mindezt úgy, hogy vagy balettoztam, vagy a fejem a párnámba temetve feküdtem az ágyamon. Ezt így felváltva. A párnás variációnál a macskám meg az én hátamon feküdt.
Egész éjjel ébren voltam, de nem is éreztem fáradtságot. Közben letöltöttem a Vámpírnaplók harmadik évadának második epizódját, de még nem néztem meg, képtelen lettem volna rá koncentrálni. Inkább táncoltam, meg fetrengtem. Magyar idő szerint hajnali 6 óra 37 perckor szólalt meg a mobilom, egy külföldi számmal a kijelzőn. Moszkvában 2 órával később van, mint itt, ezért is figyelmeztetett Agnes, nehogy váratlanul érjen. Izgultam, és ilyenkor az én hangom szörnyen vékonnyá válik, olyan lesz, mint egy kisegéré. Egy borzasztóan kedves női hang szólt a vonal túlsó végéről, aki, mint kiderült, az igazgatói iroda titkárnője volt. Lassan beszélt, teljesen érthetően és nem hivatalosan tájékoztatott, hogy ösztöndíjat nyertem hozzájuk. De nem másfél évre, hanem egyre, ők annyit gondolnak nekem. Ezt vehetem dicséretnek, hogy egy év után már oklevelet adnának nekem. A hivatalos értesítést majd levélben küldik egy csomó papírral, amit orvossal kell kitöltetnem, házirenddel, a vízumhoz szükséges iratokkal, tájékoztatóval és kollégiumi szabályzattal. Meg a repülőjegyemmel, ami február második hetében valamikorra fog szólni. Ez viszont nem elsőbbségivel fog ideutazni, úgyhogy pár hét biztosan lesz. Nem hiszem el. Furcsa, mert az ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy az a reakció jön, hogy visítva felugrok és körbetáncolom a szobám. Lehet is, hogy másoknál ez így van, de nálam nem ez történt. Hanem egy nagyon szégyenletes dolog, mégpedig az, hogy azt éreztem, berezeltem. Az, ha valakinek teljesül egy nagy vágya, ugyanolyan félelmetes, mint mikor füstbe megy. Mert most már ez nem csak álom, hanem a valóság és ha elrontom, akkor a valóságban rontom el, mert már élesben megy. Őszintén szólva, most rettegek. Akarom, de rettegek, a kettő nem függ össze, szóval nyugodtan mehet párhuzamosan. Ritkán félek, de most nagyon (:

Bálint szeretne velem tartani, ő is halasztana. Együtt nekivágnánk a világnak, én táncolnék, ő meg dolgozna közben. Mikor gyerekek voltunk, terveztük, hogy majd egyszer csak ketten elmegyünk nyaralni, szülők nélkül. Azon a nyáron volt, mikor 7 évesek voltunk és a két család Horvátországban nyaralt, mi meg késő estig játszottunk a műanyag állatfarmmal az apartman teraszán, és fel voltunk háborodva, mikor aludni küldtek. Végül is, most teljesülne, csak kicsit hosszabb lenne ez, mint egy nyaralás. De az biztos, hogy nagy kaland lenne, főleg egy olyan országban, ahol, ha bemegyünk egy szupermarketbe, el sem tudjuk olvasni a termékeken álló feliratot. Sőt, én még metrón sem utaztam soha, ott meg nyilván ezt a közlekedési formát fogom igénybe venni.
Igazából, nagyon szeretném, ha velem jönne, sokkal jobban biztonságban érezném magam. Anyumék is nyugodtabbak lennének, mert hiába nem vagyok már gyerek, ők ugyanúgy féltenek, mint, mikor 2 éves voltam. Úgyhogy most nagyon reménykedek, hogy Bálint szülei is belegyeznek és minden jó lesz. Nem akarom elkiabálni, de szerintem jó esélyünk van, egyrészt, mert születésemtől fogva ismernek engem, másrészt, mert szeretnek, harmadrészt, mert jó nyelvtanulási lehetőség, negyedrészt, mert hatalmas élettapasztalat. Ötödrészt, mert jó fejek. Hatodrészt, mert anyum is fel fogja hívni őket. Ő pedig pont úgy ért a meggyőzéshez, mint Tom Denem, kivéve, ha rólam van szó, mert én az ő makacsságát örököltem.

Még mindig nem nagyon fogtam fel, mi történik körülöttem, de már nem bánom, mert van még bőven rá időm (: Lassan majd csak eljut az agyamig, vagy lehet, hogy jobb is, ha nem. Lehet, hogy csak akkor fogok megdöbbenni, mikor már ott leszek. Biztos azért van ez, mert velem nem szoktak jó dolgok történni, legalábbis eddig nem nagyon történtek. Oviban, gyereknapkor örökké második voltam a szörpivó versenyben, általános és középsuliban én voltam a furi balett táncos lány, aki biztos nagyra van magával, ezért ki kell közösíteni. Még a véradás sem sikerült a héten! A szerelemről meg már ne is beszéljünk. Kapcsolataim mélységét talán érzékelteti az, hogy még soha nem kaptam egy szál virágot sem olyan férfitól, aki nem rokon. De nem számít, abba már beletörődtem, hogy egyedüllétre születtem. Jó is nekem így, ha belegondolok, karrierért cserébe bevállalom, és különben is tiszta stresszes a szerelem. Mindig azon aggódni, hogy jól csinálod-e a dolgokat és nem akar-e elhagyni, zsonglőrködni kell az idővel, aztán úgyis elhagy és mivel te vele ellentétben szeretted őt, te sérülsz, ő meg éli kis világát. Úgy, hogy soha többé nem köszön neked. És igaz, hogy te már túl vagy rajta és le se szarod, mit csinál, de ez azért gáz. Nem az, hogy ott van, hanem az, hogy nem hajlandó köszönni sem. Ez teszi kellemetlenné a helyzetet. Az meg már csak mellékes, hogy neked az egyik legjobb haverja jön be, aki a szobatársa is, és annak ellenére, hogy a legkedvesebb ember a világon, eszméletlen figura, és jóban vagytok, esélyed sincs nála. Na, ez a ciki. Mondom én, hogy semmiben sincs szerencsém, az univerzum biztosan most kárpótol. Hagyom, csinálja csak, én már inkább teljesen rábízom magam (:

14:21.
Már tegnap óta nagyon rosszul volt, de reménykedtem, mert evett rendesen. Egészen ma délelőttig. Teljesen kihűlt és már meg sem tudott mozdulni, néha nyöszörgött egyet, aztán az is abbamaradt. Idővel észrevettem, hogy már a pupillája sem reagál a fényre. Yuri csöndben ment el, miközben az ölemben simogattam. Nem volt egyedül, végig vele voltam és azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz. Csak tudnám miért mondtam, mikor semmi sincs rendben és egyértelmű volt, hogy nem is lesz. Még sosem volt ilyen élményem, ezért ez nagyon megrázott. Mintha Ketchup is tudta volna, mert eddig mindig játszottak, meg piszkálódtak, de most békén hagyta és nem is közelített felé. A kezemben halt meg, végig sírtam fölötte. Nem értem, hogy miért kellett ennek történnie, mikor olyan kicsi volt és annyit szenvedett életében, most meg végre lett családja, szerettük és a gondját viseltük. Én szerettem őt és vigyázni akartam rá, de kudarcot vallottam és nem tudtam megóvni.  Isten nem létezik. Én megmondtam.

Este alig mertem aludni menni, mert attól féltem, hogy ha lecsukom a szemem és reggel felébredek, akkor kiderül, hogy csak álom volt az egész. Nevetséges volt, hogy milyen nehezen vettem rá magam arra, hogy be merjek feküdni a párnáim közé és magam köré merjem csavarni a gyapjú takarómat. gondolatban megkértem hűséges hálótársamat, Corneliust a plüssborzot, hogy vigyázzon rám. 20 éve az álmaimat, azóta, hogy megszülettem. Azt hittem gondot fog okozni az elalvás, de nem. Olyan volt, mintha fejbecsaptak volna, épp csak volt időm lehunyni a szemem és már aludtam is az igazak álmát. Erről most Toldi álomallegóriája jutott eszembe. Majd az édes álom pillangó képében, arra repült tarka köntösében... Ez olyan szép. Hatodikban meg kellett tanulnunk az egész művet és ez az egyetlen, amire a mai napig emlékszem. Olyan, mint az aranyalma ághegyen, bari béget zöld gyepen, cirmos cica egerész, csengős csikó heverész... és így tovább, ezt végig tudom mondani, erre pár napja jöttem rá. Furi, mert elsőben, vagyis 14 éve tanultuk, azóta nem is gondoltam rá. Aztán múltkor egyszer csak beugrott és ez ment a fejemben, de folyamatosan. De nem idegesített, inkább szórakoztató és vicces volt. Az emberi agy nagyon különös szerkezet.

Az enyém például még mindig nem tudja, vagy csak nem meri felfogni azt, ami történt. Bár már ma reggel jobban sikerül. Főleg, hogy felhívott a tánctanárom és mondta, hogy holnap már úton lesz a DVD-m és jobb, ha elkezdem szervezni az orvosi vizsgálataimat. Kell teszt HIV vírusra és hepatitis B-re, meg C-re. Valamint egy általános állapotfelmérésre és az eddigi orvosi papírjaimra is szükségem lesz. Meg vízum is kell, de azzal tényleg várni kell a hivatalos papírok érkezéséig. Kemény menetek lesznek itt, már most látom. Ha utazok, akkor tél végén, vagy tavasz elején megyek, addig még van rengeteg sok idő, de legjobb lenne minél hamarabb elkezdeni intézni ezeket a macerásabb jellegű dolgokat. Egyenlőre még szeretek feltételes módban beszélni az utazásról a karma miatt (: Próbálok nem megfeledkezni magamról. Furi, mert normálisan nem tartom magam egy babonás embernek, ilyenkor mégis hogy ügyelek már magamra (: Ezek szerint valamennyire mégiscsak babonás vagyok, vagy csak nem szeretem kivívni magam ellen a rossz sorsot. Ez nem pesszimistaság, ez elővigyázatosság! De most a Google Earth nem a barátom, mert neki köszönhetően már kezd egyre tartalmasabbá válni a lista a dolgokról, amiket mindenképp meg szeretnék nézni Moszkvában.  Kicsit szégyellem magam, mert eddig Oroszországról a balett-történetén és azokon a dolgokon kívül, amik a gimis törikönyvben voltak, nem túl sokat tudtam. Pedig ahogy egyre többet megtudok róla, egyre jobban lenyűgöz. Tudtátok, hogy Moszkva metróhálózatát naponta 90 millió ember veszi igénybe? 11 metróvonala van és több, mint 170 állomása. A metróállomások pedig nem úgy néznek, mint Pesten, hanem gyönyörű csillárok lógnak a plafonról és mozaikkal vannak kirakva a falak. Olyan, mint egy bálterem.

Tegnap este még elmentünk vezetni Szabolccsal és azt hiszem, múltkor túlságosan elbíztam magam, mert most azért már voltak gázos helyzetek. Konkrétan be vagyok gyulladva attól, hogy egy nap elvárják majd tőlem, hogy két autó közé beparkoljak. A tolatást és pakolást gyakoroltuk. Nagy lendülettel, lelkesen álltam hozzá és mikor elkezdtem tolatni körülbelül hatvannal, akkor azért láttam, hogy Szabolcs nem túl nyugodt :D Kicsit megdöbbent, hogy milyen közveszélyes vagyok, de aztán szépen belejöttem a dologba, csak még hozzá kell szokni, hogy tolatásnál ellenkező irányba kell tekerni a kormányt. Kicsit félek, mert 99,99%, hogy az autósiskolában kis Fiatok, vagy Suzukik vannak, amik azért merőben különböznek egy nagy Renault kombitól, még gázt is jobban kell adni majd nekik. Én meg már hozzászoktam a mi autónk méretéhez és rigolyáihoz. Meg még problémáim vannak a sebesség érzékelésével is. Úgy értem, van, mikor elég erőteljesen lépek a gázra és kicsit gyorsabban megyek, vagy indulok el a kelleténél. Mindegy, én a biztonság kedvéért azt mondom, hogy biztosan nem a 80 éves kreszoktató bácsira fog esni a választásom a gyakorlati tanár kiválasztásánál, mert attól félek, hogy szívrohamban elhuny mellettem óra alatt. Főleg, ha megismétlem azt a lendületes tolatást, amit tegnap este. Valami fiatal és rugalmas oktató való nekem, aki semmitől sem fél és masszívak a csontjai, meg erősek az idegei. Szabolcs egy türelmes ember, de az ominózus rükvercnél azért sikerült felzaklatnom és megráznom lelkileg. Ez pedig aztán nagy teljesítmény!

Ma este utazom vissza az egyetemre és biztos, hogy éjszaka nem fogok aludni, mert föld alatti mozgalmak már szervezkednek, hogy egy nagy élménybeszámolós estét tartunk (: Úgy érzem, megint izgi hetem lesz. Holnap délutánra végre sikerült összehozni a találkozót Bálinttal, na azt tényleg nagyon, epekedve várom (: Lesz mesélni valónk mindkettőnknek. Olyan furcsa, hogy Bálinttal van, mikor évekig nem tudunk személyesen találkozni, de mikor összehoz minket a sors, akkor mindig olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Kicsit retardáltan viselkedünk egymás társaságában, előtte aztán semmit nem kell szégyellnem, és nem kell visszafognom magam  (: Ő a legrégebbi barátom és úgy szeret, ahogyan vagyok. Mindig úgy szeretett, pedig ő aztán már mindenhogy látott. Szereti a síró Szonját, a nevető Szonját, az izgulós Szonját, a hülyéket kérdező Szonját, a gyerekes Szonját, a türelmetlen Szonját, a boldog Szonját, a fáradt Szonját... Most úgy örülök, hogy egy egyetemre járunk, mert így hetente többször is tudunk találkozni. Az, hogy most egy hétig nem sikerült, egy extrém helyzet volt, kezdeti nehézségei voltak az órarenddel. Most már minden jó lesz. És szeretném azt hinni, hogy ez minden téren igaz (: Vagy legalábbis majdnem minden téren.

Érdekes dolog kora reggel ülni a vonaton. Volt már hozzá párszor szerencsém a vizsgaidőszakban és meg kell, hogy mondjam az este mellett ez a kedvenc napszakom a vonatozásra. Este olyan jó nézni, ahogy megy le a nap, sötétedik be az ég és jó hazaérni. Most, hogy egyre jobban közelítünk a tél felé, én meg általában olyan fél 6 körül érek haza csütörtökönként, hamarosan újra részem lesz a vonatozós naplementékben.

Hajnalban egészen más. Olyan, mintha egy tündérvilágba csöppentem volna, aranyfénnyel dereng a felkelő nap fénye és köd borítja közvetlenül a talaj felszínét. Az előbb láttam őzeket legelészni, de fácánokat is gyakran észre lehet venni. Így nem nehéz hercegnőnek képzelni magunkat és elhinni, hogy történhetnek csodák.
Sokan azt gondolják, hogy a vonat azért sem jó, mert tele van problémás emberekkel. Ez nagy tévhit, mert alig vannak, legalábbis ezen a vonalon, amin én utazok. Itt inkább idős nénikkel lehet találkozni, hozzám hasonló egyetemistákkal, meg egyszer szóba elegyedtem egy huszonéves katona sráccal, aki a laktanyába tartott vissza. Mindig teljesen normális emberekkel vagyok körülvéve és a vonat azért is sokkal jobb, mint a busz, mert itt szabadon fel lehet állni, nincs heringparti, de van WC. A mellékhelyiség nagyon fontos dolog. Főleg olyan emberek számára, akiknek ilyen az anyagcseréje, mint nekem. Ez nem vicces! (:

Mikor kora reggel felkeltem olyan furi érzésem volt. Olyan volt, mint én nem is én lennék, hanem kívülről látnám magamat, mint valami film szereplőjét. Anyum nagy nehezen lenyomott a torkomon (nem ám szó szerint) és fél grapefruitot, úgyhogy a reggelit a kipipáltam, de még így sem múlt az az érzés. Szabolcs próbált velem társalogni, mondta, hogy ha majd este hazaérek, még elmegyünk vezetni, apum is felhívott, vele is dumáltam, sőt még a nővéremmel is és akkor kezdett végre valami kis élet költözni belém. Az is furi volt, hogy legjobban nem magam és a jövőm miatt aggódtam, ahogy ez elvárható lenne egy ilyen napon. Sokkal jobban féltettem Yurit, mert valami bélproblémája lehet, nem eszik és anyumék ma viszik orvoshoz.

Ezt most a vonaton írom. Hú, nagyon... nem is tudom. Nem nevezném félelemnek, sem izgalomnak, amit érzek. Ez ilyen különös keverék, aminek összetevője a várakozás, a remény, egy csipetnyi riadalom és a bizonytalanság. Azért vagyok bizonytalan, mert tényleg fogalmam sincs, mit hoz a mai nap. Általában minden reggel tudni szoktam, hogy most akkor felkelek, bemegyek ennyi előadásra, délután teázgatunk Diával, aztán balettozom, aztán pihenek egy kicsit, este még balettozom és hajnalban aludni térek. Meg mostanában a kresz is itt van. Szóval pontosan tudom, hogy hogy fogok állni a nap végén körülbelül. De most nem tudom és ez rémisztő. Fogalmam sincs, hogy fogok érezni, mit fogok gondolni, hogyan látom a jövőm ma este. Ez a legrosszabb az egészben.

Azt sem tudom, hol kezdjem. Igazából még mindig nem találok szavakat, az előbb beszéltem harmadszorra telefonon anyummal és még akkor is nagyjából úgy zajlott a dolog, hogy ő lelkendezett én meg sírtam. Úgy kell elképzelni és tényleg úgy is érzem magam, mint Nina a Fekete hattyúban, mikor megkapja a Hattyúkirálynő szerepét. Persze közel sem annyira nagy dolog, ami velem történt, nem érhet fel egy főszereppel a New York City Balettban, de az én eddigi élettapasztalatomhoz és mércémhez ez a legóriásibb dolog, amit valaha megéltem.

Én imádom Pestet. Az Andrássy út a kedvencem, főleg télen, mikor a fák körbe vannak tekerve égősorral. Eszméletlen hangulata van karácsony idején, nincs nála gyönyörűbb. Én, mint vendég, már többször is jártam az Operaházban. Ha tehetem, karácsonykor mindig megnézem a Diótörőt és láttam már a Szentivánéji álmot, a Hamupipőkét, a Don Quijotét... mind balett, természetesen. Az főbejárat előtt találkoztam a tánctanárommal, aki legalább annyira izgult, mint én, mert akkor már keményen izgultam, nem úgy, mint a vonaton. Viszont nem féltem, mert tudtam, hogy nincs rá okom. Hé, én egész életemben erre készültem (: A főbejáraton mentünk be és nagyon furcsa volt, hogy koktélruha helyett a púderrózsaszínű dzsekim, fekete legging, ezüstszálakkal átszőtt fekete lábszárvédő és ezüstszínű Nike edzőcipő volt rajtam, tökéletesen belőtt frizura helyett pedig szoros kontyba kötöttem a hajam. Ettől úgy éreztem magam, mintha a társulat balerinája lennék, akinek olyan természetes, hogy így sétál be az Operaházba, már csak egy termosz kellett volna a kezembe zöld teával. Még javában ámuldoztam, hogy milyen jó érzés is ez, mikor előttem termett Agnes Letestu, teljes életnagyságban. Büszke vagyok magamra, hogy nem kezdtem kell ugrálni és visongani, hanem félre tudtam söpörni minden fangirlségem és viszonylag normálisan fogadtam el a felém nyújtott kezét. Szerintem elég idiótán mosolyogtam, féltem is, hogy elkönyvel valami eszelősnek. Eddigi életem egyik legnagyobb pillanata volt, mikor kezet fogtam vele és ezt is majdnem elbaltáztam. Mivel én bal kezes vagyok, ezért automatikusan mindig a bal kezemet akarom nyújtani kézfogásnál, ráadásul mivel nő vagyok, nem fognak elég gyakran kezet velem ahhoz, hogy megszokjak, hogy a jobbal kell. Most is a balt nyújtottam, de félúton észbe kaptam, gyorsan visszarántottam és kicseréltem a jobbra. Elég vastag a bőr képemen ahhoz, hogy poénnak fogjam fel a dolgot, főleg mikor Agnes is jót nevetett rajta. Következőnek akkor akartam elájulni, mikor kiderült, hogy tudja a nevem. Virult a fejem, úgy nézhettem ki, mint egy karácsonyfa (: Az Operaház színpad mögötti része olyan, mint egy labirintus, ráadásul hatalmas területen van. Egyedül biztosan eltévedtem volna. Olyan az egész hely, mintha valami mesebeli helyszín lenne, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bepillantást. Talán így is van. Bementünk a gyakorlóterembe, amit egyáltalán nem olyannak képzeltem, amilyen. Hatalmas és barátságos, de én valamiért mindig is fehérnek képzeltem a falakat. Butaság, de így van (: Tudjátok, mi volt a legfurcsább? Agnes stílusa, ahogy hozzám beszélt. Soha nem képzeltem, hogy ilyen lesz, mert ha logikusan nézzük, akkor ki vagyok én hozzá képest? Egy kis senki. Nagyon barátságos volt, megdicsérte a nevem, mondta, hogy szóljak, ha nem értem, mint mond, mert hajlamos hadarni, beszélgettünk arról, hogy ki mikor kelt aznap reggel... Arra az élményre, hogy a párizsi és a budapesti őszt hasonlítjuk össze egyik példaképemmel... nos, ez egy olyan dolog, amire a halálos ágyamon is emlékezni fogok. Furi volt, hogy tényleg nagyon érdekli őt a személyiségem. Erre később már rá is mertem kérdezni, majd elmondom, hogy mit válaszolt (: Az első, ami balettal kapcsolatos kérdés, vagy inkább kérés volt az az, hogy megkérdezte, megnézheti-e a cipőmet, meg a lábfejemet. Figyeljetek, mert életem legnagyobb bókját kaptam meg. Mikor a lábfejemet nézte, teljesen komolyan mondta, hogy ez egyértelműen a jövő egy nagy prima balerinájának lába. Úristen, tényleg bekönnyezett a szemem és az sem érdekelt, hogy egy kis taknyosnak tűnhetek, mikor elfúló hangon kinyögtem, hogy really? Ez életem legcsodálatosabb napja!

A következő mellbevágás akkor ért, mikor elővett egy kamerát és úgy kért, hogy mutassak valamit. Nem értettem, hogy mit akar, de a tánctanárom igen és Agnes is tudta, hogy mit csinál, én meg megbízom bennük. Képzeljétek el, hogy egy igazi öltözőben öltözhettem át! Azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Nem volt nagy, viszont annál otthonosabb a sok kis csecsebecsével, bögrével, ajándéktárggyal és újsággal. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy betörök valaki szentélyébe, de kíváncsibb és lenyűgözöttebb voltam annál, hogy ezzel foglalkozzak. Egy nap én is szeretnék egy ilyen öltözőt. El is határoztam, hogy egy nap nekem is lesz ilyen kis kuckóm és a tükröm körül fényképek lesznek kiragasztgatva. Visszatértem Agneszékhez, nyújtottam egy kicsit, aztán nekiláttam. Nem mondom, hogy úgy táncoltam, mint még soha és mindent beleadtam. Én mindig beleadom a lelkem, akár mások előtt, akár otthon, egyedül gyakorlok. Nagyon élveztem, mint mindig és ez volt az, ami végül megnyugtatott és tökéletesen higgadttá tett. El is felejtettem, hogy néznek, annyira belemerültem, csak én voltam és a balettcipőm, meg az érzés, mintha enyém lenne a világ. Mindig így van (: Csak pár perc volt és egy részlet a Diótörőből. Mikor végeztem, hallottam, hogy Agnes valamit halkan mond franciául a tanáromnak, amiben meg mertem volna esküdni, hogy ott volt a Bolshoi szó. Azt hittem képzelődöm, de kiderült, hogy nem. Agnes azt mondta, hogy a Bolhoi Balett Akadémiáját ajánlja nekem és szerinte egy másfél év kellene ott. Azért kellett a kamera, mert külföldi diákoknak egy DVD-t kell elküldeni felvételi gyanánt, amit ott kielemeznek és az alapján döntenek. Mivel a külföldi diákoknak szervezett programban vennék részt, ezért, ha bekerülnék, a kollégiumban lennék elszállásolva és havonta kapnék ösztöndíjat is. Agnes azt mondta, a DVD-t elintézi és elküldi, készült jelentkezési lappal is, amit együtt kitöltöttünk. 3-4 héten belül kéne visszajelzést kapnom. Anyum rögtön elkezdett nagyon szervezkedni, ahogy közöltem vele nagy zavarosan és hadarva telefonon, hogy mi történt, de mondtam neki, hogy álljon le. Nem akarom beleélni magam, hogy aztán csalódjak esetleg. Anyum szerint ez már más, itt már igenis bele lehet élnem magam. De én azért várnék még a tervezéssel (:

Még mindig nem tudom felfogni. Mikor még délben beültünk a Művészkávéházba, hallgattam, ahogy Agnes és a tanárom beszélgetnek és próbáltam feldolgozni. Még magamba is csíptem az asztal alatt, hátha csak álmodom. Mostmár azért kezd leesni a dolog és az a furi, hogy egyre nyugodtabb vagyok. Nem tudom, ilyen elégedettség szerűséget érzek. A Bolshoi Balett Akadémiája az egyik világelső, a világ vezető balettáncosait képzik ott ki. Ha ott sikerülne megcsinálnom azt a másfél évet, akkor tárt karokkal várnak bárhol. Táncolhatnék a párizsi Operhazában, a New York City Balettben, a La Scalaban, a londoni Royal Operaházban, a Bolshoi-ban... úristen, nem, még mégsem sikerült teljesen felfognom. Bolshoi Balett Akadémia, Moszkva, Oroszország. Biztos meghaltam, mert nem hiszem el, ilyen velem nem történhet meg. Persze akkor halasztanék az egyetemen. Aztán a másfél év után esetleg egy ideig a bécsi Operaházban táncolhatnék és onnan befejezném levelezőn. Ez így olyan jól hangzik, de olyan nagyon jól. Annyira jól, hogy nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Én nem vagyok szerencsés típus, még a társasjátékokban sem nyerek soha. Mikor apumnak mondtam ezt telefonon, azt mondta, hogy ez most nem szerencse kérdése, hanem egész életemben ezért dolgoztam, imádom csinálni és kőkeményen megküzdöttem a sikerért. Nem álszerénységből mondom, de nekem soha nem sikerült így gondolkodnom magamról. Legalábbis, ami a balettet illeti. Mert nekem ez olyan természetes, minthogy levegőt veszek, egész életemben csináltam. Az életem része. Valaki csípjen meg (:

Ja, igen. Mikor a Művészkávéházban megkérdeztem Agnest, hogy hogy ilyen nagyon készült, azt mondta, hogy azt tudta, hogy a technikám kifogástalan és segíteni szeretne, ugyanis beszélt Eve Mutso-val, akivel két éve találkoztam és informálódott rólam. Azt mondta, hogy mindkettőjük támogatására és ajánlólevelére számíthatok. És azt, hogy találkozni szeretett volna velem, mert kíváncsi volt a személyiségemre. Rám! Úristen, nem hiszem el! Életemben először érzem azt, hogy egy picit különleges vagyok. Tudom, hogy nem vagyok más, csak egy kis csira, de most úgy érzem, hogy bármire képes vagyok, ha dolgozom érte. Mintha most már egyenesben lenne az életem. Pedig nincsen, rengeteget kell még küzdenem és dolgoznom, de legalább lassan sikerül elindulnom a helyes úton, ami az álmaim felé vezet. Ráadásul mindenkin, akinek eddig elújságoltam, hogy mi volt, láttam, hogy tényleg őszintén örül nekem. Ez pedig annyira jó érzés (:

Tényleg ez volt életem egyik legszebb napja.

Most megosztok veletek egy jó ötletet. Én már 13 éves korom óta nem eszem kenyeret, hanem helyette időnként ezt az Abonettet szoktam elrágcsálni, csak úgy natúran. A pizzás a kedvencem. A héten adta a szobatársam, Erika a tippet, hogy csinálhatok magamnak belőle Cini Minist, ha ezeket apró darabba felvágom, berakom a szójatejembe és megfahéjazom. Az íze ugyan olyan, tudom, hogy nincsenek benne mesterséges adalékanyagok és sokkal olcsóbb is. Csak arra vigyázzatok, hogy ne sós Abonett legyen az alapanyag. Az előbb szembesültem vele, hogy az már úgy nem olyan jó. Teljesen ízetlent kell hozzá használni és bár az enyém csomagolás szerint natúr volt, de lehet rajta érezni egy pici sót.
Ezért is imádom a szobatársaimat, mert mikor közlöm velük, hogy én ezt meg ezt, meg ezeket nem eszek, akkor nem kezdenek el szörnyülködni, meg lehülyézni, hanem még új ötleteket is adnak és így fogadnak el, ahogyan vagyok. Az elfogadás nagyon fontos. Én csak soha nem értettem, hogy miért akarják az emberek olyan görcsösen megváltoztatni egymást. Lehet, hogy van egy szokásod, vagy egy tulajdonságod, ami mást idegesít. Na, és akkor mi van? Aki szeret, azt nem zavarja, sőt biztosan van olyan, aki pont azt a dolgot szereti benned. Ha szeretsz valakit, azt nem akarod megváltoztatni. Mert ha nem így van, akkor te nem is azt az embert szereted, hanem valaki mást, akit elképzeltél magadnak és nem rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amit ki akarsz irtani.

Én mindig, örökké csak problémákba ütközöm. Tegnap este esett le, hogy nem biztos, hogy olyan jó, hogy Balu Balázs haverja. Engem aztán személy szerint, nem érdekel és, ha elméleti síkra helyezzük a dolgot és esetleg valaha ő is akarna tőlem valamit... szerintem neki sem lenne probléma. Az már neccesebb, hogy szobatársak is, de ez is megoldható lenne. Most viszont mondok egy undorítónak tűnő dolgot. Ha romantikus viszonyba kerülnék Baluval, teljes lenne a gyűjteményem, megvolt Zsolti, Balázs és Balu is. Várjatok, elmagyarázom.
A Zsolti-ügy: köztünk nem volt semmi, mármint részemről. Ő lehet, hogy fantáziált rólam, sőt, ami őt illeti, történetesen elképzelhetőnek találta, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Én nem találtam elképzelhetőnek. Nagyon komoly volt és el kell ismernem, hogy bátor is, mert ilyennel még nem találkoztam, hogy valaki kertelés nélkül, minden bevezetőt mellőzve a szemembe mondja, hogy szerelmes belém.  De nem szeretnék gonosz lenni, ezért inkább nem is taglalom részletesen a véleményem. Zsolti rendes srác, de soha nem lesz az esetem. De ami volt múlt szeptemberben, teljesen elmúlt, ő meg talált más áldozatokat utánam. Azt meg szerintem észre sem vette, hogy a fél évfolyam azon röhögött pár hét erejéig, hogy a Zsolti bepróbálkozott a Szonjánál. Pedig nagy szalagcím volt. A dolog legviccesebb része az, hogy miután megtörtént ez a kínos eset, én azt gondoltam, hogy szegény fiú, biztos kínosan érzi most magát és el sem akartam mesélni a történteket még a barátaimnak se. Így hidegzuhanyként ért, mikor Dia tétován megkérdezte, hogy kérdezhet-e valamit, aztán kitört belőle a röhögés. Kiderült, hogy Zsolti az egész baráti körömet tájékoztatta a terveiről. Ennyi a diszkrécióról. Aztán még három hétig menekültem a srác elől, mert nem adta fel könnyen, annak ellenére, hogy ötször mondtam a szemébe, hogy köztünk nem lesz semmi.
A Balázs-akta: ő már egy szinttel feljebb volt, mint Zsolti. Haverként indultunk, ő komolyabbat akart, én belementem, mert miért is ne, aztán lassan megszerettem. Aztán ő hisztisebb lett, mint egy nő a havija idején, én meg hülye voltam, mert nem akartam észrevenni a személyiségének azon részeit, amit én nem nagyon díjazok egy srácban. Pedig az elég intő jel, mikor valaki gyáva módon csak neten mer szakítani. Talán nem is ő hiányzott sokáig, talán hamarabb túl tudtam volna tenni magam rajta. Talán csak az a 2 hónap boldogság hiányzott, amit megkaptam karácsonykor. Ha másért nem is, ezért hálás vagyok neki, mert tényleg boldog voltam akkoriban.
És a Balu-remények: ő van a legfelső lépcsőfokon, mert hozzá nagyon vonzódom. Balázzal nem volt meg a kémia, se a szikra. Baluval az első találkozástól megvan. Valószínűleg megreked üres vágyakozásnál a dolog és majd csak csöndben csorgathatom a nyálam utána az örökkévalóságig, de valamiért megfordult a fejemben, hogy ha ilyen nagy hatással van rám, akkor... nem lehet, hogy ő is hasonlóan áll velem szemben?  Csak egy picit. Szerintem ez azért jutott eszembe, mert részemről olyan nagyon erős ez az érzés, hogy elképzelhetetlennek találom, hogy neki ne jöjjön át belőle valami. De nincs valami vonzástörvény erre, vagy valami más kutyafüle? Amúgy lehet, hogy azt kéne, hogy a következő csütörtöki szemináriumon leküldök egy feles vodkát, megszabadulok a maradék kis gátlásomtól is, és a nyakába vetem magam. Mindegy.
Szóval érzitek a kapcsolatot a Zsolti, Balázs, Balu sorozat tagjai között? Ha lenne egy kis Disney varázslat a Földön, akkor most az a rész jönne, hogy egymásra találunk és boldogan élünk Baluval, amíg meg nem halunk. Csak az a baj, hogy hiába hív engem Áron Csipkerózsikának, nem vagyok egy hercegnő. Valaki árulja már nekem, hogy én miért vagyok szerelem terén ilyen szerencsétlen! Velem miért nem történhet meg olyan, hogy akibe első látásra beleszeretek az viszontszeret és együtt öregedünk meg? Miért? Talán nem érdemlem meg? Vagy nem vagyok elég jó és szép hozzá? Vagy csak egyedüllétre születtem. Ez olyan igazságtalanság, jól seggberúgnám azt, aki így rendelte el.

Lehet, hogy holnap lesz számomra az a nap, ami Yurinak volt, mikor rátaláltam. Igen, holnap szombat és hajnalban utazom fel Pestre. Az Operaházba megyek, ami már önmagában elég izgi lesz, mert még sosem voltam a backstage-ben. Egyáltalán még semmilyen Operaház backstage-ében sem voltam (: Még csak egy egyszerű színházéban sem. Szóval már magában ez is elég lenne ahhoz, hogy izgatott legyek. Ott fogok majd találkozni a tánctanárommal, meg Agnesszel és aztán lesz, ami lesz. Furi, mert az egyik pillanatban halálosan nyugodt vagyok, a következőben meg ki akarok ugrani az tetőtéri szobám ablakán. Az egyetlen, amit biztosra tudok az az, hogy kora este táján érkezek majd haza. Meg az, hogy szeretnék hinni magamban. És az is, hogy most nem szeretnék gondolni a holnapra, inkább pihennék. Ezért egy bögre teával, három deci frissen facsart, tömény citromlével bevackoltam magam az odúmba a cicáimmal és Vámpírnaplók 3. évadát fogom nézni. Az is világos, hogy annak ellenére, hogy terv szerint ma csak 3-4 órát balettoztam volna, ebből tuti, hogy 6-7 lesz. Nem csak a holnap miatt. Hanem, mert mikor izgulok, akkor táncolok. Ha boldog vagyok táncolok, ha szomorú vagyok táncolok, ha beteg vagyok, akkor is táncolok, bármit érzek, táncolok. Így fejezem ki magam. Megnyugtat, gyógyít és boldoggá tesz. Ballet is my drug (:

Végeztem Balázzsal. Örökre, teljesen, visszavonhatatlanul elszakadtam tőle. Nem is hittem, hogy létezik ilyesmi, hogy egyetlen pillanat alatt kiábrándulsz valakiből. Nem akarom ragozni a dolgot, mert meg sem érdemli ez az ügy, de olyan tömény rosszindulatot kaptam tőle egy hazugsággal megfűszerezve, ezüsttálcán kínálva, hogy egy pillanatig levegőt sem kaptam. Aztán elborzadtam. De nem rajta, hanem magamon. Nem értem, hogy lehettem ennyire vak és naiv kislány. Most képzeld el, hogy egy nagy festmény előtt állsz, amit egy fehér lepel takar. A fejedben kirajzolódik egy gyönyörű tájkép, azúr színű tengerrel, homokos tengerparttal, vidám napsütéssel, cifra homokvárral. Aztán jön egy kéz, fellebbenti a fátylat és ott állsz elhűlve, mert ami látsz, ami tényleg szerepel a festményen, az… egyáltalán nem az, mint amit te elképzeltél. Tengerpart helyett sziklás völgyet, nefelejcskék ég helyet zord viharfelhőket látsz. De az is lehet, hogy nem is tájkép az a festmény, hanem egy csendélet almákkal és szőlőfürttel. De a lényeg az, hogy semmiképpen sem olyan, mint amibe te beleélted magad és amilyennek te a festményedet szeretted volna. Hát így éreztem én Balázzsal kapcsolatban. Végre tisztán láttam és nagyon nem tetszett, ami fogadott. Abban a pillanatban megszakadt minden érzelmem iránta és olyan volt, mintha három kilóval könnyebb lenne a lelkem.

Mi a szabadság? Érdekes kérdés, mert annyi jelentése lehet ennek az egyszerű szónak. De amit akkor éreztem, az az volt. Szabadság. Végre fellélegeztem, régen volt már ilyen kellemes hetem. Egy percet sem szomorkodtam, felszabadultan tudtam nevetni, nem érdekelt, hogy Balázs ott van-e a közelemben, vagy nincs, újra megpillantottam a fényt az alagút végén. Szabad vagyok. Végre.

Amúgy meg úgy szeretem a vonaton ülve blogot írni (: Tavaly ilyenkor mindig filmet néztem, Simseztem, vagy volt olyan is, hogy esszét írtam. De most olyan jó, hogy itt ülök hátradőlve a szürkéskék ülésen, a másik oldalról lustán süt be a nap én meg összegzem a hét történéseit, érzéseit. És azt is észreveszem, hogy ideje lenne már megtisztítani szegény laptopomat, mert tiszta por és maszat. Ha hazaérek, nekimegyek egy üveg ablaktisztítóval.

Közvetlenül velem szemben ül egy idős, olyan 70 év körüli házaspár. A néni előbb lépett ide és mosolyogva kérdezte, hogy szabad-e a hely. Hát persze, hogy szabad volt (: A bácsinak láthatóan nem a legkiválóbb az egészsége. Most újságot olvas. De ami megragadta a figyelmem az az, hogy ők ketten milyen kedvesen, érezhető szeretettel beszélnek egymással. Fogalmam sincs, hány évet húzhattak már le együtt, de még mindig szeretik egymás társaságát és látszik, hogy el sem tudnák képzelni az életüket a másik nélkül. Én is szeretnék majd egy napon, nyugdíjas balerinaként így érezni valaki iránt. Csak az a baj, hogy nem tudom van-e valaki a Földön, akinek az van megírva a sorsában, hogy ő is így érezzen majd irántam 60 év múlva.

Ez a hét is roppant mozgalmas volt. A szobatársaimat egyre jobban imádom, nem hiszem el, hogy másodszorra is mázlim volt ebben a témában. Egyszerűen szeretek a nap végén hazatérni a szobánkba, mert tudom, hogy egész este röhögni fogunk. Úgy érzem, nagyon össze fogunk mi nőni a 10 hónap alatt.

Ma szemináriumon Balu mellett ültem. Nem, ő nem a köcsög Balázs, ő egy másik Balázs, akit határozottan nagyon is kedvelek. Szeretem a szemináriumokat, mert kicsi a csoportlétszám és olyan családias a hangulat. Vagy ezt csak Balu miatt éreztem így. Balu… tudjátok, ha én szeretek valakit olyan romantikus módon, akkor olyan, mintha lecsukódna egy sorompó az agyamban és nem lenne hajlandó más impulzusokat átengedni a többi hím felől. Az elmúlt pár hónapban Balu a sorompón kívülre került. De már szabad vagyok. Tavaly szeptemberben Balu volt az első olyan szaktárs, akivel találkoztam és nem volt gólyatáborban. Még tavaly a koliba költözés estéjén együtt buliztunk. Első látásra világos volt, hogy ez a srác az esetem, mert pont úgy néz ki, ahogy álmaim hercegét mindig is elképzeltem. Magas, nyúlánk alak, fekete haj, kedves, fekete szemek, kreol bőr és még jóképű is…  Ami a személyiséget illeti, hát ő aztán nem normális. Ilyen emberrel biztos, hogy nem találkoztatok, mert belőle tuti, hogy csak egy van. Nem sokan képesek értékelni ezt, én azon kevesek közé tartozom, aki tud vele nevetni és a humoros oldalát meglátni a dolgoknak. A többieket idegesítik a furcsaságai és tény, hogy kell hozzá egy humorérzék, meg türelem is, de én imádom ezt. Viszont végtelenségig megbízható, jóindulatú emellé pedig egy értelmes, jóeszű, humoros srác, aki még jól is néz ki. Legalábbis szerintem, mert a többiek ebben sem nagyon értenek egyet velem. De szerintem csak azért, mert ők a havert látják benne a furcsa dolgai miatt és nincs elég türelmük, meg toleranciájuk elviselni. Az az igazság, hogy az életemet vakon rá merném bízni Balura, mert tudom, hogy soha nem vágna át. Én imádom a humorérzékét, azt hogy nem érdekli, hogy a többiek mit mondanak, vagy pletykálnak, a kedves szemeit és, ahogy az arca felragyog, mikor találkozunk, mert ebből látom, hogy örül nekem. Balázs haverjaival mindig is jóban voltam, ők is a csoporttársaim és baráti viszonyt ápoltunk. De amióta volt ez az ügyünk, azóta a legtöbben úgy néznek rám, mintha kísértet látnának és meg vagyok tisztelve, hogy ha köszönni méltóztatnak. Még Zsolti az egyik legjobb fej, mert bár ő magától nem keresi a társaságom, de ha összefutunk, akkor normálisan, kedvesen elbeszélgetünk, és előre köszön. Balu is Balázs haverja. És ő az egyetlen, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi történt, ugyanolyan kedves és nyitott velem.

Szabolcs: A középső pedál a legfontosabb. Na, tudod, mi az?

Én: Őőőő, a fék?

Szabolcs: Igen. De Szonja, ne rakd a lábad egyszerre a fékre, meg a gázra is, mert így csak a rally versenyzők csinálják.
Én: Ja, jó! Csak azt hittem, így kényelmesebb lesz.
Szabolcs: Látod, ha 4 évesen elkezdtél volna gokartozni, akkor most híres autóversenyző lennél, és nem szerencsebalettcipőd lenne, hanem szerencsebukósisakod.

*

Tegnap este végre megtörtént az, amire oly régóta vártam. Nem, nem kértek fel a párizsi Operaház egyik balettelőadásának főszerepére, de attól még akkor is fontos volt a tegnap (: Életemben először kormány mögé ültem és autót vezettem. Ha nem számítjuk, hogy a mostohaapám ott ült mellettem és adta az utasításokat, hogy adhatsz még gázt, most válts, maradj a sávban, engedd a kuplungot, akkor mondhatni teljesen egyedül vezettem. Akárhogy nézzük, ez akkor is egy mérföldkő az ember életében. Alig várom már, hogy apumnak is megmutassam, mit tudok! Hú, mikor megérkeztünk a félreeső, elhagyatott, régi utcába, helyet cseréltünk és beállítottam a vezetői ülést az én méreteimnek megfelelően... akkor nagyon izgultam. Szabolcs szépen utasított, hogy nyomjam a kuplungot, indítsam be a kocsit, megmutatta, hogy kell váltani és szépen megállni.
Én a sebességváltótól féltem a legjobban, de már tudom kezelni, csak el kellett mondani, hogy melyik fokozatnál merre kell tolni. Szabolcs szerint nagyon rallisan váltok, de ez nem hátrány, mert nem sokan tudják ezt így megcsinálni. Hogy ez mit jelent, azt én már nem tudom, de azt igen, hogy körülbelül egy háromnegyed órát vezettünk és a végére már gyönyörűen ment, elégedett volt Szabolcs is, meg én is. Nagyon élveztem. Vicces volt, mert megjelent anyum egyik kolléganője a férjével, meg a kutyájukkal, mert arra szoktak kocogni esténként. Mikor meglátták, hogy én vezetek, elkezdtek tapsolni, meg integetni. Sajnos nem tudtam visszaintegetni, mert nagyon el voltam foglalva a fordulással, meg hogy gondolatban könyörögjek a spánieljüknek, hogy esze ágában se legyen elém ugrani.

Vicces, hogy tegnap este óta mennyire más szemmel tekintek a autóforgalomra, meg az utakra. Egyenlőre kicsit pánikba vagyok esve, ha arra gondolok, hogy egyszer kimegyek majd a forgalomba és más autók fognak mellettem mozogni, meg járókelők császkálnak mindenfelé. Ez meg nem a GTA, ahol szabadon elüthetek bárkit. Ha meg elütöm és nem hal meg, akkor kiszállok az autóból és le is lövöm.
Amitől már jó előre félek, az két embertípus. Az egyik a suhancok, akik lusták 5 métert megtenni a zebráig, ezért csak úgy random módon keresztülszaladnak a három sávos úton. A másik az öreg nénik, akik se hall, se lát módon vágnak át az úttesten, olyan módon, hogy szinte nekimennek az autónak. Persze van kis kocsijuk, amit húznak maguk után, de nincs szemüvegük, amivel észrevehetnék, hogy nem a zebrát használják. És még nekik áll feljebb. Szerintem az lenne a legjobb, ha a társadalom érdekében építenénk olyan járdákat, mint a magasvasutak Chicagóban. Csak azon lehetne közlekedni, hogy a lehetőség se legyen meg elütni senkit. Mennyi esély van rá, hogy mikor forgalomban vizsgázok, kijárási tilalom lesz érvényben?
Félni, nem féltem, teljesen nyugodtan ültem a kormány mögött. Szabolcs nagyon türelmes ember, mindig megdicsért, mikor valamit szépen csináltam és megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, mikor váltásnál elfelejtettem kinyomni a kuplungot. Elmondom, hogy mellettünk végig volt árok, és a közelében sem voltam annak, hogy belemenjek :D Nem volt gond hozzászokni az autó méreteihez és érezni azt.

Aú, el sem hiszem, hogy ma este már megyek vissza az egyetemre. A körmeimet már kifestettem, a ruháimat kivasaltam, már csak hajat kellene mosni, de az hiphop megvan. Olyan gyorsan elrepül egy hét, hogy csak kapkodom a fejem. Nagyon sok minden zajlik körülöttem. Jó így, mert le vagyok foglalva, nincs időm marcangolni magam a nap legnagyobb részében. Ezért is járok be idén órákra. Mert ott azért szenvedek, mert valaki megállította az időt és látványosan unatkozom, nem pedig életem más részei miatt. Lefoglal, hogy ébren tudjak maradni, vagy szórakoztassam magam és a körülöttem ülő csoporttársaim.
Számomra az elmúlt fél év nagyon pocsék volt, szörnyen éreztem magam. Csak abban reménykedek, hogy most megint kezd felragyogni a szerencse csillagom. Már, ha létezik ilyesmi. Azért szeretnék hinni benne, hogy Fortuna végre észrevette, hogy csúnyán hanyagolt engem az elmúlt hónapokban.
Most úgy örülök, hogy pénteken nincs órám, mert rá tudok itthon pihenni a szombatra. Már el is terveztem, hogy szépen beáztatom a lábam, felrakok egy nyugtató arcpakolást, egész nap fürdőköpenyben leszek és szombat hajnalban, mikor kelek, friss leszek és üde. Ez nagyon fontos. Fáradtan nem lehet megváltani a világot, csak kipihenten. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok teljes erőbedobással gyakorolni.

(Azóta sem mertem megnézni se a mobilomat, se a többi kommunikációs csatornát. Mégsem vagyok bátor.)

Bevallom, néha megesik, hogy nem viselkedek túl példaértékűen. Azt is vállalom, hogy talán egy kicsit neveletlen vagyok. Vagyis inkább nem is a neveletlen szót használnám, mert elméletben nagyon is tudom, mi az illem, és mikor kell, alkalmazom. Anyumék jó munkát végeztek rajtam ebben a tekintetben (: Neveletlenségem sokkal inkább a személyiségemmel függ össze. Vegyük csak ezt a hetet, mikor három előadás is azzal telt, hogy Áronnal és Diával beültünk az előadóterem leghátsó sorába, és egyikünk sem tudja felidézni, hogy mi volt az óra témája, mert 90 percig ökörködtünk, árasztottuk magunkból a hülyeséget és röhögtünk egymáson. Vagy Áron énekelt, vagy együtt verset írtunk, vagy papírhajót hajtogattunk, amibe belerajzoltuk pálcikaember énünket, de a csúcs az volt, mikor egymás igazolványképeit elemeztük ki. Rengetegszer fordult elő, hogy valamin hangosabban felnevettünk, erre az előttünk lévő 4-5 sor felháborodva hátrafordult és ránk tekintett.
Tiszta szívemből örülök, hogy én nem vagyok egy közülük. Nem tudom, de ha én hallom, hogy valaki nevet mögöttem, mindig hátrafordulok és vigyorgok egyet rajta. Örülök, hogy a másik jól érzi magát. Viszont vannak olyan savanyú csoporttársaim, akiket a több, mint egy év alatt még mosolyogni sem láttam. Egyszer sem, soha. Utálok velük lenni, nem is keresem a társaságukat, mert ha mellettük állok, olyan feszélyezve érzem magam. Mert én szeretek nevetni, elég beteg humorérzékem van és úgy érzem, hogy ők korlátozzák a személyiségem, mert lenéznek azért, ha mondok egy viccet. Nem az érdekel, hogy lenéznek, mert engem sem érdekelnek ők. Egyszerűen csak nem lehetek önmagam mellettük. Ironikus, mert a középsuliban pont engem néztek ilyen savanyújóskának a balett miatt. Azt gondolták, hogy egy balerina csak sznob lehet. Egyetemen más taktikát választottam, itt hagytam, hogy kapjanak először a személyiségemből és csak utána mondtam el, hogy balettozom. Ez bevált (:
Sok csoporttársam nem tudja értékelni a viccet, nincs humorérzékük, ezért 10 percnél tovább nem is bírom ki velük. Istenem, úgy viselkednek, mintha 3 gyerekes, középkorú, sokat látott családapák lennének, akik belekeseredtek az életbe. Én mindig úgy éltem, hogy a feladataimat és céljaimat komolyan vettem, de az életet annyira nem, hogy legyen olyan helyzet, ahol ne tudnék felnevetni. Legalábbis igyekszem így felfogni, és így jól érzem magam, mert a humán Tunyacsáp ismerőseimmel ellentétben, nekem vidám, nevetéssel teli napjaim vannak. Személyiségem ezen része a szüleim tökéletes keveréke. Anyum olyan, hogy rengeteget beszél, soha nem tud csöndben maradni, apum meg kicsit szótlanabb, de mikor valamit mond, az nagyon üt. Én kettő az egyben,  univerzális vagyok. Rengeteget beszélek és beteg humorérzékem van hozzá. De én ezt sosem bántam, mert szeretek ilyen lenni és mindig a hozzám hasonló őrültek társaságát kerestem. Kár, hogy nincs sok belőlünk.

Bár lehet, hogy ezt az egyetemi kávézó pincérnője nem sajnálja. Múlt héten, kedd este beültünk oda koktélozni páran és mikor már 3. órája szórakoztunk ott, a pincérnő már tisztes távolságból kémlelt minket, hogy nehogy valami súlyos kárt tegyünk. Azért kérem, attól még, hogy nem vagyunk normálisak, még tudjuk az általános illemszabályokat (: Vicces volt, mikor már kezdett hűvösödni és Áron csak azért is rendelt még magának 6 gombóc fagyit kehelyben. Majd meg fagyott, már remegett a keze, de azért vigyorogva kanalazta be. Egy kindercsokis, egy vanília, egy dinnyés, egy túrós, egy sima csokis és egy puncsos volt a repertoárban. Mind nagyon jól éreztük magunkat aznap (:

Félek az idei téltől. Nagy butaság, de azért félek, mert tavaly télen boldog voltam. November 27.-én esett le az első hó és azzal együtt megérkezett hozzám a boldogság is. Életem legszebb karácsonyát és szilveszterét éltem át, mindenem megvolt, de a tél lassan elmúlt és az álomnak vége lett. Mindent elvesztettem. Félek, hogy ahogy szépen bekúszik az életünkbe az új évszak, megint felszakadnak a sebek és ezerszeres erővel tör majd rám az érzés, hogy én soha többé nem leszek olyan boldog, mint akkor. De ez rendben van. Tudom majd kezelni. A karácsonytól is tartok, mert akkor már küszöbön lesz az utazásom és emlékszem, milyen volt a nővérem utolsó Szentestéje itthon. Hát nem boldog és biztos vagyok benne, hogy az enyém is valahogy hasonlóképp fog alakulni.

Nincs jó kedvem, egyrészt emiatt, másrészt, mert még dél sincs, de a már ötször ordítottak velem itthon. Na, ezért jó a koliban, ott senkit nem érdekel, hogy mit csinálok, vagy mit nem. Akkor mosogatok, amikor akarok, olyan kupi lehet az asztalomon, ami nekem tetszik, és senki nem köt bele, ha nem ágyazom meg. Itthon meg minden baj, amit csinálok. Jobb is nekem itt bezárkózva a tetőtéri szobámban, egész nap balettozva (:

Végül is, ha logikusan belegondolunk, nem csoda, hogy kicsit kibuktam. Mentségemre legyen szólva. Bálint szerint, elég arra gondolnom, hogy versenyfutásnál is a rajt és a végső hajrá a legnehezebb, én pedig most voltam a végső hajrában. Annyi minden történt velem az elmúlt időszakban, anyum félt is tőle, hogy nem tudom feldolgozni és túl sok lesz ez nekem egyszerre. Pedig neki még a katasztrófa szerelmi életemről tudomása sincsen.

Először is ott van a Bolshoi Ballet Academy. Igen, ez egy jó dolog, annyira, hogy még mindig attól félek, hogy csak álmodok, és majd egyszer valaki erősen megcsíp és feleszmélek az álomból. Már egyre kevésbé tartok ettől, kezdem felfogni, hogy igen, ez a valóság, de attól még picit bennem van. Azt próbálom érzékeltetni, de elég bénán, hogy attól még, hogy egy ilyen nagy álom valóra vált, nem lesz minden bárányfelhős boldogság. Sőt, csak nő a feszültség és a stressz. Persze ezzel egy időben boldog is vagyok tőle és soha semmit nem akartam ennyire, mint Moszkvába utazni a Bolshoi sulijában balettozni. Néha már alig várom, mert tudom, hogy mikor már ott leszek és leszállok a repülőgépről, akkor már nem fogok félni. Csak izgulni. Vizsga előtt is mindig így vagyok. Előtte kicsit félek, de mikor már ott vagyok élesben, elszáll minden aggodalmam, vagy elfeledkezek róla és a legjobbat hozom ki magamból. Februártól végre csak azzal foglalkozhatok, amire a szívem igazán vágyik és amihez tényleg értek. Attól nem nagyon félek, hogy szülők nélkül leszek egy távoli országban. Megeshet, hogy majd pár hét múlva fogok, de most nem. Egész életemben egy ilyen lehetőségre vártam és különben sem leszek egyedül. Attól sem félek, hogy a balettakadémia kemény lesz. Tudom, hogy kemény lesz, a világ legjobb tanárai és koreográfusai vesznek majd kezelésbe, de én meg fogom csinálni, ebben az egyben teljesen biztos vagyok. Nem azért, mert én hú, de olyan penge vagyok, hanem mert életem a balett, továbra is küzdeni fogok az álmomért, soha nem adom fel. Akkor sem, ha belehalok, ezt évekkel ezelőtt megfogadtam magamnak. Megcsinálom, és egy napon ott fogok táncolni a világ egyik legjobb társulatának tagjaként, egyik nagy operaházban. Bárcsak pont a Bolshoi lenne majd az!

Azt tudom ajánlani mindenkinek, mindegy, hogy olimpikon, színésznő, zenész, vagy író akar lenni, hogy soha ne adja fel. Az az álom, amit feladnak, soha nem is volt igazi álom, csak egy vágyott kis gondolat.

Ilyenkor vasárnap olyan kedvtelen vagyok egy picit, mert semmi kedvet nem érzek ahhoz, hogy visszamenjek az egyetemre. De ilyenkor is az történik, hogy mikor már ott vagyok, akkor pörögnek az események és jól érzem magam a bőrömben. Ott nem nagyon van időm az érzéseimre, csak éjjel tudok magammal foglalkozni, mikor táncolok. Valószínűleg azért is volt tegnap ez a kiborulás. Higyjétek el, nem vagyok én ez a világfájdalmas típus. Az egyetemen, legtöbben szerintem el sem tudják képzelni, hogy milyen vagyok, mikor sírok. Mikor ott vagyok, én sem nagyon tudom magamat elképzelni, mert ott mindig nevetünk valamin, alkotom a beteg poénokat, mosolygok mások arckifeejzésén előadás közben... Amúgy ez az egyik kedvenc szórakozásom. Az első 45 perc után szokott unalmassá válni az előadás és én olyankor elkezdem stírölni a többieket. A tágas előadóteremben nagyszerű a kilátás, és nagyon vicces nézni mások unott arcmimikáik. Ezen szoktunk jókat röhögni, mikor mutatok érdekesebb embereket a körülöttem lévőknek (:

Olyan is van, hogy Áronnal, vagy Diával éppen kreatív hangulatban vagyunk és mindenről, amit a tanár mond, valami beteg vicc jut az eszünkbe, amit rögtön meg is osztunk egymással. Ilyenkor van, hogy a padra borulva nevetünk. Ezeket a beszélgetéseket és kommentárokat, amit ott teszünk, érdemes lenne diktafonnal felvenni, aztán 20 év múlva visszahallgatni, vagy beküldeni egy kabaréba. Szóval rájöttem, hogy szeretek előadásra járni, mert annak ellenére, hogy a legtöbb rettentő unalmas, jó a társaság, mindig jól szórakozom, és a lelkiismeretem is nyugodt, ha elmondhatom, hogy bent voltam órán. Meg van egy hangulata is annak, hogy ott ülünk egy tágas előadóban, ami szeretek. Persze néha előfordulnak ilyen balesetek, hogy elalszom, ezért lemaradok a 10-kor kezdődő óráról, vagy csak nyűgös vagyok és nincs kedvem bemenni, ezért kihagyom, de ez mindenkivel megesik néha. Belefééér (:

Szóval ne higyjétek azt, hogy ó, szegény Szonja, olyan szörnyű lehet neki az egyetemen az élete. Mert nem az, tényleg jól és eseménydúsan telnek a hétköznapjaim és az sem hátrány, hogy csak 4 napos nekem a munkahét :D Szerintem ez kicsit hiányozni is fog, mikor elmegyek Oroszországba, de áldozatokat mindig hozni kell. Úgy értem, nem a szabad péntek fog hiányozni, hanem a társaság. Februártól napi 9 órákat fogok balettozni, és szombat délelőtt is lesz óra. Kétnaponta, másfél órában fogok oroszt tanulni és egyben franciát. Lesz tánctörténet is, minden héten két órában. Durvának hangzik, de én tudom, hogy borzasztóan fogom élvezni (: Tényleg egész életemben erre vágytam és most végre itt tartok, végre látom a munkám eredményét. Ez nagyon jó érzés és már alig várom, hogy belevághassak (:

Tegnap este anyum bejött a szobámba nagy nevetve egy régi albummal, a 91-92-es évekből. Rájött a fényképnézegető kényszer és talált egy csomó olyan fotót, amin Bálinttal vagyunk rajta pár hónaposan és ilyen járókának nevezett ketrecből lesünk ki. Bálint olyan viccesen néz ki a döbbent, világoskék tekintetével, meg az elálló füleivel, hogy egész este azon röhögtem. Ma viszem magammal ezeket a képeket az egyetemre és holnap megmutatom neki, meglepem őt vele. Haláli. Olyan nehéz elhinni, hogy 20 éve ilyen kicsit voltunk. Hát még anyumnak milyen nehéz elhinni, mindig mondja, hogy olyan, mintha tegnap lett volna. Egy pillanatban még az 50 centis hosszúságot sem elérő, nyöszörgő kis batyu voltam, ma meg már... hát. Szonja vagyok (:

Még sosem írtam egy nap két blogot. Még sosem írtam blogot úgy, hogy közben zokogok. De most muszáj, mert ki kell adnom magamból, különben még ennél is jobban összeroppanok.

Nem vagyok jól. Azt hittem igen, hinni akartam benne, hogy igen, de talán mégsem. Igazából rosszul vagyok lelkileg, de nagyon. Egyedül érzem magam, úgy, mint egy kiskutya az állatmenhelyen, aki nem kell senkinek. Azt hiszem Balázs miatt van. Nem, már nem szeretem, de nagyon fáj, hogy úgy eldobott, azokkal a szavakkal, amikkel. Teljesen a földbe tiport, miatta azt érzem, hogy csúnya vagyok és értéktelen. Miért nem kellek neki? Vagy bárki másnak? Én soha nem kellek senkinek, nem is kellettem és nem is fogok kelleni. Olyan vagyok, mint Yuri volt. Ő sem kellett senkinek, senki nem vette észre, csak én. Talán pont azért, mert hasonlítunk. Magamat láttam benne. Órákat töltöttem a bolháival, én tanítottam meg enni, naponta végigtapogattam, hogy mennyire látszanak még ki a csontjai, két óráként etettem és erre valaki elvette tőlem, pedig még egy hónapja sem volt, hogy rátaláltam. Már épp jobbra fordult volna a sorsa. Ennek az egésznek nincs értelme. Mi van, ha engem Yurival ellentétben soha senki nem fog észrevenni? Nagyon fáj a lelkem, és nincs kinek beszélnem róla, mert nem akarok senkit a bőgésemmel kellemetlen helyzetbe hozni. Jobb csöndben maradni és simán csak elbújni, akkor nem zavarok senkit.

Néha csak ülök és olyan elveszettnek érzem magam ebben a nagy világban. Bámulok magam elé és várok valamiféle csodára. Nem kell, hogy nagy csoda legyen, beérem egészen picivel is, csak hitesse el velem, hogy létezik varázslat ezen a bolygón. Olyankor táncolok, de erre már biztos mindenki rájött, mert én mindig táncolok. A balett pedig számomra egy csoda, és nagyképűségnek tűnhet, de mikor táncolok, magamat is egy csodának érzem. A repüléshez tudnám hasonlítani. Egy másik dimenzióban. Nekem ez a legnagyobb varázslat, de tegnap este tudatosult bennem, hogy mennyi minden tartozik bele az élet apró örömei kategóriájába.

Például egyetlen pillantás, mert ennyire volt szüksége Lanának ahhoz, hogy meglágyítsa macskaszőrös szívem és örökbe fogadjam, mint kislányom. Nagyon haragudtam anyumra, mikor tegnap este hazaállított egy mopsz kölyökkutyával. Nem a kutyus ellen szólt, mert ugyanez lett volna, ha egy mosómedvét kapok, és még csak nem is anyumra voltam dühös, hanem pusztán csak túl friss volt Yuri elvesztésének élménye és kicsit méltatlannak éreztem az egész helyzetet. Yuri éppen hogy meghalt, erre máris hozunk valaki mást a helyébe. Aztán rájöttem, hogy ez nem így van, mert Lana nem Yuri helyére jött, nem az ő részét foglalta el. Egy teljesen új szárny nyílt a szívemben neki, és eddig nem létező szerep létesült a családban, amit ő tölt be. Yuri helyét senki nem veheti el.
Anyum kistestű kutyust szeretett volna nekem, hogy vihessem magammal Moszkvába, viszont tudja, hogy nem szeretem a cicomás ölebeket. Az egyik kolléganője már sokszor szerette volna rábeszélni egy kis mopszra, mert nekik minden évben születnek. Legutóbb 11 hete jött a világra egy alom. Anyum tegnap délután látta, hogy milyen magam alatt vagyok és telefonált, hogy áll-e még az ajánlat, mert élne vele. Így került hozzám a kis hölgy, akinek hivatalosan Svetlana kisasszony a neve, Svetlana Zakharova előtt tisztelegve, de én csak Lanának hívom. Nagyon aranyos, a többi mopszhoz hasonlóan, kicsit úgy néz ki, mint egy rajzfilmfigura, de pont ez a különleges bája és titkos fegyvere. És olyan kis szeretetteljes (: Nem akar egyedül hagyni és biztos butaság ez is, de valami megmagyarázhatatlan okból tudom, hogy hatalmas szíve van. Azt is érzem, hogy szeret, ami furi, mert még 24 órája sem ismer. Én is szeretem őt, de én ember vagyok, tudom, hogy ő az én kislányom. De ő honnan tudja rögtön, hogy én vagyok a gazdija? A kutyákban bizony jó nagy adag jelen van a világ varázslatából. Nincs nekünk szükségünk unikornisokra, griffmadarakra, meg sárkányokra, ha vannak a világon ilyen teremtmények. Bárcsak minden ember képes lenne arra, amire ők, és feltétel nélkül tudna szeretni!
Szóval Lanával, most ismerkedünk. Vagy inkább csak én ismerkedem vele, mert ő olyan, mintha már ismerne. És ez... nagyon jó érzés. Úgy értem, úgy viselkedik velem, hogy azt érzem, bízik bennem és szüksége van rám. Erre az érzésre pedig most szüksége volt a lelkemnek. Más sok helyről hallottam, hogy egy kutya milyen jó terapeuta tud lenni, helyreteszi az ember lelkét egy ilyen kis csoda.

Én jól vagyok, csak néha rám tör ez a szorító érzés, ami miatt úgy érzem, hogy a világ túl hatalmas, én meg túl kicsi vagyok benne. Ez nem önbizalomhiány, ez ilyen szorító, préselő valami. Boldog vagyok, hogy utazhatom Moszkvába és végre jó irányba fordultam az álmaim megvalósításához, csak ezzel együtt nagy stressz is jár. Meg nagyon vágyom rá, hogy szeressenek. Ilyen nyomasztó érzések járnak át akkor is, mikor hétköznap esténként szoktam hallani, ahogy Dia dumál telefonon az exével. Van, mikor órákat beszélnek és annak ellenére, hogy már 1 éve szakítottak és Diának esze ágában sincs újrakezdeni, a srác minden este felhívja. Igen, szánalmas, Dia szerint is. De akkor is, az a szerencsétlen nagyon szeretheti őt. Ebbe belegondolni... engem soha senki nem szeretett így és nem is fog. És jól is van ez így, tudok élni a balettkarrieremnek.

És azt nem is mondhatnám, hogy egyedül vagyok (: Bálint engedélyt kapott, hogy velem tartson Oroszországba!  Ebből akár egy jó TV-s komédiasorozat is lehetne majd, gondoljatok bele (: Bálint, egy mopsz, meg én, a vodka hazájában. Így már, hogy lettek társaim, nyugodtabb vagyok, mert tudom, hogy mikor majd napi 9 óra balettozás után a világ legjobb, de legkeményebb tánctanárai keze alatt, este hazakerülök, akkor lesz kihez odabújni és lesz, aki törődik velem. Ez így olyan pitiségnek hangzik, de én ilyen piti vagyok (:
Talán azért ilyen lényeges ez nekem, mert volt az életemnek egy olyan időszaka, mikor rettentően magányosnak éreztem magam. A gimiben nem voltak barátaim, a többiek utáltak és nem volt kivel beszélgetnem. Pedig én nagyon igénylem, hogy néha valakit megölelhessek, kiönthessem neki a szívem, aztán őt is meghallgassam. Akkor csak a balett, meg a remény tartott életben, hogy lesz ez még jobb is, ez nem állandó állapot. A középiskola nem tart örökké, ezt sokan elfelejtik. Habár a társadalom néha van olyan kegyetlen, hogy az az érzésünk támad, az egész világ egy nagy gimi és mindig mindenhol vannak kiközösítettek, még ha nem is öntenek le szándékosan senkit jégkásával. Legalábbis remélem. Mivel én már voltam ebben a szerepben, igyekszem, hogy foglalkozzak az emberek lelkével és ne váljak zsarnokká. Az már nem érdekel, hogy rólam mit gondolnak, az a jó, hogy a középsulinak köszönhetően immunissá váltam. A törődés mindenkinek kell és már csak azzal, hogy érdeklődsz valaki felől, hogy hogy van, már jobbá teheted a napját. Azt utálom a mai világban, hogy az emberek elbeszélnek egymás mellett, önzőek, csak magukkal foglalkoznak és arra sem méltatnak senkit, hogy egyetlen kedves szóval megajándékozzák. Én nem szeretnék ilyen robot lenni, én adni szeretnék. Sajnos annyit nem tudok, mint a Mikulás, de talán egy picit jobbá tehetem a világot, ezért is szeretnék prima balerina lenni. Érzelmeket akarok átadni az embereknek, meg szeretném őket ajándékozni a művészet élményével, az akarom, hogy belekönnyezzenek az előadásomba. A többi már nem fontos, csak adni szeretnék. És most, hogy mögöttem legördült a magyará zászló és felcsendült a hazafias zene, megyek is és ma már harmadszorra adok enni Lanának (:

Azt hiszem, tényleg nincs olyan, hogy valaki elhatárolódik, és vagy kutyás, vagy macskás. Úgy gondoltam, macskás vagyok, erre elrabolta a szívemet egy mopszkölyök. Na, ez a csoda! (:

Én tényleg a nyakamat, meg az ősrégi, sokat megélt mp4-emet mertem volna feltenni arra, hogy 4 hét lesz. 4 hét, és az utolsó nap kapok majd választ, mikorra már az összes körmömet megsemmisítettem. Mert ez az én formám. Általában névsorokban is én szoktam lenni az utolsó, kivéve most, mert van egy évfolyamtársam, akinek a vezetékneve Z-vel kezdődik. Szóval olyan, mintha meg lenne írva a csillagokba, hogy én utolsó vagyok és mindig nekem kell a legtöbbet izgulnom. Butaság, de középiskolában is, mikor tesin, vagy valahol névsorolvasás volt, vagy csak a jegyeket kellett bediktálni, mire elértek az én nevemhez, ami az utolsó volt, már tiszta idegbeteg lettem. Nem tudom, miért, szerencsére a középiskolával ezt is magam mögött hagytam. Tényleg szerencse, mert most az összes szemináriumon van katalógus, vagyis névsorolvasás.

Szóval, mikor tegnap este Agnes telefonált és figyelmeztetett, hogy ma reggel kapni fogok egy telefont Oroszországból, nem akartam elhinni. A jelentkezésem elsőbbségi levéllel robogott Moszkváig, így már oda is ért. Először tök boldog voltam, meg alig vártam a reggelt, aztán viszont beparáztam és olyanokon agyaltam, hogy mi van, ha az elutasítást akarják közölni, vagy nem értem majd, amit mondanak és tiszta hülyének tűnik, lejáratom magam. Tettem ezt mindezt úgy, hogy vagy balettoztam, vagy a fejem a párnámba temetve feküdtem az ágyamon. Ezt így felváltva. A párnás variációnál a macskám meg az én hátamon feküdt.
Egész éjjel ébren voltam, de nem is éreztem fáradtságot. Közben letöltöttem a Vámpírnaplók harmadik évadának második epizódját, de még nem néztem meg, képtelen lettem volna rá koncentrálni. Inkább táncoltam, meg fetrengtem. Magyar idő szerint hajnali 6 óra 37 perckor szólalt meg a mobilom, egy külföldi számmal a kijelzőn. Moszkvában 2 órával később van, mint itt, ezért is figyelmeztetett Agnes, nehogy váratlanul érjen. Izgultam, és ilyenkor az én hangom szörnyen vékonnyá válik, olyan lesz, mint egy kisegéré. Egy borzasztóan kedves női hang szólt a vonal túlsó végéről, aki, mint kiderült, az igazgatói iroda titkárnője volt. Lassan beszélt, teljesen érthetően és nem hivatalosan tájékoztatott, hogy ösztöndíjat nyertem hozzájuk. De nem másfél évre, hanem egyre, ők annyit gondolnak nekem. Ezt vehetem dicséretnek, hogy egy év után már oklevelet adnának nekem. A hivatalos értesítést majd levélben küldik egy csomó papírral, amit orvossal kell kitöltetnem, házirenddel, a vízumhoz szükséges iratokkal, tájékoztatóval és kollégiumi szabályzattal. Meg a repülőjegyemmel, ami február második hetében valamikorra fog szólni. Ez viszont nem elsőbbségivel fog ideutazni, úgyhogy pár hét biztosan lesz. Nem hiszem el. Furcsa, mert az ilyenkor mindenki azt hiszi, hogy az a reakció jön, hogy visítva felugrok és körbetáncolom a szobám. Lehet is, hogy másoknál ez így van, de nálam nem ez történt. Hanem egy nagyon szégyenletes dolog, mégpedig az, hogy azt éreztem, berezeltem. Az, ha valakinek teljesül egy nagy vágya, ugyanolyan félelmetes, mint mikor füstbe megy. Mert most már ez nem csak álom, hanem a valóság és ha elrontom, akkor a valóságban rontom el, mert már élesben megy. Őszintén szólva, most rettegek. Akarom, de rettegek, a kettő nem függ össze, szóval nyugodtan mehet párhuzamosan. Ritkán félek, de most nagyon (:

Bálint szeretne velem tartani, ő is halasztana. Együtt nekivágnánk a világnak, én táncolnék, ő meg dolgozna közben. Mikor gyerekek voltunk, terveztük, hogy majd egyszer csak ketten elmegyünk nyaralni, szülők nélkül. Azon a nyáron volt, mikor 7 évesek voltunk és a két család Horvátországban nyaralt, mi meg késő estig játszottunk a műanyag állatfarmmal az apartman teraszán, és fel voltunk háborodva, mikor aludni küldtek. Végül is, most teljesülne, csak kicsit hosszabb lenne ez, mint egy nyaralás. De az biztos, hogy nagy kaland lenne, főleg egy olyan országban, ahol, ha bemegyünk egy szupermarketbe, el sem tudjuk olvasni a termékeken álló feliratot. Sőt, én még metrón sem utaztam soha, ott meg nyilván ezt a közlekedési formát fogom igénybe venni.
Igazából, nagyon szeretném, ha velem jönne, sokkal jobban biztonságban érezném magam. Anyumék is nyugodtabbak lennének, mert hiába nem vagyok már gyerek, ők ugyanúgy féltenek, mint, mikor 2 éves voltam. Úgyhogy most nagyon reménykedek, hogy Bálint szülei is belegyeznek és minden jó lesz. Nem akarom elkiabálni, de szerintem jó esélyünk van, egyrészt, mert születésemtől fogva ismernek engem, másrészt, mert szeretnek, harmadrészt, mert jó nyelvtanulási lehetőség, negyedrészt, mert hatalmas élettapasztalat. Ötödrészt, mert jó fejek. Hatodrészt, mert anyum is fel fogja hívni őket. Ő pedig pont úgy ért a meggyőzéshez, mint Tom Denem, kivéve, ha rólam van szó, mert én az ő makacsságát örököltem.

Még mindig nem nagyon fogtam fel, mi történik körülöttem, de már nem bánom, mert van még bőven rá időm (: Lassan majd csak eljut az agyamig, vagy lehet, hogy jobb is, ha nem. Lehet, hogy csak akkor fogok megdöbbenni, mikor már ott leszek. Biztos azért van ez, mert velem nem szoktak jó dolgok történni, legalábbis eddig nem nagyon történtek. Oviban, gyereknapkor örökké második voltam a szörpivó versenyben, általános és középsuliban én voltam a furi balett táncos lány, aki biztos nagyra van magával, ezért ki kell közösíteni. Még a véradás sem sikerült a héten! A szerelemről meg már ne is beszéljünk. Kapcsolataim mélységét talán érzékelteti az, hogy még soha nem kaptam egy szál virágot sem olyan férfitól, aki nem rokon. De nem számít, abba már beletörődtem, hogy egyedüllétre születtem. Jó is nekem így, ha belegondolok, karrierért cserébe bevállalom, és különben is tiszta stresszes a szerelem. Mindig azon aggódni, hogy jól csinálod-e a dolgokat és nem akar-e elhagyni, zsonglőrködni kell az idővel, aztán úgyis elhagy és mivel te vele ellentétben szeretted őt, te sérülsz, ő meg éli kis világát. Úgy, hogy soha többé nem köszön neked. És igaz, hogy te már túl vagy rajta és le se szarod, mit csinál, de ez azért gáz. Nem az, hogy ott van, hanem az, hogy nem hajlandó köszönni sem. Ez teszi kellemetlenné a helyzetet. Az meg már csak mellékes, hogy neked az egyik legjobb haverja jön be, aki a szobatársa is, és annak ellenére, hogy a legkedvesebb ember a világon, eszméletlen figura, és jóban vagytok, esélyed sincs nála. Na, ez a ciki. Mondom én, hogy semmiben sincs szerencsém, az univerzum biztosan most kárpótol. Hagyom, csinálja csak, én már inkább teljesen rábízom magam (:

14:21.
Már tegnap óta nagyon rosszul volt, de reménykedtem, mert evett rendesen. Egészen ma délelőttig. Teljesen kihűlt és már meg sem tudott mozdulni, néha nyöszörgött egyet, aztán az is abbamaradt. Idővel észrevettem, hogy már a pupillája sem reagál a fényre. Yuri csöndben ment el, miközben az ölemben simogattam. Nem volt egyedül, végig vele voltam és azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz. Csak tudnám miért mondtam, mikor semmi sincs rendben és egyértelmű volt, hogy nem is lesz. Még sosem volt ilyen élményem, ezért ez nagyon megrázott. Mintha Ketchup is tudta volna, mert eddig mindig játszottak, meg piszkálódtak, de most békén hagyta és nem is közelített felé. A kezemben halt meg, végig sírtam fölötte. Nem értem, hogy miért kellett ennek történnie, mikor olyan kicsi volt és annyit szenvedett életében, most meg végre lett családja, szerettük és a gondját viseltük. Én szerettem őt és vigyázni akartam rá, de kudarcot vallottam és nem tudtam megóvni.  Isten nem létezik. Én megmondtam.

Este alig mertem aludni menni, mert attól féltem, hogy ha lecsukom a szemem és reggel felébredek, akkor kiderül, hogy csak álom volt az egész. Nevetséges volt, hogy milyen nehezen vettem rá magam arra, hogy be merjek feküdni a párnáim közé és magam köré merjem csavarni a gyapjú takarómat. gondolatban megkértem hűséges hálótársamat, Corneliust a plüssborzot, hogy vigyázzon rám. 20 éve az álmaimat, azóta, hogy megszülettem. Azt hittem gondot fog okozni az elalvás, de nem. Olyan volt, mintha fejbecsaptak volna, épp csak volt időm lehunyni a szemem és már aludtam is az igazak álmát. Erről most Toldi álomallegóriája jutott eszembe. Majd az édes álom pillangó képében, arra repült tarka köntösében... Ez olyan szép. Hatodikban meg kellett tanulnunk az egész művet és ez az egyetlen, amire a mai napig emlékszem. Olyan, mint az aranyalma ághegyen, bari béget zöld gyepen, cirmos cica egerész, csengős csikó heverész... és így tovább, ezt végig tudom mondani, erre pár napja jöttem rá. Furi, mert elsőben, vagyis 14 éve tanultuk, azóta nem is gondoltam rá. Aztán múltkor egyszer csak beugrott és ez ment a fejemben, de folyamatosan. De nem idegesített, inkább szórakoztató és vicces volt. Az emberi agy nagyon különös szerkezet.

Az enyém például még mindig nem tudja, vagy csak nem meri felfogni azt, ami történt. Bár már ma reggel jobban sikerül. Főleg, hogy felhívott a tánctanárom és mondta, hogy holnap már úton lesz a DVD-m és jobb, ha elkezdem szervezni az orvosi vizsgálataimat. Kell teszt HIV vírusra és hepatitis B-re, meg C-re. Valamint egy általános állapotfelmérésre és az eddigi orvosi papírjaimra is szükségem lesz. Meg vízum is kell, de azzal tényleg várni kell a hivatalos papírok érkezéséig. Kemény menetek lesznek itt, már most látom. Ha utazok, akkor tél végén, vagy tavasz elején megyek, addig még van rengeteg sok idő, de legjobb lenne minél hamarabb elkezdeni intézni ezeket a macerásabb jellegű dolgokat. Egyenlőre még szeretek feltételes módban beszélni az utazásról a karma miatt (: Próbálok nem megfeledkezni magamról. Furi, mert normálisan nem tartom magam egy babonás embernek, ilyenkor mégis hogy ügyelek már magamra (: Ezek szerint valamennyire mégiscsak babonás vagyok, vagy csak nem szeretem kivívni magam ellen a rossz sorsot. Ez nem pesszimistaság, ez elővigyázatosság! De most a Google Earth nem a barátom, mert neki köszönhetően már kezd egyre tartalmasabbá válni a lista a dolgokról, amiket mindenképp meg szeretnék nézni Moszkvában.  Kicsit szégyellem magam, mert eddig Oroszországról a balett-történetén és azokon a dolgokon kívül, amik a gimis törikönyvben voltak, nem túl sokat tudtam. Pedig ahogy egyre többet megtudok róla, egyre jobban lenyűgöz. Tudtátok, hogy Moszkva metróhálózatát naponta 90 millió ember veszi igénybe? 11 metróvonala van és több, mint 170 állomása. A metróállomások pedig nem úgy néznek, mint Pesten, hanem gyönyörű csillárok lógnak a plafonról és mozaikkal vannak kirakva a falak. Olyan, mint egy bálterem.

Tegnap este még elmentünk vezetni Szabolccsal és azt hiszem, múltkor túlságosan elbíztam magam, mert most azért már voltak gázos helyzetek. Konkrétan be vagyok gyulladva attól, hogy egy nap elvárják majd tőlem, hogy két autó közé beparkoljak. A tolatást és pakolást gyakoroltuk. Nagy lendülettel, lelkesen álltam hozzá és mikor elkezdtem tolatni körülbelül hatvannal, akkor azért láttam, hogy Szabolcs nem túl nyugodt :D Kicsit megdöbbent, hogy milyen közveszélyes vagyok, de aztán szépen belejöttem a dologba, csak még hozzá kell szokni, hogy tolatásnál ellenkező irányba kell tekerni a kormányt. Kicsit félek, mert 99,99%, hogy az autósiskolában kis Fiatok, vagy Suzukik vannak, amik azért merőben különböznek egy nagy Renault kombitól, még gázt is jobban kell adni majd nekik. Én meg már hozzászoktam a mi autónk méretéhez és rigolyáihoz. Meg még problémáim vannak a sebesség érzékelésével is. Úgy értem, van, mikor elég erőteljesen lépek a gázra és kicsit gyorsabban megyek, vagy indulok el a kelleténél. Mindegy, én a biztonság kedvéért azt mondom, hogy biztosan nem a 80 éves kreszoktató bácsira fog esni a választásom a gyakorlati tanár kiválasztásánál, mert attól félek, hogy szívrohamban elhuny mellettem óra alatt. Főleg, ha megismétlem azt a lendületes tolatást, amit tegnap este. Valami fiatal és rugalmas oktató való nekem, aki semmitől sem fél és masszívak a csontjai, meg erősek az idegei. Szabolcs egy türelmes ember, de az ominózus rükvercnél azért sikerült felzaklatnom és megráznom lelkileg. Ez pedig aztán nagy teljesítmény!

Ma este utazom vissza az egyetemre és biztos, hogy éjszaka nem fogok aludni, mert föld alatti mozgalmak már szervezkednek, hogy egy nagy élménybeszámolós estét tartunk (: Úgy érzem, megint izgi hetem lesz. Holnap délutánra végre sikerült összehozni a találkozót Bálinttal, na azt tényleg nagyon, epekedve várom (: Lesz mesélni valónk mindkettőnknek. Olyan furcsa, hogy Bálinttal van, mikor évekig nem tudunk személyesen találkozni, de mikor összehoz minket a sors, akkor mindig olyan, mintha csak tegnap váltunk volna el. Kicsit retardáltan viselkedünk egymás társaságában, előtte aztán semmit nem kell szégyellnem, és nem kell visszafognom magam  (: Ő a legrégebbi barátom és úgy szeret, ahogyan vagyok. Mindig úgy szeretett, pedig ő aztán már mindenhogy látott. Szereti a síró Szonját, a nevető Szonját, az izgulós Szonját, a hülyéket kérdező Szonját, a gyerekes Szonját, a türelmetlen Szonját, a boldog Szonját, a fáradt Szonját... Most úgy örülök, hogy egy egyetemre járunk, mert így hetente többször is tudunk találkozni. Az, hogy most egy hétig nem sikerült, egy extrém helyzet volt, kezdeti nehézségei voltak az órarenddel. Most már minden jó lesz. És szeretném azt hinni, hogy ez minden téren igaz (: Vagy legalábbis majdnem minden téren.

Érdekes dolog kora reggel ülni a vonaton. Volt már hozzá párszor szerencsém a vizsgaidőszakban és meg kell, hogy mondjam az este mellett ez a kedvenc napszakom a vonatozásra. Este olyan jó nézni, ahogy megy le a nap, sötétedik be az ég és jó hazaérni. Most, hogy egyre jobban közelítünk a tél felé, én meg általában olyan fél 6 körül érek haza csütörtökönként, hamarosan újra részem lesz a vonatozós naplementékben.

Hajnalban egészen más. Olyan, mintha egy tündérvilágba csöppentem volna, aranyfénnyel dereng a felkelő nap fénye és köd borítja közvetlenül a talaj felszínét. Az előbb láttam őzeket legelészni, de fácánokat is gyakran észre lehet venni. Így nem nehéz hercegnőnek képzelni magunkat és elhinni, hogy történhetnek csodák.
Sokan azt gondolják, hogy a vonat azért sem jó, mert tele van problémás emberekkel. Ez nagy tévhit, mert alig vannak, legalábbis ezen a vonalon, amin én utazok. Itt inkább idős nénikkel lehet találkozni, hozzám hasonló egyetemistákkal, meg egyszer szóba elegyedtem egy huszonéves katona sráccal, aki a laktanyába tartott vissza. Mindig teljesen normális emberekkel vagyok körülvéve és a vonat azért is sokkal jobb, mint a busz, mert itt szabadon fel lehet állni, nincs heringparti, de van WC. A mellékhelyiség nagyon fontos dolog. Főleg olyan emberek számára, akiknek ilyen az anyagcseréje, mint nekem. Ez nem vicces! (:

Mikor kora reggel felkeltem olyan furi érzésem volt. Olyan volt, mint én nem is én lennék, hanem kívülről látnám magamat, mint valami film szereplőjét. Anyum nagy nehezen lenyomott a torkomon (nem ám szó szerint) és fél grapefruitot, úgyhogy a reggelit a kipipáltam, de még így sem múlt az az érzés. Szabolcs próbált velem társalogni, mondta, hogy ha majd este hazaérek, még elmegyünk vezetni, apum is felhívott, vele is dumáltam, sőt még a nővéremmel is és akkor kezdett végre valami kis élet költözni belém. Az is furi volt, hogy legjobban nem magam és a jövőm miatt aggódtam, ahogy ez elvárható lenne egy ilyen napon. Sokkal jobban féltettem Yurit, mert valami bélproblémája lehet, nem eszik és anyumék ma viszik orvoshoz.

Ezt most a vonaton írom. Hú, nagyon... nem is tudom. Nem nevezném félelemnek, sem izgalomnak, amit érzek. Ez ilyen különös keverék, aminek összetevője a várakozás, a remény, egy csipetnyi riadalom és a bizonytalanság. Azért vagyok bizonytalan, mert tényleg fogalmam sincs, mit hoz a mai nap. Általában minden reggel tudni szoktam, hogy most akkor felkelek, bemegyek ennyi előadásra, délután teázgatunk Diával, aztán balettozom, aztán pihenek egy kicsit, este még balettozom és hajnalban aludni térek. Meg mostanában a kresz is itt van. Szóval pontosan tudom, hogy hogy fogok állni a nap végén körülbelül. De most nem tudom és ez rémisztő. Fogalmam sincs, hogy fogok érezni, mit fogok gondolni, hogyan látom a jövőm ma este. Ez a legrosszabb az egészben.

Azt sem tudom, hol kezdjem. Igazából még mindig nem találok szavakat, az előbb beszéltem harmadszorra telefonon anyummal és még akkor is nagyjából úgy zajlott a dolog, hogy ő lelkendezett én meg sírtam. Úgy kell elképzelni és tényleg úgy is érzem magam, mint Nina a Fekete hattyúban, mikor megkapja a Hattyúkirálynő szerepét. Persze közel sem annyira nagy dolog, ami velem történt, nem érhet fel egy főszereppel a New York City Balettban, de az én eddigi élettapasztalatomhoz és mércémhez ez a legóriásibb dolog, amit valaha megéltem.

Én imádom Pestet. Az Andrássy út a kedvencem, főleg télen, mikor a fák körbe vannak tekerve égősorral. Eszméletlen hangulata van karácsony idején, nincs nála gyönyörűbb. Én, mint vendég, már többször is jártam az Operaházban. Ha tehetem, karácsonykor mindig megnézem a Diótörőt és láttam már a Szentivánéji álmot, a Hamupipőkét, a Don Quijotét... mind balett, természetesen. Az főbejárat előtt találkoztam a tánctanárommal, aki legalább annyira izgult, mint én, mert akkor már keményen izgultam, nem úgy, mint a vonaton. Viszont nem féltem, mert tudtam, hogy nincs rá okom. Hé, én egész életemben erre készültem (: A főbejáraton mentünk be és nagyon furcsa volt, hogy koktélruha helyett a púderrózsaszínű dzsekim, fekete legging, ezüstszálakkal átszőtt fekete lábszárvédő és ezüstszínű Nike edzőcipő volt rajtam, tökéletesen belőtt frizura helyett pedig szoros kontyba kötöttem a hajam. Ettől úgy éreztem magam, mintha a társulat balerinája lennék, akinek olyan természetes, hogy így sétál be az Operaházba, már csak egy termosz kellett volna a kezembe zöld teával. Még javában ámuldoztam, hogy milyen jó érzés is ez, mikor előttem termett Agnes Letestu, teljes életnagyságban. Büszke vagyok magamra, hogy nem kezdtem kell ugrálni és visongani, hanem félre tudtam söpörni minden fangirlségem és viszonylag normálisan fogadtam el a felém nyújtott kezét. Szerintem elég idiótán mosolyogtam, féltem is, hogy elkönyvel valami eszelősnek. Eddigi életem egyik legnagyobb pillanata volt, mikor kezet fogtam vele és ezt is majdnem elbaltáztam. Mivel én bal kezes vagyok, ezért automatikusan mindig a bal kezemet akarom nyújtani kézfogásnál, ráadásul mivel nő vagyok, nem fognak elég gyakran kezet velem ahhoz, hogy megszokjak, hogy a jobbal kell. Most is a balt nyújtottam, de félúton észbe kaptam, gyorsan visszarántottam és kicseréltem a jobbra. Elég vastag a bőr képemen ahhoz, hogy poénnak fogjam fel a dolgot, főleg mikor Agnes is jót nevetett rajta. Következőnek akkor akartam elájulni, mikor kiderült, hogy tudja a nevem. Virult a fejem, úgy nézhettem ki, mint egy karácsonyfa (: Az Operaház színpad mögötti része olyan, mint egy labirintus, ráadásul hatalmas területen van. Egyedül biztosan eltévedtem volna. Olyan az egész hely, mintha valami mesebeli helyszín lenne, ahová csak a kiválasztottak nyerhetnek bepillantást. Talán így is van. Bementünk a gyakorlóterembe, amit egyáltalán nem olyannak képzeltem, amilyen. Hatalmas és barátságos, de én valamiért mindig is fehérnek képzeltem a falakat. Butaság, de így van (: Tudjátok, mi volt a legfurcsább? Agnes stílusa, ahogy hozzám beszélt. Soha nem képzeltem, hogy ilyen lesz, mert ha logikusan nézzük, akkor ki vagyok én hozzá képest? Egy kis senki. Nagyon barátságos volt, megdicsérte a nevem, mondta, hogy szóljak, ha nem értem, mint mond, mert hajlamos hadarni, beszélgettünk arról, hogy ki mikor kelt aznap reggel... Arra az élményre, hogy a párizsi és a budapesti őszt hasonlítjuk össze egyik példaképemmel... nos, ez egy olyan dolog, amire a halálos ágyamon is emlékezni fogok. Furi volt, hogy tényleg nagyon érdekli őt a személyiségem. Erre később már rá is mertem kérdezni, majd elmondom, hogy mit válaszolt (: Az első, ami balettal kapcsolatos kérdés, vagy inkább kérés volt az az, hogy megkérdezte, megnézheti-e a cipőmet, meg a lábfejemet. Figyeljetek, mert életem legnagyobb bókját kaptam meg. Mikor a lábfejemet nézte, teljesen komolyan mondta, hogy ez egyértelműen a jövő egy nagy prima balerinájának lába. Úristen, tényleg bekönnyezett a szemem és az sem érdekelt, hogy egy kis taknyosnak tűnhetek, mikor elfúló hangon kinyögtem, hogy really? Ez életem legcsodálatosabb napja!

A következő mellbevágás akkor ért, mikor elővett egy kamerát és úgy kért, hogy mutassak valamit. Nem értettem, hogy mit akar, de a tánctanárom igen és Agnes is tudta, hogy mit csinál, én meg megbízom bennük. Képzeljétek el, hogy egy igazi öltözőben öltözhettem át! Azt hittem, elájulok a gyönyörűségtől. Nem volt nagy, viszont annál otthonosabb a sok kis csecsebecsével, bögrével, ajándéktárggyal és újsággal. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy betörök valaki szentélyébe, de kíváncsibb és lenyűgözöttebb voltam annál, hogy ezzel foglalkozzak. Egy nap én is szeretnék egy ilyen öltözőt. El is határoztam, hogy egy nap nekem is lesz ilyen kis kuckóm és a tükröm körül fényképek lesznek kiragasztgatva. Visszatértem Agneszékhez, nyújtottam egy kicsit, aztán nekiláttam. Nem mondom, hogy úgy táncoltam, mint még soha és mindent beleadtam. Én mindig beleadom a lelkem, akár mások előtt, akár otthon, egyedül gyakorlok. Nagyon élveztem, mint mindig és ez volt az, ami végül megnyugtatott és tökéletesen higgadttá tett. El is felejtettem, hogy néznek, annyira belemerültem, csak én voltam és a balettcipőm, meg az érzés, mintha enyém lenne a világ. Mindig így van (: Csak pár perc volt és egy részlet a Diótörőből. Mikor végeztem, hallottam, hogy Agnes valamit halkan mond franciául a tanáromnak, amiben meg mertem volna esküdni, hogy ott volt a Bolshoi szó. Azt hittem képzelődöm, de kiderült, hogy nem. Agnes azt mondta, hogy a Bolhoi Balett Akadémiáját ajánlja nekem és szerinte egy másfél év kellene ott. Azért kellett a kamera, mert külföldi diákoknak egy DVD-t kell elküldeni felvételi gyanánt, amit ott kielemeznek és az alapján döntenek. Mivel a külföldi diákoknak szervezett programban vennék részt, ezért, ha bekerülnék, a kollégiumban lennék elszállásolva és havonta kapnék ösztöndíjat is. Agnes azt mondta, a DVD-t elintézi és elküldi, készült jelentkezési lappal is, amit együtt kitöltöttünk. 3-4 héten belül kéne visszajelzést kapnom. Anyum rögtön elkezdett nagyon szervezkedni, ahogy közöltem vele nagy zavarosan és hadarva telefonon, hogy mi történt, de mondtam neki, hogy álljon le. Nem akarom beleélni magam, hogy aztán csalódjak esetleg. Anyum szerint ez már más, itt már igenis bele lehet élnem magam. De én azért várnék még a tervezéssel (:

Még mindig nem tudom felfogni. Mikor még délben beültünk a Művészkávéházba, hallgattam, ahogy Agnes és a tanárom beszélgetnek és próbáltam feldolgozni. Még magamba is csíptem az asztal alatt, hátha csak álmodom. Mostmár azért kezd leesni a dolog és az a furi, hogy egyre nyugodtabb vagyok. Nem tudom, ilyen elégedettség szerűséget érzek. A Bolshoi Balett Akadémiája az egyik világelső, a világ vezető balettáncosait képzik ott ki. Ha ott sikerülne megcsinálnom azt a másfél évet, akkor tárt karokkal várnak bárhol. Táncolhatnék a párizsi Operhazában, a New York City Balettben, a La Scalaban, a londoni Royal Operaházban, a Bolshoi-ban... úristen, nem, még mégsem sikerült teljesen felfognom. Bolshoi Balett Akadémia, Moszkva, Oroszország. Biztos meghaltam, mert nem hiszem el, ilyen velem nem történhet meg. Persze akkor halasztanék az egyetemen. Aztán a másfél év után esetleg egy ideig a bécsi Operaházban táncolhatnék és onnan befejezném levelezőn. Ez így olyan jól hangzik, de olyan nagyon jól. Annyira jól, hogy nem tudom elhinni, hogy ez velem történik. Én nem vagyok szerencsés típus, még a társasjátékokban sem nyerek soha. Mikor apumnak mondtam ezt telefonon, azt mondta, hogy ez most nem szerencse kérdése, hanem egész életemben ezért dolgoztam, imádom csinálni és kőkeményen megküzdöttem a sikerért. Nem álszerénységből mondom, de nekem soha nem sikerült így gondolkodnom magamról. Legalábbis, ami a balettet illeti. Mert nekem ez olyan természetes, minthogy levegőt veszek, egész életemben csináltam. Az életem része. Valaki csípjen meg (:

Ja, igen. Mikor a Művészkávéházban megkérdeztem Agnest, hogy hogy ilyen nagyon készült, azt mondta, hogy azt tudta, hogy a technikám kifogástalan és segíteni szeretne, ugyanis beszélt Eve Mutso-val, akivel két éve találkoztam és informálódott rólam. Azt mondta, hogy mindkettőjük támogatására és ajánlólevelére számíthatok. És azt, hogy találkozni szeretett volna velem, mert kíváncsi volt a személyiségemre. Rám! Úristen, nem hiszem el! Életemben először érzem azt, hogy egy picit különleges vagyok. Tudom, hogy nem vagyok más, csak egy kis csira, de most úgy érzem, hogy bármire képes vagyok, ha dolgozom érte. Mintha most már egyenesben lenne az életem. Pedig nincsen, rengeteget kell még küzdenem és dolgoznom, de legalább lassan sikerül elindulnom a helyes úton, ami az álmaim felé vezet. Ráadásul mindenkin, akinek eddig elújságoltam, hogy mi volt, láttam, hogy tényleg őszintén örül nekem. Ez pedig annyira jó érzés (:

Tényleg ez volt életem egyik legszebb napja.

Most megosztok veletek egy jó ötletet. Én már 13 éves korom óta nem eszem kenyeret, hanem helyette időnként ezt az Abonettet szoktam elrágcsálni, csak úgy natúran. A pizzás a kedvencem. A héten adta a szobatársam, Erika a tippet, hogy csinálhatok magamnak belőle Cini Minist, ha ezeket apró darabba felvágom, berakom a szójatejembe és megfahéjazom. Az íze ugyan olyan, tudom, hogy nincsenek benne mesterséges adalékanyagok és sokkal olcsóbb is. Csak arra vigyázzatok, hogy ne sós Abonett legyen az alapanyag. Az előbb szembesültem vele, hogy az már úgy nem olyan jó. Teljesen ízetlent kell hozzá használni és bár az enyém csomagolás szerint natúr volt, de lehet rajta érezni egy pici sót.
Ezért is imádom a szobatársaimat, mert mikor közlöm velük, hogy én ezt meg ezt, meg ezeket nem eszek, akkor nem kezdenek el szörnyülködni, meg lehülyézni, hanem még új ötleteket is adnak és így fogadnak el, ahogyan vagyok. Az elfogadás nagyon fontos. Én csak soha nem értettem, hogy miért akarják az emberek olyan görcsösen megváltoztatni egymást. Lehet, hogy van egy szokásod, vagy egy tulajdonságod, ami mást idegesít. Na, és akkor mi van? Aki szeret, azt nem zavarja, sőt biztosan van olyan, aki pont azt a dolgot szereti benned. Ha szeretsz valakit, azt nem akarod megváltoztatni. Mert ha nem így van, akkor te nem is azt az embert szereted, hanem valaki mást, akit elképzeltél magadnak és nem rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amit ki akarsz irtani.

Én mindig, örökké csak problémákba ütközöm. Tegnap este esett le, hogy nem biztos, hogy olyan jó, hogy Balu Balázs haverja. Engem aztán személy szerint, nem érdekel és, ha elméleti síkra helyezzük a dolgot és esetleg valaha ő is akarna tőlem valamit... szerintem neki sem lenne probléma. Az már neccesebb, hogy szobatársak is, de ez is megoldható lenne. Most viszont mondok egy undorítónak tűnő dolgot. Ha romantikus viszonyba kerülnék Baluval, teljes lenne a gyűjteményem, megvolt Zsolti, Balázs és Balu is. Várjatok, elmagyarázom.
A Zsolti-ügy: köztünk nem volt semmi, mármint részemről. Ő lehet, hogy fantáziált rólam, sőt, ami őt illeti, történetesen elképzelhetőnek találta, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. Én nem találtam elképzelhetőnek. Nagyon komoly volt és el kell ismernem, hogy bátor is, mert ilyennel még nem találkoztam, hogy valaki kertelés nélkül, minden bevezetőt mellőzve a szemembe mondja, hogy szerelmes belém.  De nem szeretnék gonosz lenni, ezért inkább nem is taglalom részletesen a véleményem. Zsolti rendes srác, de soha nem lesz az esetem. De ami volt múlt szeptemberben, teljesen elmúlt, ő meg talált más áldozatokat utánam. Azt meg szerintem észre sem vette, hogy a fél évfolyam azon röhögött pár hét erejéig, hogy a Zsolti bepróbálkozott a Szonjánál. Pedig nagy szalagcím volt. A dolog legviccesebb része az, hogy miután megtörtént ez a kínos eset, én azt gondoltam, hogy szegény fiú, biztos kínosan érzi most magát és el sem akartam mesélni a történteket még a barátaimnak se. Így hidegzuhanyként ért, mikor Dia tétován megkérdezte, hogy kérdezhet-e valamit, aztán kitört belőle a röhögés. Kiderült, hogy Zsolti az egész baráti körömet tájékoztatta a terveiről. Ennyi a diszkrécióról. Aztán még három hétig menekültem a srác elől, mert nem adta fel könnyen, annak ellenére, hogy ötször mondtam a szemébe, hogy köztünk nem lesz semmi.
A Balázs-akta: ő már egy szinttel feljebb volt, mint Zsolti. Haverként indultunk, ő komolyabbat akart, én belementem, mert miért is ne, aztán lassan megszerettem. Aztán ő hisztisebb lett, mint egy nő a havija idején, én meg hülye voltam, mert nem akartam észrevenni a személyiségének azon részeit, amit én nem nagyon díjazok egy srácban. Pedig az elég intő jel, mikor valaki gyáva módon csak neten mer szakítani. Talán nem is ő hiányzott sokáig, talán hamarabb túl tudtam volna tenni magam rajta. Talán csak az a 2 hónap boldogság hiányzott, amit megkaptam karácsonykor. Ha másért nem is, ezért hálás vagyok neki, mert tényleg boldog voltam akkoriban.
És a Balu-remények: ő van a legfelső lépcsőfokon, mert hozzá nagyon vonzódom. Balázzal nem volt meg a kémia, se a szikra. Baluval az első találkozástól megvan. Valószínűleg megreked üres vágyakozásnál a dolog és majd csak csöndben csorgathatom a nyálam utána az örökkévalóságig, de valamiért megfordult a fejemben, hogy ha ilyen nagy hatással van rám, akkor... nem lehet, hogy ő is hasonlóan áll velem szemben?  Csak egy picit. Szerintem ez azért jutott eszembe, mert részemről olyan nagyon erős ez az érzés, hogy elképzelhetetlennek találom, hogy neki ne jöjjön át belőle valami. De nincs valami vonzástörvény erre, vagy valami más kutyafüle? Amúgy lehet, hogy azt kéne, hogy a következő csütörtöki szemináriumon leküldök egy feles vodkát, megszabadulok a maradék kis gátlásomtól is, és a nyakába vetem magam. Mindegy.
Szóval érzitek a kapcsolatot a Zsolti, Balázs, Balu sorozat tagjai között? Ha lenne egy kis Disney varázslat a Földön, akkor most az a rész jönne, hogy egymásra találunk és boldogan élünk Baluval, amíg meg nem halunk. Csak az a baj, hogy hiába hív engem Áron Csipkerózsikának, nem vagyok egy hercegnő. Valaki árulja már nekem, hogy én miért vagyok szerelem terén ilyen szerencsétlen! Velem miért nem történhet meg olyan, hogy akibe első látásra beleszeretek az viszontszeret és együtt öregedünk meg? Miért? Talán nem érdemlem meg? Vagy nem vagyok elég jó és szép hozzá? Vagy csak egyedüllétre születtem. Ez olyan igazságtalanság, jól seggberúgnám azt, aki így rendelte el.

Lehet, hogy holnap lesz számomra az a nap, ami Yurinak volt, mikor rátaláltam. Igen, holnap szombat és hajnalban utazom fel Pestre. Az Operaházba megyek, ami már önmagában elég izgi lesz, mert még sosem voltam a backstage-ben. Egyáltalán még semmilyen Operaház backstage-ében sem voltam (: Még csak egy egyszerű színházéban sem. Szóval már magában ez is elég lenne ahhoz, hogy izgatott legyek. Ott fogok majd találkozni a tánctanárommal, meg Agnesszel és aztán lesz, ami lesz. Furi, mert az egyik pillanatban halálosan nyugodt vagyok, a következőben meg ki akarok ugrani az tetőtéri szobám ablakán. Az egyetlen, amit biztosra tudok az az, hogy kora este táján érkezek majd haza. Meg az, hogy szeretnék hinni magamban. És az is, hogy most nem szeretnék gondolni a holnapra, inkább pihennék. Ezért egy bögre teával, három deci frissen facsart, tömény citromlével bevackoltam magam az odúmba a cicáimmal és Vámpírnaplók 3. évadát fogom nézni. Az is világos, hogy annak ellenére, hogy terv szerint ma csak 3-4 órát balettoztam volna, ebből tuti, hogy 6-7 lesz. Nem csak a holnap miatt. Hanem, mert mikor izgulok, akkor táncolok. Ha boldog vagyok táncolok, ha szomorú vagyok táncolok, ha beteg vagyok, akkor is táncolok, bármit érzek, táncolok. Így fejezem ki magam. Megnyugtat, gyógyít és boldoggá tesz. Ballet is my drug (:

Végeztem Balázzsal. Örökre, teljesen, visszavonhatatlanul elszakadtam tőle. Nem is hittem, hogy létezik ilyesmi, hogy egyetlen pillanat alatt kiábrándulsz valakiből. Nem akarom ragozni a dolgot, mert meg sem érdemli ez az ügy, de olyan tömény rosszindulatot kaptam tőle egy hazugsággal megfűszerezve, ezüsttálcán kínálva, hogy egy pillanatig levegőt sem kaptam. Aztán elborzadtam. De nem rajta, hanem magamon. Nem értem, hogy lehettem ennyire vak és naiv kislány. Most képzeld el, hogy egy nagy festmény előtt állsz, amit egy fehér lepel takar. A fejedben kirajzolódik egy gyönyörű tájkép, azúr színű tengerrel, homokos tengerparttal, vidám napsütéssel, cifra homokvárral. Aztán jön egy kéz, fellebbenti a fátylat és ott állsz elhűlve, mert ami látsz, ami tényleg szerepel a festményen, az… egyáltalán nem az, mint amit te elképzeltél. Tengerpart helyett sziklás völgyet, nefelejcskék ég helyet zord viharfelhőket látsz. De az is lehet, hogy nem is tájkép az a festmény, hanem egy csendélet almákkal és szőlőfürttel. De a lényeg az, hogy semmiképpen sem olyan, mint amibe te beleélted magad és amilyennek te a festményedet szeretted volna. Hát így éreztem én Balázzsal kapcsolatban. Végre tisztán láttam és nagyon nem tetszett, ami fogadott. Abban a pillanatban megszakadt minden érzelmem iránta és olyan volt, mintha három kilóval könnyebb lenne a lelkem.

Mi a szabadság? Érdekes kérdés, mert annyi jelentése lehet ennek az egyszerű szónak. De amit akkor éreztem, az az volt. Szabadság. Végre fellélegeztem, régen volt már ilyen kellemes hetem. Egy percet sem szomorkodtam, felszabadultan tudtam nevetni, nem érdekelt, hogy Balázs ott van-e a közelemben, vagy nincs, újra megpillantottam a fényt az alagút végén. Szabad vagyok. Végre.

Amúgy meg úgy szeretem a vonaton ülve blogot írni (: Tavaly ilyenkor mindig filmet néztem, Simseztem, vagy volt olyan is, hogy esszét írtam. De most olyan jó, hogy itt ülök hátradőlve a szürkéskék ülésen, a másik oldalról lustán süt be a nap én meg összegzem a hét történéseit, érzéseit. És azt is észreveszem, hogy ideje lenne már megtisztítani szegény laptopomat, mert tiszta por és maszat. Ha hazaérek, nekimegyek egy üveg ablaktisztítóval.

Közvetlenül velem szemben ül egy idős, olyan 70 év körüli házaspár. A néni előbb lépett ide és mosolyogva kérdezte, hogy szabad-e a hely. Hát persze, hogy szabad volt (: A bácsinak láthatóan nem a legkiválóbb az egészsége. Most újságot olvas. De ami megragadta a figyelmem az az, hogy ők ketten milyen kedvesen, érezhető szeretettel beszélnek egymással. Fogalmam sincs, hány évet húzhattak már le együtt, de még mindig szeretik egymás társaságát és látszik, hogy el sem tudnák képzelni az életüket a másik nélkül. Én is szeretnék majd egy napon, nyugdíjas balerinaként így érezni valaki iránt. Csak az a baj, hogy nem tudom van-e valaki a Földön, akinek az van megírva a sorsában, hogy ő is így érezzen majd irántam 60 év múlva.

Ez a hét is roppant mozgalmas volt. A szobatársaimat egyre jobban imádom, nem hiszem el, hogy másodszorra is mázlim volt ebben a témában. Egyszerűen szeretek a nap végén hazatérni a szobánkba, mert tudom, hogy egész este röhögni fogunk. Úgy érzem, nagyon össze fogunk mi nőni a 10 hónap alatt.

Ma szemináriumon Balu mellett ültem. Nem, ő nem a köcsög Balázs, ő egy másik Balázs, akit határozottan nagyon is kedvelek. Szeretem a szemináriumokat, mert kicsi a csoportlétszám és olyan családias a hangulat. Vagy ezt csak Balu miatt éreztem így. Balu… tudjátok, ha én szeretek valakit olyan romantikus módon, akkor olyan, mintha lecsukódna egy sorompó az agyamban és nem lenne hajlandó más impulzusokat átengedni a többi hím felől. Az elmúlt pár hónapban Balu a sorompón kívülre került. De már szabad vagyok. Tavaly szeptemberben Balu volt az első olyan szaktárs, akivel találkoztam és nem volt gólyatáborban. Még tavaly a koliba költözés estéjén együtt buliztunk. Első látásra világos volt, hogy ez a srác az esetem, mert pont úgy néz ki, ahogy álmaim hercegét mindig is elképzeltem. Magas, nyúlánk alak, fekete haj, kedves, fekete szemek, kreol bőr és még jóképű is…  Ami a személyiséget illeti, hát ő aztán nem normális. Ilyen emberrel biztos, hogy nem találkoztatok, mert belőle tuti, hogy csak egy van. Nem sokan képesek értékelni ezt, én azon kevesek közé tartozom, aki tud vele nevetni és a humoros oldalát meglátni a dolgoknak. A többieket idegesítik a furcsaságai és tény, hogy kell hozzá egy humorérzék, meg türelem is, de én imádom ezt. Viszont végtelenségig megbízható, jóindulatú emellé pedig egy értelmes, jóeszű, humoros srác, aki még jól is néz ki. Legalábbis szerintem, mert a többiek ebben sem nagyon értenek egyet velem. De szerintem csak azért, mert ők a havert látják benne a furcsa dolgai miatt és nincs elég türelmük, meg toleranciájuk elviselni. Az az igazság, hogy az életemet vakon rá merném bízni Balura, mert tudom, hogy soha nem vágna át. Én imádom a humorérzékét, azt hogy nem érdekli, hogy a többiek mit mondanak, vagy pletykálnak, a kedves szemeit és, ahogy az arca felragyog, mikor találkozunk, mert ebből látom, hogy örül nekem. Balázs haverjaival mindig is jóban voltam, ők is a csoporttársaim és baráti viszonyt ápoltunk. De amióta volt ez az ügyünk, azóta a legtöbben úgy néznek rám, mintha kísértet látnának és meg vagyok tisztelve, hogy ha köszönni méltóztatnak. Még Zsolti az egyik legjobb fej, mert bár ő magától nem keresi a társaságom, de ha összefutunk, akkor normálisan, kedvesen elbeszélgetünk, és előre köszön. Balu is Balázs haverja. És ő az egyetlen, akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi történt, ugyanolyan kedves és nyitott velem.

Szabolcs: A középső pedál a legfontosabb. Na, tudod, mi az?

Én: Őőőő, a fék?

Szabolcs: Igen. De Szonja, ne rakd a lábad egyszerre a fékre, meg a gázra is, mert így csak a rally versenyzők csinálják.
Én: Ja, jó! Csak azt hittem, így kényelmesebb lesz.
Szabolcs: Látod, ha 4 évesen elkezdtél volna gokartozni, akkor most híres autóversenyző lennél, és nem szerencsebalettcipőd lenne, hanem szerencsebukósisakod.

*

Tegnap este végre megtörtént az, amire oly régóta vártam. Nem, nem kértek fel a párizsi Operaház egyik balettelőadásának főszerepére, de attól még akkor is fontos volt a tegnap (: Életemben először kormány mögé ültem és autót vezettem. Ha nem számítjuk, hogy a mostohaapám ott ült mellettem és adta az utasításokat, hogy adhatsz még gázt, most válts, maradj a sávban, engedd a kuplungot, akkor mondhatni teljesen egyedül vezettem. Akárhogy nézzük, ez akkor is egy mérföldkő az ember életében. Alig várom már, hogy apumnak is megmutassam, mit tudok! Hú, mikor megérkeztünk a félreeső, elhagyatott, régi utcába, helyet cseréltünk és beállítottam a vezetői ülést az én méreteimnek megfelelően... akkor nagyon izgultam. Szabolcs szépen utasított, hogy nyomjam a kuplungot, indítsam be a kocsit, megmutatta, hogy kell váltani és szépen megállni.
Én a sebességváltótól féltem a legjobban, de már tudom kezelni, csak el kellett mondani, hogy melyik fokozatnál merre kell tolni. Szabolcs szerint nagyon rallisan váltok, de ez nem hátrány, mert nem sokan tudják ezt így megcsinálni. Hogy ez mit jelent, azt én már nem tudom, de azt igen, hogy körülbelül egy háromnegyed órát vezettünk és a végére már gyönyörűen ment, elégedett volt Szabolcs is, meg én is. Nagyon élveztem. Vicces volt, mert megjelent anyum egyik kolléganője a férjével, meg a kutyájukkal, mert arra szoktak kocogni esténként. Mikor meglátták, hogy én vezetek, elkezdtek tapsolni, meg integetni. Sajnos nem tudtam visszaintegetni, mert nagyon el voltam foglalva a fordulással, meg hogy gondolatban könyörögjek a spánieljüknek, hogy esze ágában se legyen elém ugrani.

Vicces, hogy tegnap este óta mennyire más szemmel tekintek a autóforgalomra, meg az utakra. Egyenlőre kicsit pánikba vagyok esve, ha arra gondolok, hogy egyszer kimegyek majd a forgalomba és más autók fognak mellettem mozogni, meg járókelők császkálnak mindenfelé. Ez meg nem a GTA, ahol szabadon elüthetek bárkit. Ha meg elütöm és nem hal meg, akkor kiszállok az autóból és le is lövöm.
Amitől már jó előre félek, az két embertípus. Az egyik a suhancok, akik lusták 5 métert megtenni a zebráig, ezért csak úgy random módon keresztülszaladnak a három sávos úton. A másik az öreg nénik, akik se hall, se lát módon vágnak át az úttesten, olyan módon, hogy szinte nekimennek az autónak. Persze van kis kocsijuk, amit húznak maguk után, de nincs szemüvegük, amivel észrevehetnék, hogy nem a zebrát használják. És még nekik áll feljebb. Szerintem az lenne a legjobb, ha a társadalom érdekében építenénk olyan járdákat, mint a magasvasutak Chicagóban. Csak azon lehetne közlekedni, hogy a lehetőség se legyen meg elütni senkit. Mennyi esély van rá, hogy mikor forgalomban vizsgázok, kijárási tilalom lesz érvényben?
Félni, nem féltem, teljesen nyugodtan ültem a kormány mögött. Szabolcs nagyon türelmes ember, mindig megdicsért, mikor valamit szépen csináltam és megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, mikor váltásnál elfelejtettem kinyomni a kuplungot. Elmondom, hogy mellettünk végig volt árok, és a közelében sem voltam annak, hogy belemenjek :D Nem volt gond hozzászokni az autó méreteihez és érezni azt.

Aú, el sem hiszem, hogy ma este már megyek vissza az egyetemre. A körmeimet már kifestettem, a ruháimat kivasaltam, már csak hajat kellene mosni, de az hiphop megvan. Olyan gyorsan elrepül egy hét, hogy csak kapkodom a fejem. Nagyon sok minden zajlik körülöttem. Jó így, mert le vagyok foglalva, nincs időm marcangolni magam a nap legnagyobb részében. Ezért is járok be idén órákra. Mert ott azért szenvedek, mert valaki megállította az időt és látványosan unatkozom, nem pedig életem más részei miatt. Lefoglal, hogy ébren tudjak maradni, vagy szórakoztassam magam és a körülöttem ülő csoporttársaim.
Számomra az elmúlt fél év nagyon pocsék volt, szörnyen éreztem magam. Csak abban reménykedek, hogy most megint kezd felragyogni a szerencse csillagom. Már, ha létezik ilyesmi. Azért szeretnék hinni benne, hogy Fortuna végre észrevette, hogy csúnyán hanyagolt engem az elmúlt hónapokban.
Most úgy örülök, hogy pénteken nincs órám, mert rá tudok itthon pihenni a szombatra. Már el is terveztem, hogy szépen beáztatom a lábam, felrakok egy nyugtató arcpakolást, egész nap fürdőköpenyben leszek és szombat hajnalban, mikor kelek, friss leszek és üde. Ez nagyon fontos. Fáradtan nem lehet megváltani a világot, csak kipihenten. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok teljes erőbedobással gyakorolni.

(Azóta sem mertem megnézni se a mobilomat, se a többi kommunikációs csatornát. Mégsem vagyok bátor.)